Káoszelmélet

43. fejezet: 1995. június 26.

A szerző megjegyzése:
Helló, srácok! Emlékeztek még azokra a rémisztő figyelmeztetésekre a történet elején? Az a cucc ennél a fejezetnél kezdődik.
Csak hogy tökéletesen érthető legyek: ha a legcsekélyebb esély is van rá, hogy kiborít vagy kellemetlenül érint a kínzás és vér részletes leírása, Cthulhu szerelmére, ne folytasd az olvasást. Hiperszuper komolyan mondom. Rosszul kezdődik, és csak még rosszabb lesz. Saját felelősségedre olvasd!  

A gonosznak nagyon nehéz átvenni az uralmat a tiltakozó lélek fölött.  

  Ursula K. Le Guin 

  Görcsrohammal és egy éles lélegzetvétellel ébredt.

– Üdv újra itt.

Mielőtt teljesen visszanyerte volna testi tudatosságát, már érezte az oldalában a tompa fájdalmat, és még egyet a karjában. Elméje azonnal visszaemlékezett – a Trimágus Tusa, a trófea, a temető...

– Elnézést kérek, amiért ilyen sokáig eszméletlen állapotban tartottunk. Speciális szálláshelyet kellett előkészítenünk.

Megpróbálta egyik kezét az oldalához húzni, mire azt vette észre, hogy valami hideg fém tartja a csuklóinál fogva. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy súlyos bilincsekkel a kőpadlóhoz van láncolva. A szíve meglódult.

– Végtére is nem akármilyen fogoly vagy, nem igaz?

A helyiség tágas, sötét és hideg volt, Dracónak kellett egy pillanat, hogy hozzászokjon. Két alak állt a szemközti falnál, mindkettő magas és szikár. Csak egy fáklya égett, ők pedig épp előtte álltak, így saját árnyékuk takarásában rejtőzködtek. Draco nagyot nyelt; pontosan tudta, kik ők.

– Tudod, miért kerültél ide?

Draco nem válaszolt. Nem tudott. A rémület a csontjáig hatolt, és teljesen megbénította volna, ha nem reszketett volna megállíthatatlanul.

A magasabbik alak előrébb suhant, és ahogy Draco látómezejébe került Voldemort Nagyúr hátborzongató, halálfejszerű arca, egy mély, zsigeri remegés futott végig a fiú testén. A szíve dübörgött a mellkasában, tarkóján égnek meredt a szőr.

– Milyen szörnyen törékeny – suttogta a Sötét Nagyúr, és leguggolt oda, ahol a fiú a falhoz dőlve, a padlóhoz béklyózva ült. – Mint egy kismadár.

Ilyen közelségből az arca minden egyes vonása teljes részletességgel láthatóvá vált; a kiálló csontokra feszülő krétafehér bőr, az élénkvörös szempár, a lapos orr, a cserepes ajkak. Draco képtelen volt elszakítani a tekintetét, noha reménytelenül szerette volna. Valahonnan a torka mélyéről egy kiáltás akart kitörni, de nem tudott. Mint minden más a fiúban, ezt is a félelem bénította meg.

– Érted, hogy miért teszem ezt, kismadár?

Draco értette. Azt kívánta, bárcsak ne értené, de értette. Teljes, elsöprő, lélekromboló világossággal értette.

– Olyan ellenség vagy, akit nem engedhetek meg magamnak, és olyan szövetséges, akit nem nélkülözhetek – mondta már-már elmélkedve. – Bárki más esetében elegendő volna egy egyszerű Imperius... ám Barthemius volt olyan jó, és letesztelte rajtad az átkot, te pedig, kismadár, elég erős voltál hozzá, hogy megtörd.

Draco egy másodperccel sem bírt tovább ránézni. Összeszorította a szemét, de Voldemort jelenléte elkerülhetetlen, kitartó és letaglózó volt, mint az északi szél, ami áthatol a legvastagabb kabáton is.

– Szellemi világosság és az elme ereje – mondta a Sötét Nagyúr. – A zsenialitásod jollyjokert ad a kezedbe, és különösen ellenállóvá tesz. Ezért a kérdés inkább így szól: hogyan tudom a szellemi világosságodat és az elméd erejét megtörni anélkül, hogy kockáztatnám a zsenialitásodat?

A szavak Draco zsigeréig gyűrűztek, és teste minden melegét kiszívták.

A Sötét Nagyúr közel hajolt hozzá – annyira közel, hogy Draco érezte a szagát; a sötét mágia szagát, ami émelyítő pacsuliként áramlott feléje...

– Felelj a kérdésemre, kismadár – suttogta halkan, vészjóslóan, mire Draco felnyögött.

– Kínzás – mondta lehorgasztott fejjel, és a mellkasát összepréselő rettegés ellenére megpróbált lélegzethez jutni.

– Kínzás – ismételte a Sötét Nagyúr –, pontosan. A Cruciatus-átok természetesen kiesik a számításból; egy ilyen, mágiától elszigetelt helyiségben, mint ez, a lehetőségeink valamelyest kevésbé kifinomultak és jóval... mocskosabbak.

Sírás tört fel Draco torkából. Az elméje olyan képekkel telt meg, amiket nem tudott elhessegetni.

– De ne aggódj, kismadár. Barthemiusnak számottevő tapasztalata van a kínzás terén, és az elméje vetekszik a tiéddel. Biztos vagyok benne, hogy elő tud állni valami gyors és hatékony módszerrel, ami ledönti majd azokat a falakat. Észbe sem kapsz, és már túl is leszel rajta.

Draco gyűlölte magát, amiért sírt, de nem tudta abbahagyni. A Sötét Nagyúr felállt, Draco pedig hallotta, amint megfordul.

– Semmi olyat ne tégy, ami akadályozhatja, ha majd nekünk fog dolgozni – mondta röviden –, egyébként nyugodtan használhatod a fantáziádat.

– Igen, Nagyúr.

Ezután léptek zaja hallatszott, ahogy a Sötét Nagyúr egy rozsdás zsanérú, nehéz ajtó felé sétált, majd kinyitotta.

– Ó, és Barthemius!

– Nagyúr?

Kis szünet következett, majd...

– Óvd meg a külsejét – mondta. – Szeretném, ha szép maradna.

– Természetesen, Nagyúr.

A zsanérok megint megnyikordultak, majd az ajtó egy félelmetes, visszhangzó dörrenéssel becsapódott. Az utána maradt csönd egy nyílt seb volt a cella nyirkos sötétjében. Draco nem nyitotta ki a szemét. Nem mozdult. Csak ült és sírt, és úgy érezte, minden reménye meghalt.

Újabb pillanatnyi csend következett, amit vastag vászon zörgése tört meg, majd egy súlyos tárgy esett a padlóra. Draco hallotta Barthemiust kotorászni valamiben. Rémületes és baljóslatú fémcsörgés, és bőrök csusszanása következett. Draco nem nézett fel; nem mert.

– Ilyen alkalmakkor, mint most is – mondta Barthemius szinte csevegve –, mindig azt kívánom, bárcsak itt lenne a nagynénéd. Bellatrix nénéd. Emlékszel még rá?

Draco nem felelt.

– Nem, gondolom, nem – folytatta. – Mindig ő volt a legkreatívabb, amikor kínzásra került a sor. Az emberek azt gondolják, csak a Cruciatus-átok miatt bomlott meg Longbottomék elméje, de én ott voltam, és elmondhatom, a Cruciatust alig használta rajtuk. Ám csinált pár olyan dolgot... – Füttyentett. – Mesteri. Megtörte őket, úgy kívül, mint belül. Gyönyörűség volt nézni. Kész művészet.

Draco még jobban összeszorította a szemét.

– Szóval csak azt akarom, hogy tudd – mondta Barthemius –, amikor az elkövetkező néhány hétben majd üvöltesz a kíntól, és azon fogsz gondolkodni, hogy vajon ki a nyavalya találhatott ki egy ennyire fájdalmas kínzási módszert: a nénikéd volt.

Váratlanul, erőteljes fájdalom nyilallt az oldalába; négy fémkarom vájt a még mindig gyógyuló sebbe a bordáinál, és forogtak, Draco pedig sikított – olyan sikollyal, ami egy pillanat alatt felszaggatta a torkát, ami darabokra tépte őt, a kampók viszont tovább forogtak, és Draco csak sikított és sikított, miközben forró vér patakzott le az oldalán; érezte, ahogy a bordái hajlanak és reccsennek, az előtte lévő világ pedig elszürkült...

...a fémhorgok visszahúzódtak, mire Draco a padlóra zuhant; a láncok lelassították az esését. Zihálva feküdt az oldalán, és reszketett, éltető vére végigcsorgott a hasán, és tócsába gyűlt alatta.

– Kiabálós típus vagy, úgy-e? – A hangja furcsán vidám volt, mániákus, már-már egzaltált, Draco viszont alig hallotta őt, mert a fájdalom még mindig a testében üvöltött. – A helyedben kímélném a hangomat. A java csak most kezdődik!