Káoszelmélet

51. fejezet: 1995. augusztus 23.

Egyéneknél ritka az elmebaj, de csoportoknál, pártoknál, nemzeteknél megszokott.  

  Friedrich Nietzsche  

– Szóval igaz a pletyka?

Draco megállt félúton lefelé a lépcsőn, és hátranézett a válla fölött.

Az Azkabanban töltött évek nem voltak túl kegyesek Bellatrixhoz. Bár Dracónak nem volt összehasonításai alapja – még kisgyerek volt, amikor őt letartóztatták –, de abból az állapotból ítélve, amilyenben a börtönben volt, ennél annak idején csak jobban nézhetett ki.

A börtönből való szökés napjaiban visszanyerte képességei nagy részét, abban az értelemben, hogy már nem ordított rá nem létező dolgokra, és képes volt értelemmel bíró párbeszédet folytatni, ám a tekintete még mindig olyan volt, mintha kísértetet látna, és a furcsa, állandó rángatózása sem szűnt még meg.

– Téged is jó látni, Bella nénikém – felelte közömbös hangon.

– Azt mondják, te vagy a Sötét Nagyúr új kedvence – folytatta a nő, mintha meg sem hallotta volna őt.

– A Sötét Nagyúrnak nincsenek kedvencei – válaszolta Draco a lépcsőn lefelé menet, amikor Beallatrix is utolérte. – Ez azt jelentené, hogy kedvel valakit. Áltatod magad, ha azt hiszed, képes bármi másnak látni minket, mint eszköznek a céljához.

Leértek az aljához. Bellatrix arca egyszerre volt meglepett és dühös, ezeket pedig még megfejelte a nála megszokott furcsa mánia. – Hogy mersz rosszat mondani Nagyurunkról...? – kezdte, de Draco beléfojtotta a szót.

– Nem mondok rosszat róla, csak tényt közlök. Ő nyilvánvalóan antiszociális. Pusztán azért bízik meg bennem, mert az Imperius-átka alatt állok. Engem nem szeret, hanem hasznos vagyok neki.

Persze ott volt az a különös és kényelmetlen vonzalom is – vagy bármi volt is az –, amit Draco iránt táplált. Draco az utóbbi időben sokat gondolkodott ezen, amióta a Sötét Nagyúr olyan lendülettel viharzott keresztül Draco Harryvel kapcsolatos emlékein, amit Draco csak féltékeny dühnek nevezett magában, és azon töprengett, vajon hová fog ez fajulni.

Draco tudta, hogy senki nem képes az Imperius-átok alatt igazi beleegyezést adni bármibe. Azt is tudta, hogy annak ellenére, hogy szellemileg és érzelmileg is párja lehetne egy felnőttnek, még mindig kiskorú.

Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ezek egyike sem állítaná meg a világ leghatalmasabb Sötét Varázslóját abban, hogy megszerezze, amit akar, ha eléggé akarja és lehetősége is van megszerezni.

Draco nem volt annyira ideges, mint amennyire kellett volna. Nem lehetett annyira ideges, mint amennyire kellett volna; nem az átok hatása alatt. Mint minden egyéb esetében, azzal kapcsolatban sem érzett semmit, hogy a Sötét Nagyúr valószínűleg azt tervezi, hogy megerőszakolja.

Csupán annyit tehetett, hogy kitart.

– Válaszolj!

Draco tekintete újra fókuszált. A szalon ajtaja előtt megálltak, Bellatrix pedig rámeredt.

– Elnézést – mondta Draco –, kérdeztél valamit?

A nő kivillantotta a fogát egy furcsa állatias vicsorban, de az arckifejezés eltűnt róla, amikor egy hang megtörte a csendet...

– Kismadár, hát itt vagy. Nem voltál a laboratóriumban.

Mindketten megfordultak. A nyakigláb Sötét Nagyúr lobogó talárral közeledett feléjük. Draco hallotta maga mellett, amint Bellatrix élesen beszívta a levegőt – ez volt az első alkalom, hogy látta őt, mióta elhagyta az Azkabant.

– Nagyuram – rebegte Bellatrix.

– Elnézést – mondta Draco. – Épp egy ellenőrző körutat tettem a még lábadozó híveid közt.

– Milyen figyelmes. – Tekintete Dracóról Bella felé fordult, akin Draco véleménye szerint imádatteli kifejezés ült. A látvány egyszerre volt szórakoztató, aggasztó és zavarba ejtő. – Bella.

– Nagyuram – ismételte. – Tudtam, hogy vissza fogsz térni.

– Mindig is értékeltem a rajongásodat – felelte neki elutasítóan. – Gyertek. Sok mindent kell megbeszélnünk.

Draco kitárta a nappaliszoba ajtaját, mire a halálfalók – újraegyesítve, frissen összegyűlve – elhallgattak, amikor ők beléptek. A Sötét Nagyúr ült le elsőnek, Draco pedig elfoglalta szokásos helyét a jobbján, Piton professzorral szemben.

Szokás szerint rámosolygott Piton professzorra, a férfi pedig szokás szerint nem reagált rá. Mióta Draco arra kényszerült, hogy megkínozza, egyszer sem beszéltek. Draco eltűnődött, vajon miért.

– Új célpontunk a mágiaügyi minisztérium – szólalt meg a Sötét Nagyúr hátradőlve a székén, hosszú ujjaival a faasztalon dobolva. – Nem kis kihívás, de elengedhetetlen. Olyan terv, ami hatalmas szervezettséget és alapos tervezést igényel. Draco.

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Nagyúr.

A férfi odafordult Dracóhoz.

– Még az év vége előtt muszáj, hogy én legyek a tényleges irányítója a legnagyobb varázskormánynak. Gondolod, hogy meg tudod oldani?

Draco várt, majd hátradőlt a székében.

– Négy hónapon belül bábkormánnyá alakítani a minisztériumot és letenni az alapjait egy olyan árnyékkormánynak, amely az egész rendszert behálózza? – Draco összeszorította az ajkát, és elgondolkodott pár ötleten. – Igen – jelentette ki aztán. – Hobbiprojekt lesz.

A Sötét Nagyúr gonoszul elvigyorodott.

– Akkor ezt a te bizonyítottan hozzáértő kezedbe helyezem. Természetesen ez túlságosan összetett feladat ahhoz, hogy visszatérj a Roxfortba.

Draco kinyitotta a száját, becsukta, aztán újból próbálkozott:

– Nos, nem hiszem, hogy sokat veszítek vele.

– Sokkal értékesebb vagy annál, hogy így elpazaroljunk. Lucius?

Apja az asztal távolabbi végénél ült.

– Nagyúr?

– Gondolom, el tudod intézni, hogy hivatalosan töröljék a névsorból.

– Én... – A szava elakadt, aztán meghajtotta a fejét. – Igen, Nagyuram. Természetesen.

– Nagyszerű. – A Sötét Nagyúr előre hajolt. A tekintetében újfajta céltudatosság tükröződött. – És ha már úgyis benne vagy... mert még tagja vagy a Roxforti Felügyelő-Bizottságnak, ugye?

Lucius még feszültebbé vált. Draco hirtelen megértette, mire megy ki a beszélgetés.

– Igen, Nagyúr.

– Bármennyire is értékes Perselus szemünkként és fülünkként a Roxfortban, túlerőben vannak vele szemben. Szüksége lesz még valakire közülünk, főleg most, hogy a hatásköröm növekvőben van. Avery.

– Nagyúr? – hangzott fel Avery meglepett hangja.

– Többek közt képzett párbajozó vagy, és Lucius jó barátja. Tökéletesen ésszerű gondolat téged megválasztani sötét varázslatok kivédése professzornak, nem igaz?

– Ez...

Avery oldalt Draco apjára pillantott, aki mereven ült a helyén. Felesége halála óta mindenki nagy ívben elkerülte, mintha attól tartanának, hogy bármelyik pillanatban pálfordulást tehet. Igazából Draco is erre számított az utóbbi jó néhány hétben; minden reggel meglepődött, amikor apját még ott látta a reggelinél.

– ...azt hiszem, logikus lenne.

– Mit szólsz hozzá, Lucius? – kérdezte a Sötét Nagyúr szinte már búgó, sötéten édeskés hangon, és előrehajolt, hogy jobban lássa őt. Lucius viselkedése rémisztően, félelmetesen fegyelmezett volt. – Velünk vagy még? Az ügyünkkel?

Lucius a Sötét Nagyúrra függesztette tekintetét, és rezzenéstelenül a szemébe nézett.

– Természetesen, Nagyúr – felelte.

– Nagyszerű. Akkor megbízlak vele, hogy jelöld őt, és gondoskodj róla, hogy ki is nevezzék. Aztán mihelyst elintézted, Dracóval fogsz együtt dolgozni a minisztérium ügyén.

Voldemort Nagyúr újból Dracóra nézett, majd felemelte a kezét, és behajlította az ujját, hogy jelezze, jöjjön közelebb. Draco odahajolt hozzá.

– Menj vele – mondta halkan –, és gondoskodj róla, hogy ne felejtse el, hol a helye.

– Természetesen, Nagyúr – válaszolta Draco ugyanolyan halkan.

Vörös szempár villant. Hosszú ujjak simítottak végig Draco csuklóján.

– Hol is lennék én nélküled, kismadár?

Jó kérdés, gondolta Draco.