Káoszelmélet

57. fejezet: 1995. december 26.

Nem hagyom az életemet korlátok közé szorítani. Nem hajolok meg senki szeszélyének vagy ostobaságának. 

  Bell Hooks 

Amikor Dracónak sikerült visszajutnia a csendes és nyugodt Malfoy-kúriába, a nagy kakukkos óra épp éjfélt ütött, ő pedig a fülében hallotta a szíve kalapálását.

Akkora fájdalmai voltak, hogy arra is alig tudta rávenni magát, hogy mozogjon. Mintha tűz égette volna, vagy szó szerint darabokra készült volna szakadni a varratok mentén szétrepedve. A méreg pusztított, a lepke pedig, az az átkozott lepke...

A keleti szárnyban lévő hálószobájába vonszolta magát, és kiszórt egy hangtompítóbűbájt, mielőtt megengedte magának, hogy felordítson a mélységes, halálos gyötrelemtől.

Lyra azonnal sírni kezdett, de Draco alig hallotta.

Térdre rogyott, és biztos volt benne, hogy haldoklik, ez csakis haldoklás lehet, hiszen hogy lehet egy ilyen erős fájdalom bármi más? Draco visszaemlékezett azokra a gyilkos hetekre, amikor kínozták, és nem volt bennük semmi, de semmi ehhez fogható, és az egyetlen dolog, az egyetlen gondolat, ami most keresztülszűrődött a bénító fájdalmon, az az volt, hogy...

Szerelmes Harry Potterbe.

Hát nem nevetséges? Nem förtelmes? Nem lehetetlen, őrült és abszurd? Nem homlokegyenest az ellenkezője a Sötét Nagyúr kívánságának?

És nem a legtökéletesebben megvilágosító erejű és legegyszerűbb dolog Draco életében?

Minden fájdalom, összevisszaság, nyomorúság és sötétség közepén, Draco szerette Harry Pottert, és ez a dolog állandó és erős volt, mint egy szikla a viharos tengerben, ragyogó és kikerülhetetlen, mint a nap, hatalmas, nyugodt és türelmes, mint maga a világegyetem.

És ez most kitört az őt megkötő varázslatból, kitört, és Dracót is darabokra szaggatta, a fájdalom pedig, egek, a fájdalom öldökölte, Draco biztos volt benne, hogy meg is fogja ölni.

Draco sikoltott és sikoltott, és összetört, és lángolt, és...

...egyszer csak összeesett.

Egy pár pillanatig nem létezett semmi – sem hang, sem fény, sem semmilyen kapocs a valósághoz. Draco szabadon lebegett, és azon tűnődött, hogy talán meghalt.

De az érzékelése lassan, hullámokban visszatért, majd egy rohamban elárasztotta. Először a fájdalom érkezett meg, de tompa volt és kibírható. Aztán fény jött, keresztülszűrődve a szemébe hullott haján. Utána sírás.

Lyra...

Lassan felemelte a fejét, és a bölcső felé pillantott. A homályos körvonalak kiélesedtek. Draco látta Lyrát a faléceken keresztül, ahogy rugdalózott és kezével a levegőt markolászta.

Draco megpróbált megszólalni.

– Semmi baj. – A hang rekedten jött ki a torkán.

Félresöpörte a fájdalmat – több és több méreg –, és talpra vergődött. Elbotorkált a bölcsőig. A látványa úgy tűnik, megnyugtatta Lyrát, habár még vörös volt az arca, és hüppögött.

– Semmi baj – mondta Draco. – Semmi baj, minden rendben lesz.

A karjába vette, de rájött, hogy nincs elég ereje hozzá, hogy mindkettőjüket megtartsa, így leült a földre a bölcső mellett, és magához ölelte Lyrát.

– Minden rendben lesz, Lyra – mondta neki, és nedvességet érzett az arcán; könnyek voltak, jött rá, amik hívatlanul gördültek le az álláig. – Minden rendben lesz.

A méreg kis adagokban jött, másodpercenként egy apró csepp. Az előbbi talán a sokk volt, vagy az, hogy a teste épp most épített ki egy bizonyos szintű immunitást a méregre, a fájdalom mindenesetre távolinak tűnt, elviselhetőnek.

Puszit nyomott Lyra homlokára, mire egy apró kéz simult az arcára, elkenve a könnyeit.

– Minden rendben lesz – mondta neki, még ha a hangja el is csuklott néha, még ha a fájdalom, ha tompábban is, még mindig ott égett az ereiben. – Túl fogjuk élni, te meg én. Nem kell félned.

Lyra hüppögött egy kicsit, aztán felnézett rá; kék szeme véreres volt, szalmaszőke haja kócos, pizsamája a derekánál elcsúszva. Draco magára kényszerített egy mosolyt.

Hüvelykujját végighúzta az arca puha bőrén, hogy letörölje a könnyeket.

– Már vége van – mondta neki, mert így volt. – Annak az elmebetegnek nincs többé hatalma fölöttem – mondta, mivel így volt. – Szabad vagyok. – És ez is így volt. Gyenge volt, remegett és elképzelhetetlenül félt, de szabad volt, és csak ez számított.

Lyra megragadta Draco mutatóujját.

Draco odahajtotta a fejét.

– És meg fogom ölni – suttogta.

– Da – felelte Lyra.

– Meg fogom ölni – esküdött. – Megölöm, azért, amit tett velem, azért, amire kényszerített, hogy anyámmal és Piton professzorral tegyek. Azért, amit el kellett viselnem miatta.

A hangja elcsuklott. A könnye csak folyt és folyt, ő pedig magához ölelte Lyrát.

– Esküszöm, Lyra, esküszöm – mondta –, hogy egy olyan világban nőhetsz majd fel, amelyben ő már semmi más, csak egy emlék.

– Da – felelte Lyra megint, Draco pedig összegörnyedt fölötte. Az anyjára gondolt, Piton professzorra, a kínzásokra, és sírt – nem azért, mert mindezek megtörték őt, hanem mert megerősítették, mert a Sötét Nagyúr rémálmává tették; mert azt jelentették, szabad lett.