Káoszelmélet

61. fejezet: 1996. március 31.

Megcsókolhatlak hát? De hát ezen a silány papiroson? Akkor már inkább feltépem az ablakot, és belecsókolok az éjjeli levegőbe.

Franz Kafka

Kedves Harry, írta, aztán megállt. Ez nem olyan levél volt, amit azzal a szóval kellene kezdeni, hogy „kedves".

Ujja egy pöccintésével eltüntette a szavakat, és helyette csak annyit írt, hogy Harry, majd megint megállt. Egy pillanatra eltöprengett, hogyan is fogalmazzon.

Visszaadtál valamit, ami az enyém, és most én is szeretnék neked visszaadni valamit, ami a tiéd.

Draco megállt az írásban, és a pánikgombra nézett. Az asztala szélén hevert, és kicsit karcosabb és kopottabb volt, mint amikor elkészítette. Megnedvesítette az ajkát.

Megváltoztattam a zsupszkulcs funkció célállomását, írta. Összevonta a szemöldökét a rendezetlen kézírása miatt. A remegése már javult a pár nappal korábbi állapothoz képest, de az írását még mindig alig lehetett kiolvasni. Megszorította párszor a pennáját.

Draco elhagyta a Grimmauld teret, mielőtt még megtörte volna az Imperius-átkot. Tudta, hogy Harry okosabb lesz annál, semhogy megbízzon benne. Piton professzor kezeskedne érte, de Draco tudta, hogy Harry tisztában van vele, hogy át tudná verni a professzort, ha nagyon akarná. Habozott egy kicsit, mielőtt belekezdett a következő mondatba.

Ha tanácsolhatom, használd húsvét vasárnap, reggel nyolckor. Várni foglak.

Vett néhány mély lélegzetet. Szeretett volna többet is mondani. Szerette volna azt írni: „hiányzol", „szeretlek", „folyton csak rád gondolok", „te vagy az egyetlen dolog, ami tartja bennem a lelket ebben a pokolban". Szerette volna leírni, hogy „a szerelmed megmentette az életemet".

De tudta, hogy a levelét elfoghatják, így inkább nem írt semmi ilyet. Nem kockáztathatta meg. Minél kevesebb támadási felületet kínál, annál jobb. Csak azt kívánta, bár eszébe jutna valami, bármi, ami enyhíthetné Harry gyanakvását és bizalmatlanságát.

Habár ilyen remegő kézzel az is egy kisebb csoda lesz, ha a levelet egyáltalán ki lehet majd olvasni.

– Djá-kó!

Draco hátrapillantott a válla fölött. Lyra a földön ült, ahol a félig felépített építőkocka-tornya összedőlt az észszerűtlen konstrukciója miatt.

– Még mindig nem megy az „R"-hang, igaz?

– Djá-kó! – kiáltotta megint a kicsi sürgető hangon, és a szeme megtelt könnyel. Draco sóhajtott és elmosolyodott, aztán fölállt a székből, hogy odatelepedjen ő is a földre.

– Semmi baj – mondta. – A mulandóság az élet része. Minden véget ér egyszer, de ez csak jelentőségteljesebbé teszi az élményeinket.

– Kokka! – mondta Lyra ellenvetésként, és megragadott egy kockát, amelyen egy nagy piros „V"-betű virított, aztán lendületesen elhajította.

– Micsoda? Nem rajongsz a buddhista tanokért?

Lyra halk nyöszörgést hallatott, és két kézzel kinyúlt Draco felé. Belátva, hogy az apró, szöszke teremtménynek mekkora hatalma van fölötte, Draco megfogta, és az ölébe ültette.

– Kokka – siránkozott a kicsi.

– Tudom – válaszolta Draco megnyugtatóan, és megcsókolta a feje búbját. – Könnyű elkeseredni. Az élet nem mást jelent, mint elfogadni az elkerülhetetlent, mint például a fájdalmat, veszteséget és halált. Vagy az építőkockatornyok összedőlését. Minden viszonylagos.

– Kokka – értett egyet Lyra.

– És néha könnyű elfelejteni az élet szép dolgait, mert a rosszak olyan elsöprő erejűek. De a rossz dolgok nem semmisítik meg a jókat. A jó dolgokért mindenképp érdemes harcolni.

Draco felnézett az asztalra, miközben Lyra az ingét húzgálta. Draco megnedvesítette az ajkát, megfogta Lyrát, és visszaült a székbe. Az ölébe tette a kislányt, és folytatta a levelet.

Harcolok, írta.