Káoszelmélet

56. fejezet: 1995. december 25.

És ez a szerelem magával akar ragadni valamerre. Az áramlat túl erős, nincs választásom. Biztosan egy különleges hely lesz, amit még sosem láttam. Veszély is leselkedhet ott; olyan, ami mélyen, halálosan megsebezhet. Végül talán mindent elveszítek. 

Haruki Murakami 

– Hogy érzed magad?

Draco kinyitotta a szemét. Lupin jött be egy tele tálka boszorkányfű-kivonattal; kimerültnek és koszosnak látszott.

– Az ezeregyszázötvenegy a legnagyobb boldog prímszám, amit eddig találtam – felelte Draco. – Már a lábam is el akar aludni.

– Ennyire rossz a helyzet?

– Nos, már kitaláltam, hol van a horcrux – mondta Draco –, úgyhogy már csak el kell ütnöm valamivel az időt, míg előáll egy szökési lehetőség.

Lupin felvonta egyik szemöldökét, és letérdelt Draco mellett, majd megmártotta a rongyot a boszorkányfű-kivonatban.

– És ezt az információt csak így megosztod velem? Kockázatosnak tűnik.

– Nem olyan kockázatos, mint gondolod.

Miközben Lupin szétnyitotta Draco ingét, megkérdezte:

– Mi az a boldog prímszám?

– Bármelyik szám, amelynek számjegyei négyzetének összege végül egyet ad ki, boldog szám – mondta Draco, miközben nézte, ahogy Lupin a sebhelyeit borogatja. – A boldog prím pedig olyan szám, ami boldog is meg prím is. Ez a szórakoztató matematika. Lefoglalja az agyat.

– Tudod, Sirius mindig is úgy vélte, hogy Harry túlzott veled kapcsolatban.

– Nos, nem bántásból, de Sirius egy kissé gyökér.

– Egy kissé – ismerte el Lupin fáradtan mosolyogva –, de az igazat megvallva te is az vagy.

Draco feltételezte, hogy ezt meg neki kell elismernie.

– Az igazság nem mindig egyszerű.

– Meglehet.

Draco nézte, ahogy Lupin rákeni a bordáin lévő torz sebhelyekre az édeskés illatú folyadékot, majd leteszi a tálat a földre, hogy testhelyzetet változtathasson.

– Érdekes dolog ez a boszorkányfű-kivonat – jegyezte meg Draco. – Borzasztóan alábecsülik a gyógyhatását.

Lupin hümmögött.

– Csodálatos volt, amikor felfedeztem – felelte. – Jó pár sebhelyet megspórolt nekem. Ha hamarabb ismertem volna, talán egy sem lenne most rajtam.

– Csak egy érdekesség – folytatta Draco. – Tudtad, hogy a boszorkányfű-kivonat egy maró hatású szer is egyben?

Lupin szemöldökráncolva pillantott fel, mintha azt találgatná, mire akar ezzel kilyukadni Draco.

– Igen kíméletes az emberi bőrrel, de bizonyos szerves anyagokkal heves reakcióba lép. Például másodpercek alatt képes tökéletesen feloldani a koboldselymet.

Mielőtt még Lupinnak esélye lett volna reagálni, Draco felrántotta a térdét, ami hangosan reccsent Lupin fején. Lupin megrázkódott, majd összeesett, Draco pedig egy újabb gyors mozdulattal felrúgta a boszorkányfű-kivonatos tálat, aminek a tartalma ettől a karjára fröccsent – egyet szisszenve egy kis füstgomolyag kíséretében a Hollóhát-csomó feloldódott. Draco megragadta a tálat, és kiszabadította vele a másik kezét is.

Tudta, csak pár perce van, hogy véghezvigye a dolgot. Az utóbbi néhány napban emlékezetébe véste a Rend napi rutinját, hogy ki és mikor jár ki-be a házba, így aztán tudta, hogy Nymphadora Tonks (most komolyan, hány unokatestvére van még benne ebben a szervezetben?) hamarosan lejön, és megkérdezi Lupint, hogy kér-e egy csésze teát. Draco kikukkantott a nappaliból, és szorosan a falhoz lapulva végigrohant a folyosón.

Már elért a kijárathoz vezető folyosóra, és magára húzott egy leírhatatlan külsejű, fekete köpenyt a fali akasztóról. Kinyúlt az ajtó felé...

Amikor az ajtó váratlanul elbarikádozta magát, Draco megpördült.

Harry állt az előcsarnok túlsó végében. Kezét előrenyújtotta, de nem volt benne pálca.

– Te rohadék – mondta Draco, noha úgy érezte, valójában nem mérges –, elloptad a pálcakéz-ötletemet.

Harry elvigyorodott, bár még mindig nem változtatott párbajra kész testhelyzetén.

– Hermione beleásta magát a jegyzeteidbe – magyarázta. – Mostanra igen népszerű eljárás lett a D.S. köreiben.

Az a hülye-imádnivaló-őrjítő-gyűlölt vigyor a harag újabb hullámait sugározta szét Draco testében minden irányban. Már olyan rég nem látta.

– Nem hiheted azt, hogy tényleg meg tudsz akadályozni a kijutásban – mondta Draco.

Harry kinyújtott kezén behajlította az ujjait.

– Nem – felelte. – Nem. Tudom, hogy nem akadályozhatlak meg. Csak azt reméltem... le akartam valahogy szedni azt a nyakörvet, de nem voltunk képesek...

Dracónak összeszűkült a szeme.

– Két nappal ezelőtt – folytatta Harry egy aprót előrelépve, mire Draco is felemelte a kezét, és támadásra készen behajlította az ujját – azt mondtad, Voldemort parancsolta neked, hogy gyűlölj. Én azt feleltem, hogy az, amit leírtál, nem gyűlöletnek tűnik, mire te megkérdezted, mi más lehet. Még nem volt alkalmam válaszolni.

Harry még közelebb ment. Draco tudta, hogy ez a megfelelő lehetőség a támadásra; Harry nem számít rá, ő pedig elszökhetne. Egy gyors Avada Kedavra, vagy bármi, akármi. Szórd ki! sürgette az elméje, de Draco mágiája nem engedelmeskedett. Szórd ki! Most nem számít rá!

– Ez az egyetlen dolog, amit Voldemort mágiája még érinteni sem képes – mondta Harry halkan, és ez szinte feltépte Draco mellkasát. – Az egyetlen dolog, ami megtörhet egy főbenjáró átkot. Gúnyolódsz ezen, Draco, de akkor is így van. Az Imperius csak elfedheti, de nem képes megváltoztatni. Voldemort ezt nem értette meg. Nem értheti meg.

A kirakós darabjai egyenként a helyükre kerültek, ahogy Harry még közelebb ért, és nem, nem ez nem lehetséges, hogy volna az?

– Csak azt szeretném, ha tudnád – folytatta Harry –, hogy én is szeretlek téged.

Ujjbegyei Draco kezét érintették, ezt pedig egy különös és ismerős érzés követte – izgalom.

A pillangó lerepült Harry kezéről, és átszállt Draco alkarjára.

Valami mélyen Dracóban megmozdult. Mélyebben, mint az átok, a csontjainál is mélyebben. A legbelső lényében volt, és a királylepke minden mozdulatára megremegett, ahogy spirálban felrepült a könyökén a vállára. Draco rájött, hogy az egész karja remeg.

– A harmadik próba előtt vetted le – mondta Harry. – Arra gondoltam, talán szeretnéd visszakapni.

Draco egy furcsa, megtört hangot adott.

Fájdalom termett a lepke szárnyainak nyomán. Forró volt és erős, szinte felégette Dracót.

A méreg, ismerte fel Draco megkésve.

A fájdalom egyre erősödött, de az érzelem erősségének a közelébe sem érhetett. Draco úgy remegett, mint egy nyárfalevél, miközben a lepke a mellkasára kalandozott, és szárnyával finoman verdesve letelepedett a szegycsontján.

– Draco – szólalt meg Harry.

– Ne.

– Draco...

– Ne. Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne...!

A fájdalom lüktetett, lángolt, forrt, Dracót elvakították a könnyek, és kiszórt egy taszítóátkot, amitől Harry hátrarepült.

Draco megpördült, és nekirontott a rácsnak az ajtón, de a fájdalom nem szűnt meg, csak egyre erősödött, ő pedig kiverekedte magát, aztán csak rohant, rohant, rohant, de nem szaladhatott el a mágia elől, ami összezúzta, felégette, darabokra szaggatta, a méreg elől, ami benne őrjöngött, a fájdalom elől, ami eszét vette, sem a pillangó elől, ami a mellkasán ült és rebegtette a szárnyait.

Érezte, hogy az átok meghasad és darabokra hullik.