Káoszelmélet

44. fejezet: 1995. július 3.

Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

  Dylan Thomas 

Figyelem! Az előző fejezet elején található figyelmeztetés, miszerint felkavaró tartalom várható, most fokozottan érvényes. 

Draco sohasem tudott megbékélni Isten gondolatával – vagy bármilyen istenével – egy olyan univerzumban létezve, amely ennyire hatalmas és kaotikus. A vallásra mindig is ugyanúgy tekintett, mint a mitológiára: antropológiai szempontból lenyűgözőnek találta, hogy mekkora horderejű történelmi eseményekből merítkezik, és milyen nagy fontossága van, de alapjában véve az emberi fantázia művének tartotta.

Ám azt tudta, mindenféle szkeptikus, ateista kétkedés látszatát kizáróan, hogy most a pokolban van.

Olyan módon tudta, hogy ez a pokol, mint ahogy azt, merre van a fent és a lent. Ami pedig vitán felül áll: egyszerűen csak így van. A fent fölöttünk van, a lent alattunk, Draco pedig a pokolban.

Őszintén szólva ez nem tűnt valamiféle vallásos pokolnak. Ez sokkal rosszabb volt annál, mert nem egy mindentudó, mindenható lény műve volt. Csak embereké, akiknek mérhetetlen kegyetlensége és zseniális szadizmusa láttán a zsidó-keresztény vallás ördöge is hátrahőkölne az undortól.

Napok óta nem aludt (legalábbis úgy érezte, hogy napok teltek el – a cellájából nem nyíltak ablakok, és enni sem szabályos időközönként kapott, így az idő múlását nem tudta nyomon követni). A legjobb pillanatai azok voltak, amikor a fájdalom már annyira elviselhetetlen lett, hogy elvesztette az eszméletét. De még akkor is, sokszor egy vödör jeges vízzel térítették magához.

Nem gyógyították, de sok volt rajta, aminek gyógyulnia kellett volna. Égések, horzsolások, nyílt sebek, zúzódások, törött csontok, fertőzések. Erőszakkal táplálták, épp csak annyi életerő-bájitallal, ami életben tartotta, hogy elősegítse a vérkeringést, és hogy elejét vegye a legfekélyesebb sebek terjedésének, egyébiránt a sorsára hagyták. Hogy vérzőn és fájón elpusztuljon.

Kezdetben Draco könyörgött. Azt üvöltötte, hogy ne, kérem, hagyja abba, kegyelem. Tudta – valahol mélyen mindig is tudta –, hogy ezzel semmit sem ér el, de reflexből jött, és idővel el is múlt. Apránként halt ki belőle. Mint minden más.

Draco már nem könyörgött. Draco kikészült. Kiáltott, amikor fájdalmai voltak, sírt, ha túl sok volt, nyöszörgött, amikor Barthemius belépett a pengés korbáccsal, a piszkavassal, a forró vasakkal vagy tűkkel, de nem könyörgött. Nem maradt semmi. Semmi, amiért érdemes lett volna könyörögni vagy észérvekkel próbálkozni.

Egyszerűen semmi sem maradt. Többé már semmi.

Kinyílt egy ajtó. Draco nem emelte fel a fejét. Boldog prímeket számolgatott magában, mindössze ennyit tudott tenni, hogy távol tartsa az elméjétől a minden oldalról lesben álló sötétséget. Ez újabban hosszabb ideig tartott.

– Hm.

Ez egy másmilyen hang volt. Draco nem tudta rögtön beazonosítani, nem mintha számított volna, legalábbis nem igazán. Már semmi sem számított.

– Azt hittem, megmondtam neki, hogy óvja meg a külsőd.

Ó, gondolta Draco. Ez Voldemort Nagyúr. Az más.

Még mindig nem emelte fel a fejét. Akkor sem tudta volna megtenni, ha akarja. Barthemius legújabb, pengés korbáccsal folytatott kísérletezésének következtében a hátán felnyílt a bőr, és vérzett.