Káoszelmélet

22. fejezet: 1993. október 31.

Egy embernek csak annyi jelleme van, amennyit válság idején felmutat. 

Ralph W. Sockman 

  Draco az elkövetkező két hétben minden éjjel egyedül rótta a kastélyt. Nem igazán tudta, miért. Azt sulykolta magába, hogy ez nem is számít, de akkor is csodálkozott.

Annak idején azért szigetelte el magát, mert szerette az elszigeteltséget, és noha ez továbbra is igaz volt, még nem magyarázta meg, miért döntött úgy a fiú több órányi kudarcos, elalvásra tett kísérlet után, hogy sétálni indul, vagy azt, hogy a séták miért hosszabbak, amikor aznap Harry megpróbálta (sikertelenül) félrevonni őt, hogy beszéljen vele.

Akármennyire is vonakodva, de be kellett látnia, hogy több lehet a dolog mögött annál, hogy szeret egyedül lenni.

Egy rövid ideig azt fontolgatta, hogy Piton professzorhoz fordul tanácsért, de a heti teáik anélkül teltek el, hogy a fiú egy szót is kiejtett volna erről a témáról. Draco szerette volna elhitetni magával, hogy ez azért van így, mert tudja, Piton professzor a legrosszabb ember, aki a személyes kapcsolatok terén csak tanácsot adhat, de érezte, hogy talán annak a ténynek is köze lehet ehhez, hogy ha erről beszél, belesajdulnak a zsigerei.

Aligha hinném, hogy te képes volnál felismerni a barátság árnyalatnyi különbségeit!

És most, hogy rágondolt, már egy kicsit saját magát is utálta ettől.

Quod gratis asseritur, gratis negatur. (Ha valami nincs bizonyítva, azt szabadon lehet tagadni.) Draco azonban úgy vélte, ha a megjegyzés nem lenne több egy alaptalan, pillanat hevében kimondott sértésnél, akkor bűntudat nélkül elfelejtené, hogy Harry valaha is mondott ilyet, és egyszerűen tovább lépne. Ebből logikusan az következik, hogy azért nem tudja kiverni a fejéből, mert nem alaptalan. Továbbá, hogy ez az igazság mélyebben érinti, mint hitte volna.

Draco tudta, hogy természetéből fakadóan nem egy társaságkedvelő lény. Tudta, hogy néha nem fog fel egyébként nyilvánvaló jelzéseket társas szituációkban, és hogy még mindig edzenie kell magát arra, hogy emlékezzen a kapcsolatai értékére.

De azt hitte, hogy egyre jobb ebben. Tényleg próbálkozott. Ám ha a legjobb barátja csípőből jövő reakciója ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja, talán az egész fejlődés, amit véleménye szerint felmutatott, csak képzelgés volt.

Az ablaknál állt, és nézte a dementorokat, ahogy keresztülúsztak a holdfényes égen, mint a tintafoltok, amikor hirtelen egy kiáltás hallatszott. A Griffendél-torony töve felől jött, és az első gondolat, ami Draco elméjébe hasított, Harry volt.

Kirántotta a pálcáját az ingujjából, és futásnak eredt.

Amint megközelített egy sarkot, furcsa, csuklásszerű sírást és mély, morgó hangot hallott.

– ...tárd fel azt az átkozott utat, tudom, hogy fel tudod...!

– Segítség! Segítség, valaki segítsen!

Draco rájött, hogy az utóbbi hang a Griffendél-torony bejáratát őrző portréhoz tartozott.

A másikat nem ismerte fel. Lelassított a saroknál, és hátát a falhoz nyomva kémlelt körbe.

– Hamuvá égetlek, hitvány nőszemély! Tárd fel az utat!

Draco vett egy nagy levegőt. Néhány másodpercet azzal töltött, hogy összerakja a tervet. Rápillantott az órájára.

– Segítség! – sírt a Kövér Dáma. Egy óriási vágás szelte keresztül a vászna alsó felét, ő maga pedig mindkét kezét a mellkasára szorította.

Amikor a puszta szerencse és Isten kegyelme segítségével kialakult a terv, Draco kivont pálcával befordult a sarkon.

– Kuzin – mondta, mire Sirius Black megpördült, saját pálcáját erősen markolva.

Alultáplált, koszos, megszállott tekintetű, elnyűtt öltözékű, ápolatlan – ha Draco nem tudta volna biztosra, hogy a férfi az Azkabanban volt, akkor is ki tudta volna olvasni az arca minden vonásából.

Résnyire szűkült a szeme. Úgy tűnt, kész megtámadni Dracót, de a kíváncsisága egy hajszálnyival túlnőtt az önvédelmi ösztönén.

– Jó ideje nem találkoztunk – folytatta Draco feszes és ugrásra kész testtartással. – Jobban belegondolva életem nagy részében, ha nem az egészben.

A férfinak szüksége volt pár pillanatra. A fejét oldalra döntötte, és miközben rájött az összefüggésekre, megemelte az állát, habár a pálcáját nem engedte le.

– Szőke vagy és kuzinnak hívsz – mondta –, csakis Narcissa fia lehetsz.

– Úgy bizony. Draco.

– Örvendek a találkozásnak, Draco – folytatta a másik, bár kimondottan hamiskás volt a hangja. – Bárcsak megfelelőbbek lennének a körülmények.

– Az ember úgy boldogul, ahogy tud. A Griffendél-toronyba próbálsz bejutni?

Sirius kivillantotta a fogát, de nem válaszolt.

– Milyen szörnyen kiszámítható. Jelentősen megnehezíted, hogy megvédjem a becsületedet Harry előtt.

Amint Draco gyanította, a név azonnali és igen árulkodó reakciót váltott ki – arcán a merev vonások ellágyultak, és egy pillanatra majdnem elejtette a pálcáját.

– Harry itt van – mondta. – Ismered őt.

– Nem miatta vagy itt.

– Persze, hogy nem...!

– Akkor el kell ismerned, hogy ez a viselkedés meglehetősen gyanús. Mit akarsz a Griffendél-toronyban?

A férfi vicsorgott.

– Az a mocskos áruló az én problémám, nem a tiéd.

– Betörsz egy gyerekekkel teli iskolába az éjszaka közepén. Ez mindenki problémája.

Azon volt, hogy megkérdezze, ki az az áruló, amikor – épp időben egy csésze esti teához – a Hollóhát-toronyhoz vezető folyosó ajtaja egyet nyikordulva kinyílt.

– Flitwick professzor! – kiáltotta Draco.

Sirius szeme elkerekedett. Átnézett Draco válla fölött, majd vissza Dracóra.

– El az útból – mordult.

– Ki van zárva – vágott vissza Draco.

– Stupor!

– Protego! – A vörös villanás visszapattant a fénylő mágikus pajzsról. – Capitulatus!

– Defendare! Villámgyors kis mocsok vagy, igaz-e?

– Gyorsabb, mint te.

Egy mágikus szikraeső lövellt elő Draco mögül a válla fölött, és egyenest Siriusra irányult. A férfi nem reagált időben, a támadás telibe találta, amitől háttal a falnak esett.

– Ne mozduljon, Black! – kiáltotta Flitwick professzor a fiú mögött, olyan parancsoló hangon, hogy Draco meglepődött rajta. – Incarcerandus!

Sirius félreugrott és lebukott, mindössze milliméterekkel kerülve el az ártást, aztán hirtelen egy méretes, behemót fekete kutyává változott.

Draco egy pillanatra megriadt, de gyorsan alkalmazkodott a helyzethez, és jobban megvetette a lábát. – Ez meg kellene, hogy félemlítsen engem?

Sirius morgott. A hang sokkal állatiasabb volt, mint eddig.

– Nem jutsz ki ebből a kastélyból, Black – mondta ő. – Ezt tudnod kell. De én segíthetek. Működj együtt Flitwickkel, és segíthetek bebizonyítani...

Ám mielőtt még befejezhette volna, Sirius kivillanó fogakkal rávetette magát, és ledöntötte a padlóra. Draco feje egy rettenetes csattanással a padlóhoz ütődött, a fiú szeme előtt pedig csillagok robbantak fel. A kutya átugrott fölötte. Hallotta Flitwick professzor kötöző ártásait, robajokat és a fájdalmas vonítást.

Lassan terjedő meleg nedvességet érzett a koponyájánál, és gondolatromboló kínok közepette őszintén remélte, hogy ez csak vér, nem pedig agyszövet. Érzés alapján bármelyik lehetett, és a fiú még jobban is meg lett volna rémülve, ha nem szívta volna el az erejét az a hatalmas fájdalom.

– SIRIUS BLACK A KASTÉLYBAN VAN! – harsant fel Flitwick professzor mágikusan felerősített hangja egy pillanattal később, hogy a folyosó minden sarkából visszhangozzon, és így az egész épületből. – VÉSZHELYZETI KÉNYSZERZÁRLAT!

Draco megpróbált felállni, de szédülés fogta el, és összeesett, mielőtt még félig felkelhetett volna. A fejében úgy üvöltött a fájdalom, hogy alig látott.

Kezeket érzett a vállán.

– Mr Malfoy.

– Én... – próbálkozott Draco, de képtelen volt befejezni a mondatot. Elveszett a kapcsolat az elméje és a szája között. Agyfelépítésről és agyrázkódásról szóló zilált gondolattöredékek úsztak keresztül a tudatán.

Flitwick professzor föléje hajolt. Kinyúlt és oldalt megérintette Draco fejét, aztán amikor visszahúzta a kezét, az vértől sötétlett. A fiú látómezejének széle szürkülni kezdett.

– El kell juttatnunk téged a gyengélkedőbe – mondta Flitwick professzor. A hangjában nyoma sem volt pániknak, ezt pedig Draco szörnyűségesen megnyugtatónak találta. – Ne állj fel. Oda foglak lebegtetni.

– Ő... – próbálkozott volna Draco újból, de az átkozott szavak elakadtak a torkán. – Nekem szüks... Piton professzor...

– Sss – mondta Flitwick professzor szigorúan, Dracót pedig hirtelen mágia ölelte körül, ami elemelte a földtől; az elmozdulástól fájdalom és hányinger hullámzott végig a testén. Akaratlanul is egy halálsikoly tört elő Draco torkából. – Ne mozogjon, Mr Malfoy, ne mozogjon.

A világ kimozdult a fókuszból és minden összemosódott, aztán már nem maradt semmi.