Káoszelmélet

13. fejezet: 1992. augusztus 13.

Ha az ostobaság arroganciával és jókora önbizalommal párosul, akkor a siker garantált.

Chris Lowe

  – Mi van még hátra? – kérdezte Harry átpillantva Draco válla fölött, hogy megnézze a listát.

– Csak a könyvek meg a bájitalhozzávalók – felelte Draco.

– Elég közel vagyunk a Czikornyai és Patzához – mondta Piton professzor, és felemelte a kezét, hogy beárnyékolja a szemét az augusztusi nap elől. Az Abszol út nyüzsgő, napos és hangos volt, tele színes talárokba öltözött járókelőkkel.

– Megállhatunk a seprűboltnál? – kérdezte Harry a nyakát nyújtogatva, hogy megpillanthassa a Kviddics a javából ajtaját a tömegben, ahogy elhaladtak mellette.

Draco ferde szemmel nézett rá.

– Azon gondolkodsz, hogy idén részt veszel a kviddics válogatáson, igaz?

Harry visszanézett rá, és szégyellősen elmosolyodott.

– Gondolkodom rajta, ja. Jó voltam repülésórákon. Madam Hooch azt mondja, seprűre születtem.

– Ez kétségtelen – mondta Piton professzor, hangjában némi szomorúsággal.

– Akkor mehetünk?

– Később. Először beszerezzük a hiányzó tanszereiteket.

– Aztán ebédelünk – mondta Draco. – Éhen halok.

Amikor odaértek a Czikornyai és Patza széles duplaajtaja elé, a nyüzsgés és a lárma exponenciálisan nőtt. Draco összevonta a szemöldökét és lábujjhegyre állt, próbálva rájönni az okára.

– Jaj, ne – mondta Piton professzor hirtelen. Valamit bámult a fejek közt a tömegben, és úgy tűnt, mintha elborzadt volna, és kissé émelyegne. – Nem, nem, nem.

Draco összevont szemöldökkel nézett fel rá.

– Mi a baj?

– Nem, nem – felelte. – Nem, fiúk, ebben most magatokra lesztek utalva.

– Elmegy? – kérdezte Harry.

– Beszerzem a bájitalhozzávalóitokat. Majd a Café Leche-ben találkozunk. Sok szerencsét és minden jót.

Azzal Piton professzor sarkon fordult, és hullámzó talárral elviharzott. Draco egy pillanatig csak némán bámult utána, aztán Haryre nézett, akinek a tekintete ugyanilyen értetlenséget tükrözött.

– Nos – mondta Draco –, most már kíváncsi vagyok.

Harry arcán vigyor terült szét, majd együtt átvágtak a tömegen.

Mint kiderült, ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Draco, most, hogy a dolgok sűrűjébe került, és úgy kellett utat törni magának a boltba, elcsípett néhány mondatfoszlányt.

– ...el sem hiszem, hogy tényleg ő az!

– Szerinted készít majd fényképet...?

– Nézd, ott van!

Fényképezőgépek vakui villantak körös-körül, és amikor Dracónak sikerült odaverekednie magát a tömeg elejéhez, egy jóképű, aranyszőke hajú férfit talált ott egy halom könyv mellett, amint illegette magát és sugárzóan mosolygott a kameráknak.

– Ki lehet ez? – kiáltotta Harry Draco fülébe.

– Úgy tűnik, Gilderoy Lockhart – felelte Draco a könyveket szemlélve. Mind frissen nyomtatott, sima és fényes volt, és mindegyiken a szerzőjük képe szerepelt.

– Ő az, aki az összes idei tankönyvünket írta, igaz?

Draco már épp válaszolni akart, de mielőtt még megtehette volna, hirtelen egy hang kiabálta túl a zajt:

– Csak nem Harry Potter az?

Harry megdermedt, a szeme pedig kitágult, mint egy riadt őznek. Gilderoy Lockhart rámosolygott, aztán előre iramodott, és a vállánál fogva megragadta őt.

– Mosolyogj szépen, Harry – hallotta Draco a férfit. – Te meg én együtt a címlapra kerülünk.

Aztán a tömeg már felerészben azt suttogta, hogy Gilderoy Lockhart és felerészben, hogy Harry Potter, a vakuk pedig még gyakrabban villantak. Draco elborzadva, ugyanakkor kiválóan szórakozva nézte, ahogy Lockhart átkarolja Harryt és magára ölti legvakítóbb mosolyát.

Harry kétségbeesve pillantott Dracóra.

Segíts, formálta az ajkával.

Egy részről Draco tudta, hogy Harry mennyire utálja a rivaldafényt. Másrészről viszont a szituáció egész vicces volt, ő pedig holtbiztos volt benne, hogy amúgy sem tudna mit tenni.

Sajnálom, tátogta a szót Draco, és komolyan próbált úgy tenni, mintha a dolog nem szórakoztatná.

– Hölgyeim és uraim, micsoda rendkívüli pillanat ez! – kezdte Lockhart hangosan, Draco pedig már oda sem figyelt rá.

A tekintetét keresztülhordozta a tömegen. A bolt egy jó részét, ahol a poszter szerint a férfi az asztalnál dedikálta az önéletrajzát, leválasztották, de Draco inkább kikémlelt egy kerülőutat, hogy az elárusító részlegbe juthasson, és elkezdhesse összeszedni a listán szereplő könyveket.

Lassan, de biztosan keresztülfurakodott a tömegen. Sikerült megragadnia két példányt a Varázslástan alapfokon II-ből, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülét, ettől pedig meglódult a szívverése.

– Hallom, sok a munka a minisztériumban. Az a rengeteg házkutatás...

Draco nyelt egyet, és odanézett. Persze, hogy az apja állt ott a bolt végében, Arthur Weasleyvel és jó pár Weasley családtaggal szemben. Fensőbbséges, elegáns és tökéletes volt, mint mindig.

Draco természetesen megbízott a képességeiben. Biztos volt benne, hogy mutatkozhat az apja előtt, sőt, még beszélhet is vele anélkül, hogy előhívná ezzel az emlékeket, amiket elfeledtetett vele. De ha valaki elkezd kérdezősködni a fiáról – valaki, mint például Arthur Weasley –, akkor nem lesz könnyű megjósolni a reakcióját.

– Legalább megfizetik a túlórákat? – kérdezte az apja, mielőtt belenyúlt volna egy vörös hajú lány – kétségtelenül a legfiatalabb Weasley – üstjébe, és kivett egy igen régi és viharvert tankönyvet.

– Nyilvánvalóan nem. Egek, mi értelme szégyent hozni a varázslónévre, ha még csak pénzt sem lehet keresni vele?

Draco tekintete Arthur Weasley felé fordult. A férfi arca lilára váltott, a keze ökölbe szorult. Draco hirtelen attól kezdett tartani, hogy támadni fog.

– Nekem más a véleményem arról, hogy mi hoz szégyent a varázslónévre, Malfoy – mondta Arthur Weasley.

– Az látszik – felelte az apja, szürke szeme pedig összeszűkült. Visszaejtette a tankönyvet a kislány üstjébe, és...

...mi volt az? Draco a szemét meresztgette és a nyakát nyújtogatta. Egy másik; kisebb és zöld bőrkötésű könyvet rejtett a tankönyv. Draco a helyiségen keresztül is érezte a belőle áradó fekete mágia szagát – meglehetősen sokszor érezte már a kúriában ahhoz, ahogy felismerje.

Arthur Weaasley a fogát csikorgatta és már támadáshoz készülődött, Dracónak pedig meg kellett szereznie azt a könyvet, mert nyilvánvalóan köze volt a Sötét Nagyúr valamely, apjával kapcsolatos tervéhez, és mielőtt még egyáltalán átgondolhatta volna a dolgot, Draco a két férfi közé lépett.

Nem igazán volt terve azon kívül, hogy tudta, egyikük sem fog pálcát rántani, ha egy gyerek áll közöttük. És valóban, mindketten őrá pillantottak, a harci kedvük pedig apránként elpárolgott.

– Csak fizessünk és menjünk – mondta Arthur Weasley felesége sürgetően, és a férje ingujját húzkodta.

– Sok szerencsét hozzá – vetette oda az apja gúnyosan. A Weasley pátriárka még egy utolsót mordult erre, mielőtt a feleségével együtt a kassza felé fordultak, hogy fizessenek.

Draco akaratlanul is visszanézett apjára, és meglepetésére apja is visszanézett őrá.

A fiú nem látta ott a férfi szemében a felismerés fényét, aminek nagyon örült, és egy aprócska tűszúrásnyi fájdalmat sem érzett, mert mindennek ellenére apja és anyja határozottan nem hiányoztak neki.

Amikor apja észrevette, hogy Draco bámulja, a fiú kimondta az egyetlen dolgot, ami az eszébe jutott:

– Lenne egy perce arra, hogy elbeszélgessünk a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztusról?

Apja vágott egy fintort, és elsietett. Draco felsóhajtott.

– Nagyszerű időzítés – szólt egy hang a háta mögött, mire Draco megfordult. A legifjabb Weasley; egy alacsony, csendes, szégyellősen mosolygó lány lépett kicsit közelebb hozzá. – Szerintem már ott tartottak, hogy széttépik egymást. Te Draco vagy, igaz?

Draco lenézett a lány üstjébe.

– Sajnálom – mondta –, azt hiszem, az apám elejtette...

Lenyúlt, és kivette a könyvet. A sötét mágia szaga erős volt, és Draco örült, hogy a legtöbb boszorkány és varázsló nem képes felismerni. A lány zavartan pislogott a könyvre.

– Ja – válaszolta –, ez biztos, hogy nem az enyém.

– Véletlen lehetett – mondta Draco. – Majd én visszaadom neki. Köszi.

– Te Harry Potter barátja vagy, ugye?

– Öh – nyögte Draco. – Igen.

A lány elvigyorodott, és beharapta az alsó ajkát.

– Kedves fiú? Azt hallottam, hogy kedves.

– Igen, nagyon kedves – felelte Draco, és elhatározta, hogy ebből ki kell keverednie, mielőtt még túl késő. – Találkozunk a Roxfortban. Sok szerencsét a beosztáshoz.

Elszelelt a lány mellett, mielőtt még az válaszolhatott volna, és a talárja zsebébe dugta a könyvet. Elviselhetetlenül súlyosnak érződött a mellkasa fölött.