Káoszelmélet

30. fejezet: 1994. szeptember 1.

Ó, szerelem, ó lángolás! mihelyst

Egy csókjával átrajzolta lelkem

Ajkaim, mint nap, harmatot nyeltek.

 Alfred Lord Tennyson  

  – Nem figyelsz, mi?

Draco szeme újra fókuszált, ő pedig elfordult az ablaktól.

– Nem – ismerte el. – Sajnálom.

Harry összevonta a szemöldökét, bár nem látszott mérgesnek – inkább tűnt aggódónak, mint bármi másnak.

– Az utóbbi időben nagyon hallgatag lettél – mondta.

– Sok minden jár a fejemben – felelte Draco elutasítóan, és megint kinézett az ablakon. A nap épp lebukott a dombok mögött, fényével az egész skót vidéket aranyló narancssárgára festve.

– Neked mindig sok minden jár a fejedben – mondta Harry. – De ez eddig még sosem fogta be a szád.

Draco nem válaszolt, csak nekidöntötte a fejét a fülke ablakának.

– Akkor úgy látom, téged nem izgat a Trimágus Tusa – folytatta Harry.

Dracónak eltartott egy kis ideig, míg gondolatban visszatalált a beszélgetéshez, amire csak fél füllel figyelt oda.

– Nem tudom – válaszolta egy pillanat múlva. – Feltételezem. Úgy értem, minimum érdekesnek kell lennie.

– Én már alig várom – jelentette ki Harry fertőző jókedvvel. – Nagyszerűen hangzik. Bár egy kicsit aggódom; úgy tűnik, azért függesztették fel, mert történt közben valami mészárlás.

– Az több száz évvel ezelőtt történt – nyugtatta meg Draco. – Biztos vagyok benne, hogy ezúttal sokkal kevésbé lesz halálos.

– Csak nem azt mondod, hogy nem lesz halálos?

– Jaj, nem, biztos vagyok benne, hogy legalább egy kicsit halálos lesz. Nem is a Trimágus Tusáról lenne szó, ha nem lenne halálos.

– Kviddics meg a gurkók, egymást gyilkoló sakkfigurák, Robbantós snapszli, ami szó szerint robban, és most a Trimágus Tusa, ami öl – mondta Harry. – A varázslótársadalomnak rögeszméje a vérre menő játék?

– A nagy tétek izgalmasabbá teszik – felelte Draco, aztán ívbe feszült háttal lassan, hosszan megnyújtózott, miközben fejét is hátravetette, karjait pedig a plafon felé nyújtotta. Amikor visszagörnyedt, egy rábámuló, vöröslő arcú Harryvel találta magát szemközt, aki kissé izgatottnak tűnt.

– Minden rendben?

– Mi. – Ez nem igazán hangzott kérdésnek. Harry megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott. – Úgy értem: mi? Nem. Persze.

Draco egy nagyot szusszant, és megint kibámult az ablakon. Felhúzta a térdét a mellkasához. Megint vissza akart mélyedni a gondolataiba – és ugyanakkor mégsem. A gondolatai sötétek és nyomasztóak voltak, de a körülötte levő világ is épp ilyen gyorsan sötétedett, épp ilyen nyomasztóvá kezdett válni.

Egy pillanatnyi csend következett.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Harry.

Draco habozott.

– Meg vagyok rémülve – felelte.

– Ez minden?

Draco ránézett Harryre, aki mosolygott. Draco elolvadt, de csak egy kicsit; a széleknél ellágyulva, mint a felmelegített csokoládé.

– Nincs semmi baj azzal, ha meg vagy rémülve – mondta Harry.

– De igen, ha rólam van szó – jelentette ki Draco. – Én hülye leszek, ha megrémülök.

– Sosem vagy hülye.

A pillangó, ami eddig a combján ült, lágy, rebbenő szárnymozdulatokkal felkalandozott a csípőjére, majd a hasára. Draco egy kicsivel közelebb húzta a lábát a mellkasához.

– Akkor is azzá válok, ha rémült vagyok – makacskodott. – Ez pedig baj. Az elmém leáll, és nem tudok gondolkodni. Mi értelme van a létezésemnek, ha hülye vagyok?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Ne mondd ezt. Te több vagy, mint pusztán egy agy.

– De kétségkívül ez a leghasznosabb testrészem – vágta rá Draco. – És a jelenlegi helyzetet elnézve ravasznak kell maradnom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megrémüljek, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy hülye legyek. Ez meg is ölethet. Ez téged is megölethet.

– Draco...

– És nem tudok megszabadulni ettől a félelemtől – folytatta, és összeszorította a szemét. – Úgy látom az egészet a fejemben, mint egy térképet, és a kilátások rémisztőek. Mindaz, ami elveszhet a háború és a vereség során...

– Draco...

Egy kezet érzett a bőrén, a nyaka és a válla közti résznél, ő pedig kinyitotta a szemét, és Harryre nézett; a szíve a torkába ugrott és minden szót elfelejtett.

– Nem hagyom, hogy bármi történjen veled – mondta Harry. – És van egy olyan sanda gyanúm, hogy te sem hagyod, hogy bármi történjen velem. Így aztán ha együtt vagyunk, halhatatlanok leszünk.

Harry hüvelykujja már az állkapcsánál járt, és lassú, széles ívben közeledett az alsó ajka felé. Dracónak minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy elfojtsa a borzongást.

– Ez a kijelentés tautológiai – szólalt meg Draco. Vagy talán körkörösen önmagába forduló, nem tudta eldönteni. Szemlátomást éppen olyan hülye volt, amikor meg akarta csókolni Harryt, mint amikor rémült volt. Ebből még végül probléma lehet, mivel a fiú újabban az ideje java részét azzal töltötte, hogy meg akarta csókolni Harryt.

Harry hüvelykujja az ajkain járt, Draco pedig azt remélte, Harry nem veszi észre, hogy zsigerből belesimult az érintésbe. Érezte a mostanra már ismerőssé vált közelséget, a fiú testének melegét közeledni a sajátjához, a szívének gyorsuló dobogását a torkában. Öt kibírhatatlan centi volt köztük; öt centi és ötven mérföld, és úgy tűnt, csillagok égnek ki, galaxisok tépik szét magukat, mielőtt ők befejezik az egymás felé tartó, szüntelen, ám soha véget nem érő mozdulatukat, ami olyan volt, akár Xeno paradoxona, Draco szeme pedig félig lecsukódott, és a fiú már érezte a leheletnyi forróságot az ajkán, miközben minden végtelen egymásba omlott...

A fülkeajtó egy zörrenéssel kinyílt, ők pedig riadtan szétrebbentek. Draco beütötte a vállát a falba, és visszafojtott egy fájdalmas kiáltást.

– Ó – mondta Anthony Goldstein, az a fertelmesen gyűlölt, csókakadályozó rohadék, aki már kettő nullára állt –, két kocsival hátrébb nagy Robbantós Snapszli mérkőzés folyik a Hollóhát és a Hugrabug közt. Draco, tudsz kártyákat számolni?

Draco szeretett volna ráordibálni a világ legrosszabb időzítése miatt, de nem tette. Ehelyett azt kérdezte:

– Mi?

– Gyerünk, haver – kérlelte a másik –, a házadnak szüksége van rád.

– Jól van. Úgy értem... igen. Oké.

Harryre nézett, aki épp a nyakkendőjét igazította.

– Jól van – mondta ismét.