21. fejezet: 1993. október 15.

834 96 31
                                    


Semmi sem bosszantóbb, mint olyasvalakivel vitatkozni, aki tudja, miről beszél.  

  Sam Ewing  


  Draco nem is tudta, hogy társasága van, míg meg nem hallotta, hogy a vele szemben levő szék a padlót karistolja. Amikor felpillantott a könyvéből, Harryt látta meg, kővé dermedt arccal, némán.

Nem fáradt azzal, hogy megkérdezze, jól van-e; nem vesztegette rá az időt.

– Mi a baj?

– Ron Weasley – felelte a másik.

Draco megpörgette a pennáját a hüvelyk- és mutatóujja közt.

– A baj valóban találó kifejezés rá.

Harry fogai egy másodpercre kivillantak, aztán a fiú elfordította a tekintetét.

– Úgy néz ki, Sirius Black miattam szökött meg az Azkabanból.

Természetesen már ő is hallotta a pletykát, nem csak Harry. Nagyobb erőfeszítésébe került volna figyelmen kívül hagyni.

– Nem hinném, hogy ez igaz – mondta.

– Mikor nem rólam van szó? – kérdezte Harry, és a hangjából kiérződő keserűség hallatán Draco összeráncolta a szemöldökét. – Legyünk őszinték, az utóbbi pár év ezt a mintát követte.

– A minták nem az ok és okozat eredményei – mondta Draco. – Nem mintha nem értenék egyet a feltételezéseddel; valóban készült neked egy személyre szabott halálcsapda tizenegy éves korodban, de azt hiszem, hogy ez most először nem rólad szól.

– Te vagy a legokosabb ember, akit ismerek, Draco, de nem tehetsz úgy, mintha ez csak egy véletlen egybeesés lenne.

Draco megrázta a fejét.

– Ennek semmi értelme. Túl sok megmagyarázatlan hézag van a történetben. A Roxfort felé tart, ennyit még elfogadok, de ha téged akarna, miért várt volna mostanáig?

– Talán ő is része Voldemort új tervének – köpte Harry.

Draco összerezzent. Sosem szokott hozzá, hogy Harry ilyen könnyedén használja ezt a nevet.

– Nem neki dolgozik.

– Mert te aztán tudod, igaz?

– Harcias vagy – mondta Draco. – Ne légy ilyen harcias.

– Én csak azt mondom, hogy nem tudhatod biztosra!

– Idestova ő volt az egyetlen a Nemes és Nagy Múltú Black családban, aki nem...

Draco hirtelen abbahagyta, amikor néhány mellettük elmenő hugrabugos ferde szemmel nézett rá. Összeráncolta a szemöldökét, megnedvesítette az ajkát és előrébb hajolt, ezúttal halkabban szólalt meg:

– ...aki nem vette föl a Sötét Jegyet. A szüleid barátjaként nem volt rá oka, hogy egyszer csak átpártoljon.

– És ezért került az Azkabanba? – kérdezte Harry kihívóan, és bár haragudott, a hangját nem emelte fel. – Mert nem árulta el őket neki?

– Még csak tárgyalást sem kapott – mondta Draco. – Tudnék róla. Ellenőriztem a feljegyzéseket.

– Remélem, rám talál – jelentette ki Harry. Visszafogott hangja vészjóslóan csengett.

Draco összevonta a szemöldökét.

– Ne mondd ezt.

– Hadd jöjjön csak. Lenne egy pár megválaszolandó kérdésem hozzá.

Draco sóhajtott és becsukta a könyvét; tudta, hogy nem fog már sokat olvasni a mágikus műtétekről.

– Harry – kezdte –, tudom, hogy dühös vagy.

– Mocskosul igazad van, dühös vagyok! – közölte a fiú miközben felállt, és olyan hangosan beszélt, hogy számos tekintet vándorolt feléjük a tanulóhelyiségben; ez aggasztó jelenség volt, mivel Draco tudta, milyen nehéz egy hollóhátas figyelmét elvonni a tanulásról. – Hogy ne lennék az?

– Ülj le – csitította Draco. Kéretlen figyelemre volt most a legkevésbé szükségük.

– Ha annyira meg vagy győződve róla, hogy ártatlan...

– Sosem mondtam, hogy ártatlan, épp betörni készül egy iskolába, egyszerűen csak nem hiszem...

– Akkor bizonyítsd be. Ez a dolgod, nem, Holmes?

Draco megütközött a gúnyos felhangon.

– Nem vagyok Sherlock Holmes, te viszont idiótán viselkedsz.

– Márpedig a bizonyíték, mely szerint ő áruló és halálfaló, aki megölette a szüleimet, rohadt meggyőző, szóval nézd el nekem, ha nem osztom a szenteskedő pártatlanságodat!

A megjegyzés szúrt, de Draco nem mutatta ki.

– Nem tudok így beszélni veled – mondta nyersen, és összeszedte a könyveit az asztalról. – Menj, repülj egy kicsit, aztán keress meg, ha már nem intézel támadást a legjobb barátod ellen.

– Egy legjobb barát nem az én oldalamra állna? – mordult Harry. – Itt nem a kviddicsről vitatkozunk, Draco, arról az emberről beszélünk, aki elárulta a szüleimet!

– Nem, Harry – szólt vissza Draco –, egy barát foglal állást; egy legjobb barát emlékeztet arra, hogy az élet ritkán ennyire egyszerű, még akkor is, ha nem akarod, hogy emlékeztessen rá.

– Aligha hinném, hogy te képes volnál felismerni a barátság árnyalatnyi különbségeit!

Ha a legutóbbi megjegyzés szúrt, ez pofon volt. Draco kis híján lenyelte a nyelvét igyekezetében, hogy féken tartsa magát.

Egy pillanatnyi csöndet követően Harry arcán enyhült a harag, hogy átvegye a helyét valami, amit Draco bűnbánatnak tippelt – de végül is honnan tudhatná? Nem ismerheti a barátság árnyalatnyi különbségeit, súgta az elméje keserűen.

– Nem úgy értettem – kezdte Harry tétován –, én...

– Rohadj meg! – vágott a szavába Draco, azzal sarkon fordult, és kiviharzott a helyiségből. 

Nyugodt és összeszedett volt, miközben a Hollóhát tornya felé tartott. Nem Harry megjegyzése járt folyton a fejében. Nem vette a dolgot szívére. A szemét pedig főleg nem fenyegette a veszély, hogy megtelik a harag könnyeivel.

KáoszelméletOpowieści tętniące życiem. Odkryj je teraz