Káoszelmélet

7. fejezet: 1991. november 14.

Az erkölcsi megbotránkozás csak irigység kis glóriával. 
H. G. Wells  

 – Ifjabb Mr Malfoy.

Draco megfordult, és elmosolyodott.

– Professzor! Megkapta a baglyomat.

Piton professzor megállt Draco mellett, aki a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem mellett támasztotta a falat, és egy doboz Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazséból csemegézett. Dracónak tetszett a férfi arckifejezése. A frusztrált, a mérges és a döbbent között volt valahol, egy csipetnyi kárörömmel megfűszerezve.

– Csak hogy tudd – mondta Piton professzor –, akármennyire is helyeslem a végeredményt, alaposan meg kell, hogy szidjalak, amiért egyáltalán beleártottad magad az ügybe, ezért levonok a Hollóháttól öt pontot.

– Mekkora ünneprontó – felelte Draco. – De legalább olyan ünneprontó, aki időben érkezik. Épp most mentek be az irodába. Bármelyik pillanatban kijöhetnek. Mindenízűt?

Piton professzor kivett egy bronzszínű drazsét, és bedobta a szájába. Elfintorodott.

– Rozsda?

– Marharagu, azt hiszem. A leveled nem volt világos; pontosan hogy sikerült ezt véghezvinned?

– Egy Sherlock Holmes-hoz hasonló elmével és hajlandósággal, hogy betörjek az irodájába. Leginkább a második. De most komolyan, az után a röhejesen átlátszó mutatvány után a hegyi trollal csak magát hibáztathatja.

– Az elejétől fogva tudtam, hogy van benne valami gyanús – mondta Piton professzor savanyúan.

– Tudom. Nem is nagyon erőltette meg magát, hogy elrejtse az ellenszenvét – felelte Draco, és abban a pillanatban kitárult a terem ajtaja.

Két skarlátvörös talárt viselő auror rángatott ki a karjainál fogva egy sziszegő, köpködő, vergődő, átkozódó, de szerencsére mágiával megbéklyózott Mógus professzort.

Draco és Piton professzor vidáman integetett a férfinak, aki a Sötét Nagyúr bosszújáról kiabált trágárságokat, miközben elvonszolták.

– Vetessék le vele a turbánját! – kiáltotta Draco utánuk. – Ha azt mondja, hogy ez vallási dolog, hazudik!

Amikor eltűntek szem elől, Piton professzor kihúzta magát, és szigorú tekintettel meredt Dracóra.

– Ne csináld ezt még egyszer.

– Mit ne csináljak? Azt, hogy megmentem az iskolát?

– Ne sodord magad veszélybe.

– Ez egy kaotikus univerzum, professzor – mondta Draco. – Mind veszélyben vagyunk. Együtt teázunk holnap?

– Draco Malfoy, csoda lesz, ha valaha megéred a felnőttkort.

– Ezt igennek veszem – felelte a fiú, miközben elsétált, és egy halvány tengerszínű drazsét halászott ki, ami mentolízűnek bizonyult. Alighogy elért a folyosóig, egy éles, cincogó hangot hallott maga mögül:

– Hé, Malfoy!

Megállt és megfordult. Egy dühös vöröshajú viharzott feléje. Draco nem volt ehhez a látványhoz szokva.

– Nézd, csak egyszer fogom elmondani, világos? Hagyd békén.

Draco összevonta a szemöldökét. Körülnézett, csak hogy megbizonyosodjon, nincs-e az apja is a folyosón, és hogy nem őrá utalt a vörös hajú, mert Draco el nem tudta képzelni, milyen értelemben vonatkozhatott rá ez a mondat.

De nem, a folyosó egy csapat griffendélestől eltekintve – akiktől a vörös leszakadt, és akik épp az ellenkező irányba tartottak – üres volt. A fiú egyértelműen Dracóhoz beszélt.

– Rendben, három részes ellenőrzőkérdés – mondta Draco. – Egy, te ki vagy? Kettő, miről beszélsz? Három, miért vagy dühös?

A dühös vörös még mérgesebb lett.

– Tudod, hogy miről beszélek.

– Esküszöm, hogy halvány gőzöm sincs.

– Harry – mondta –, hagyd békén Harryt. Rossz hatással vagy rá.

– Ki a jó ég az a Harry?

A válasz mintha meglepte volna a dühös vöröst, aki egy pillanatig inkább volt döbbent, mint dühös. De csak egy pillanatig.

– Harry Potter – mondta. Ha valami, akkor ez csak tovább növelte Draco zavarodottságát.

– Mi van vele?

– Hagyd békén!

– Soha még csak nem is találkoztam vele!

– Láttalak beszélgetni vele tegnap a Nagyteremben!

Draco hunyorított, aztán eszébe jutott:

– Várj, Talárboltról beszélsz? Talárbolt Harry Potter?

A dühös vörös nem talált szavakat, ami üdítő változatosság volt.

Draco mindig is csak Talárbolt néven emlegette őt magában. Lehet, hogy a fiú elmondta neki a nevét (valószínűleg a talárboltban), Draco meg elfelejtette. Az elmúlt néhány hétben elkísérte Dracót ide-oda, órák közt elcsípte a folyosón, a Nagyteremben, a könyvtárban. Aranyos dolog volt tőle, még kedves is, de egy kicsit zavaró. Draco nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a fiúhoz hasonló emberekkel legyen körülvéve, és hogy ők is vele akarjanak lenni. Legalábbis nem a korosztálya-beliek.

– Talán meg kellett volna kérdeznem a nevét – töprengett el Draco. – Már vagy egy hónap is eltelt. – Tényleg pocsékul ment neki az ilyesmi.

– Nézd – fröcsögte a dühös vörös –, csak hagyd őt békén. Mindig, amikor veled beszél, úgy jön vissza, hogy azokról a baromságokról fecseg, amiket te mondtál neki, meg hogy milyen okos vagy, de én tudok egy s mást a családodról.

Draco felvonta a szemöldökét.

– Ó, igazán?

– Tudom, hogy az apád halálfaló – felelte a dühös vörös. – Tudom, hogy a Sötét Nagyúrért harcolt. És azt is tudom, hogy szépen kivásárolta magát abból, hogy az Azkabanba kelljen mennie.

– Igen – válaszolta Draco. Nem tudta eldönteni, hogy a megjegyzés rá nézve vajon sértő vagy megfélemlítő akart-e lenni. De mindegy is, mert egyik hatást sem érte el. Nem volt ez olyan nagy titok.

– És megmondtam neki, hogy rossz ember vagy, de nem hallgatott rám, ezért inkább téged figyelmeztetlek: hagyd békén.

Draco elgondolkodott ezen egy pár pillanatig, majd megszólalt:

– Nem.

Azzal tovább ment.

Egy kis szünet után lábdobogás hallatszott; a dühös vörös utol akarta őt érni.

– Mit értesz az alatt, hogy nem?

– Nem tudtam, hogy több jelentése is van.

– Figyelj, utasítalak...

– Én meg azt válaszolom, hogy nem – vágott közbe Draco. – Kedvesnek tűnik, én pedig nem fogom megszakítani vele a kapcsolatot, csak mert te azt mondod, Weasley.

Egy pillanatig csend volt. Draco szinte hallotta, ahogy a leesett áll koppan a kövön.

– Honnan...

– Vörös haj, szeplők, mások levetett ruhái; a kérdés inkább az, hogy az ember hogy a fenébe ne jönne rá abban a másodpercben, ahogy rád pillant. Figyelj, Weasley. – Megint megállt a folyosón, a fiú felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett. – Nem érdekel, mit tudsz a családomról. Rám semmi sem érvényes belőle. És ha azt hiszed, bármiféle jogod van ahhoz, hogy megmondd nekem, kivel barátkozhatok és kivel nem, akkor elment az eszed.

Weasley, a dühös vörös, csak bámult, és egy kissé elpirult.

És a fenébe is, Draco csak most jött rá, hogy épp az előbb utalt Harryre barátjaként.
Most már van egy barátja.

Ez új.

– Harry megölte a Sötét Nagyurat – sziszegte Ron. – Nem fog bedőlni az egyik talpnyalója trükkjének.

– Az irónia netovábbja előre megítélni valakinek az előítéletét – jegyezte meg Draco.

Sarkon fordult, és eltűnt, mielőtt még Weasley válaszolhatott volna.