Káoszelmélet

42. fejezet: 1995. június 24.

Keveset tanulunk a győzelemből, sokat a vereségből. 

  Japán közmondás 

Draco elért a labirintus közepébe, és az jutott legelőször eszébe, hogy ez nem lehet ennyire egyszerű.

De a trófea akkor is ott állt aranylón csillogva és lenyűgözően egy emelvényen, a tisztás közepén. Nem mintha a harmadik próba nem jelentett volna kihívást – akadt pár meleg helyzet, de Draco mindet kezelni tudta –, ám a fiú egész végig számított, sőt, várt valami sokkal nagyobb durranásra.

Mivel tudta, hogy ez a Sötét Nagyúr tervének csúcspontja. Okkal rángatta bele Harryt, és semmi sem történt az első két próba során, így akármit is tervezett, annak most kell bekövetkeznie. De Draco túlélte, és most itt állt, szemezve a sokat emlegetett célvonallal, feszülten és rettegve attól, ami nem történt meg.

Még egyszer körbepillantott a tisztáson. Eltúlozta volna a dolgot? Lehet, hogy a Sötét Nagyúr terve csak érinti a Trimágus Tusát? Vagy Draco átsiklott valami alapvető fontosságú dolog felett?

Varázspálca-kezét előrenyújtva odament az emelvényhez. Egy gyors ellenőrzőbűbájjal kiderítette, hogy magán a trófeán nincs átok, csak egy zsupszkulcs-mágia, amiről Draco úgy gondolta, kiviszi őt a labirintusból. Valóban ennyi volna? Ilyen pofonegyszerű?

A biztonság kedvéért ivott még egy kortyot a Százfűlé-főzetből, és miután zsebre tette a fiolát, megragadta a trófea fülét, majd...

...egy temetőben kötött ki?

Veszély. Itt veszélyes. Draco már azelőtt tudta ezt, hogy rájött volna, hol van, vagy hogy miért került ide. Azonnal ideges lett, és haragudni kezdett magára. Nyilván. Ezt már előre láthatta volna, tudhatta volna, hogy...

– Itt a nap hőse.

Draco megpördült, és leejtette a trófeát az elszáradt, törékeny fűre, méterekre tőle pedig hajlottan és viharverten ott állt...

– Mordon professzor?

Egy gonosz mosoly üdvözölte. Draco látta, hogy a férfi ujjai a pálcájára feszülnek. Mordon professzor testtartása magabiztos, támadásra kész volt. Mindkét szeme – a normális és a mágikus is – őrá szegeződött.

– Az nem lehet – szólalt meg Draco, mire Mordon professzor mosolya kissé lehervadt. – Nem, az nem lehet. Ön a Főnix Rendjének tagja volt az első háború alatt, ön nem...

Mielőtt Draco befejezhette volna a mondatot, Mordon professzor kiszórt egy átkot, amit Draco alig tudott kivédeni. Két másikat is küldött utána, teljesen egyszerre, ami átkozottul ravasz húzás volt, mert nincs az az ellenátok, amely mindkettőt kivédte volna, Draco pedig már száguldott is hátrafelé, mígnem keményen landolt a földön, és gurult párat a füvön.

A fájdalom, amit az őt eltaláló átok okozott, először csak lassan növekedett, aztán egyszerre – vértűz rontás, szolgált az információval az elméje –, és alaposan eltalálta ahhoz, hogy hátralökje, és rettenetes, égő fájdalmat küldjön szét az ereiben. Draco csak ordítani tudott és vonaglani a földön, a látása is elhomályosult a kíntól.

– Zsenik – mondta Mordon professzor becsmérlően. – Akkor csapj le rájuk, amikor épp gondolkodnak, és eldőlnek, mint egy kártyavár.

A mágia felerősödött, és ó, Merlin, fájt, annyira szörnyen és bénítóan fájt, hogy Draco képtelen volt gondolkodni, szinte alig látott, de ki kellett innen jutnia... a pánikgomb... hol lehet...?