Káoszelmélet

11. fejezet: 1992. augusztus 3.

Nem lehetsz spontán, ha az ésszerűség határain belül maradsz. 

 Alan Watts

  Amikor kinyílt az ajtó, Draco magára öltötte legszélesebb, legőrültebb, legmániákusabb mosolyát.

– Jó napot, asszonyom – mondta a lóarcú nőnek, aki a Privet Drive 4. ajtajában állt –, lenne egy perce arra, hogy elbeszélgessünk a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztusról?

Az asszony épp a kezét szárítgatta egy apró frottír törölközővel, és összevonta a szemöldökét.

– Jó ég – mondta –, ezek évről évre egyre fiatalabbak.

– Egyszerűen csak alig várjuk, hogy terjeszthessük az Örömhírt! – felelte Draco, a mosolya pedig olyan széles volt, hogy szinte belefájdult az arca. – Asszonyom, gondolt már valaha is halhatatlan lelkére...?

Az ujjai megcsúsztak, és a fiú elejtette a köteg brosúráját, amik ráborultak a lábtörlőre egy nagy összevissza halomban.

– ...ó – mondta. – Ó, annyira sajnálom!

A nő gúnyosan elmosolyodott, de segített összeszedni. Amint eléggé lehajolt, a fiú elővett egy szóróflakont a zsebéből, és a nő arcába fújt vele vagy két másodpercig. Az asszony azon nyomban összeesett a küszöbön, arccal lefelé, eszméletlenül.

Draco visszacsúsztatta a flakont a zsebébe.

– Jaj, ne! – mondta riadalomtól emelt hangon. – Van odabent valaki? Hello! Kérem, segítsenek, elvesztette az eszméletét!

Hamarosan egy férfi dugta ki a fejét egy ajtón, az előszoba végén, mely minden bizonnyal a konyhára vezetett. Hatalmas, vöröses arca volt és sűrű bajusza.

– Uram, a felesége...! – kezdte Draco, a bajuszos férfi pedig erre végigviharzott az előszobán.

– Petunia? Petunia!

Letérdelt a nő mellett, és megragadta a vállainál fogva. Draco megint elővette a szóróflakont, a férfi pedig nemsokára ájultan dőlt az asszonyra.

Draco egy vidám dallamot kezdett el fütyörészni, miközben átlépett fölöttük, be az előszobába.

– Harry! – rikkantotta. – Odabenn vagy?

Draco meglehetősen kicsinek és szűkösnek találta a helyet, de mivel ő maga egy kúriában nőtt fel, talán nem az ő tiszte volt erről ítélkezni. De ha a méret még megbocsátható is lett volna, a giccses, ál-viktoriánus dekoráció semmiképp. A hely úgy nézett ki, mint egy túlárazott régiségbolt, csak kevésbé volt ízléses.

Amikor lépteket hallott a lépcső irányából, Draco megfordult, és épp megpillantotta Harryt a tetején, ahogy tágra nyílt szemmel őt bámulta.

– Draco?

– Boldog születésnapot! – mondta Draco, és kitárta a karját, mintha azt készülne mondani: „tádámm"

– Ez... a születésnapom három napja volt.

– Igen, tudom, sajnálom – felelte a fiú. – Az utolsó pillanatban történt egy kis változás a tervben, át kellett szervezni dolgokat, elég nagy káosz volt. Majd útközben elmesélem.

– Útközben? – Harry lerohant a lépcsőn. – Úton ho... ó Istenem, mit csináltál? - kérdezte, ahogy a Draco melletti két eszméletlen emberre meredt a földön.

– Semmit. Na jó, azt épp nem mondanám, hogy semmit. De jól vannak. Csak eszméletlenek.

– Eszméletlenek?

– Jól vannak! – ismételte el Draco. – Ez csak egy egyszerű kis spray állagú altató. – Előhúzta a flakont a zsebéből, hogy megmutassa. – Ez a születésnapi ajándékod, ne pánikolj.

– Draco, nem ütheted ki csak úgy a nagynénémet meg a nagybátyámat!

– Dehogynem. Már meg is tettem. Nem mintha nem lett volna meg rá az erkölcsi jogalapom, tekintve, miken mentél miattuk keresztül. El lehetne vitatkozni arról, hogy tizenkét évnyi bántalmazás valami sokkal rosszabbért kiált, mint egy eszméletvesztés.

Harry rábámult, nyitott és mozgó ajkakkal, de némán, mint egy hal. Nem nézett ki valami jól. Draco közel lépett hozzá, és rátette a kezét Harry vállára.

– Nézd – mondta –, semmit nem kell megmagyaráznod nekem. Rossz helyzetben vagy, olyanban, amilyenbe soha nem lett volna szabad kerülnöd. Nem kellene bántaniuk téged.

– Ők nem... – kezdte Harry, de nem folytatta, helyette másfelé nézett. – Úgy értem, nem mindig...

– Semmit nem kell megmagyaráznod – ismételte el Draco. – Figyelj, csak gyere el velem a születésnapi ajándékodhoz. Elviszlek a varázsló-Párizsba. Fantasztikus lesz. Elmegyünk a Louvre-ba és a mágikus katakombákba és Versailles-ba és teletömjük magunkat francia kajával és komppal lecsorgunk a Szajnán. Jól hangzik?

Harry szája megint azt a halas dolgot csinálta. A fiú jó pár másodpercig meg sem bírt szólalni. Végül azonban azt mondta:

– Én... nem tudok franciául.

– Je le parle couramment! (Én folyékonyan beszélek.) – válaszolta Draco. – Majd én fordítok neked.

– Komolyan azt mondod – kapkodta a levegőt Harry, mintha nem igazán hinné a dolgot –, hogy csak úgy fogsz, és elruccansz velem Párizsba?

– Csak úgy. És többé nem is kell visszajönnöd.

– Nem. – Ez nem kérdés volt, de nem is kijelentés. Ha Dracónak nevet kellett volna adnia, akkor hezitálásnak hívta volna.

– Harry, ha azt hinném, hogy érne valamit, akkor csak hívnám a Gyermekjóléti Szolgálatot, de sajnos, Dumbledore professzorral egyetemben, elsősorban ők voltak azok, akik ide juttattak téged. – Erre rájönni meglehetősen sokkoló volt a számára, és pár kacskaringós szitokszó kis híján le is leplezte a Minisztérium irattárában.

Harry arcán egyértelműen látszott az árulás miatt érzett szívfájdalom.

– Dumbledore professzor juttatott ide?

Draco összevonta a szemöldökét.

– Igen – mondta lassan. – Találd ki, miért.

Harry nyelt egyet és a lábát nézte.

– Az eredeti tervem az volt, hogy Párizs után a kúriába viszlek – folytatta Draco egy pillanat múlva. – Arra gondoltam, a szüleim nem bánnák, de aztán...

Nos, azután rájött, hogy az apja még mindig a Sötét Nagyúrnak dolgozik. A terv pedig egyből ment a kukába.

Draco még mindig azon tűnődött, hogy ostoba volt-e, amiért feltétel nélkül hitt nekik, és amiért annyira elárultnak érezte magát, amikor rájött, hogy apja még mindig egy őrült parancsait teljesíti, még tizenkét évvel annak állítólagos halála után is. Úgy érezte, valahogyan tudnia kellett volna. Végtére is, mindig is keresztüllátott az emberek szándékain.
És Merlinre, még soha nem volt ennyire rémült.

– Aztán mi? – kérdezte Harry összevont szemöldökkel, kizökkentve Dracót a gondolataiból.

Egy pillanatra összeszorította az ajkait.

– Majd később elmesélem – mondta, és szándékában is állt elmesélni, mert nem tehetett másként. – Ma a születésnapodat ünnepeljük. Szóval, mit mondasz? A tizenegy órás párizsi vonat egy órán belül indul a hat és feledik vágányról.

Harry kifújta a levegőt. Különös tekintettel bámult Dracóra – kissé tátott szájjal, Dracóra szegezett, tágra nyílt szemmel, meg-megfeszülő majd elernyedő kézzel – mielőtt lassan, nagyon lassan elmosolyodott.

– Ez őrültség – mondta Harry.

– Mi? Az, hogy két tizenkét éves ellógjon Párizsba teljesen egyedül?

Harry nevetett.

– Nem mondhatod, hogy szerinted ez nem őrültség.

Draco elvigyorodott, és megvonta a vállát.

– Na jó, kicsit az. De az élet unalmas egy kis őrültség nélkül.

Harry mosolya még szélesebb lett.

– Pakold össze a holmidat, szülinapos fiú – mondta Draco, mire Harry feliramodott a lépcsőn.