Káoszelmélet

75. fejezet: 1996. november 17.

Utolsó leheletemmel irántad való szerelmem lélegzem majd ki. Remélem, hideg nap lesz, hogy láthasd, mit jelentesz nekem.

Jarod Kintz

– Mindenki maradjon a barikádok mögött! – kiáltotta Draco a Nagyterembe, amely telve volt rémült és suttogó menekültekkel. – Ne menjenek az ablakokhoz! Kövessék Ms Vance utasításait!

Dörrenés hallatszott kintről; olyan óriási és rettenetes hang volt, hogy Draco érezte, amint beleremegnek a csontjai. Páran felsikítottak.

– Ha evakuálásra lesz szükség, Ms Vance fogja kísérni önöket; van közlekedési eszköz, ami kiviszi magukat Skóciából – kiáltotta, remélve, hogy ez elvonja a figyelmüket. Végtére is ők nem tudtak harcolni – túl fiatalok, túl idősek vagy túl sebesültek voltak – és rettegtek. – De pillanatnyilag ez a legbiztonságosabb hely, ahol lehetnek!

– Rettegnek – jegyezte meg mellette Emmeline Vance –, mindannyian.

– Ez egy csata – felelte Draco a botjára nehezedve –, szabad rettegniük.

Újabb dörrenés hallatszott a kastély túlsó feléből, és Draco összerezzent, mert tudta, ez azt jelenti, hogy több irányból támadnak és megosztják az erőforrásaikat.

– Draco!

Ismerős, vékony hang volt. Draco megfordult, és egy nyúl formájú patrónust látott a levegőben feléje úszni – Lunáét.

– Áttörtek a védelmen – jelentette be Luna patrónusa. – Roxmorts ég. Szükségünk van rád a harctéren.

– Francba – szaladt ki Draco száján, miközben a patrónus szétoszlott, mint füst a szélben.

– Malfoy – mondta Vance komolyan –, nem hiheted azt, hogy alkalmas vagy a harcra.

– Egyáltalán nem is hiszem – felelte a fiú megidézve a saját patrónusát –, de ez még nem állít meg abban, hogy menjek.

– Megöleted magad.

– Szükségük van rám – mondta Draco, amikor a sárkány előtűnt az ujja hegyéből, kitárta a szárnyát, majd óriási, ezüstös fejét felé fordította. – Menj Lunához! Mondd meg neki, hogy megyek, és azt is, hogy ne pazarolja az időt víz elővarázsolására; használjon buborékbűbájt és így vonja el a lángoktól az oxigént!

A sárkány bólintott, majd a falon keresztül Roxmorts felé szállt.

– Vigyázz rájuk, Vance! – mondta Draco mire Vance komoly, tragikus arccal bólintott. Draco olyan gyorsan iramodott ki a Nagyteremből, ahogy csak tudott, habár a lába erősen hátráltatta ebben.

Keresztülhaladt a folyosón, át az udvarra, és amint kijutott a mezőre, megállt és bámult.

Masszív füstfal emelkedett a horizont fölé; ragyogó narancssárga folt volt az égen. Draco a távolból is hallotta a sikolyokat, a mágikus csattanások kegyetlen hangjait. Látta a hatalmas, vad óriásokat, amint elhaladtukban úgy ütötték vissza az ártásokat, mint a szúnyogokat. Látott egy falka vérfarkast az erdőből kirohanni, egy felhőnyi vámpírt az égen át szállni, és egy hatalmas falnyi árnyat, ami egy egész dementorsereg volt.

És akkor teljesen váratlanul oldalba találta egy átok.

Elesett, legurult egy alacsony dombról, miközben fájdalom lüktetett az oldalában. A botját elejtette, de addig kapálózott, míg eléggé meg tudott támaszkodni ahhoz, hogy lássa...

– Stupor!

– Protego! – vágott vissza Draco a keze intésével.

Bartemius Kupor jött le a dombról, kivont pálcával. Kárörömtől vigyorgó arcának látványa olyan emlékeket ébresztett Dracóban, amikről a fiú azt hitte, örökre elfedték a sebhelyek.

– Csak nyugalom, Malfoy – mondta mániákus hangon, tréfálkozva. – Nagyurunk élve akar visszakapni téged.

– Capitulatus! – kiáltotta Draco.

– Defendare! – felelte a férfi, mire Draco lefegyverző bűbájának vörös fénye visszapattant.

Draco egyszeriben megint abban az apró, ablaktalan cellában találta magát. A földhöz volt láncolva, korbácsolták, verték, forró vasakkal égették és rettenetes, forgó vaskampókkal törték a csontját. Kegyelemért sikoltott, ami nem jött el, és fájdalomtól zokogott, ami nem szűnt meg.

Bartemius lehajolt hozzá, Draco pedig torkában dobogó szívvel próbált távolabb vergődni tőle.

– Ugyan már, Malfoy! – nézett rá a férfi. – Elnézve a sorsot, amit Nagyurunk a többi ellenségének tartogat, a tiéd még meglehetősen laza! Még csak nem is fog megölni! Hacsak persze Nagyurunk rá nem un a kefélésedre, bár hogyha ez a helyzet...

– Sectumsempra!

Nem villant fény, csak egy sötét folt jelent meg hirtelen Bartemius talárjának elején. A férfi megingott egy kicsit, és kezét a mellkasán egyre növekvő nedves foltra tette, mint aki nem biztos benne, mi is történt az imént.

Draco elnézett mellette. Piton professzor és Dumbledore rohantak előre fénylő pálcákkal.

Mintha el sem találták volna, Bartemius felüvöltött, és gyors egymásutánban kiszórt két ártást; Piton professzor kivédte a magáét, de Dumbledore professzort úgy találta el a másik, mint egy felvillanó ököl.

Draco megpróbált talpra vergődni, de a mozgatóbűbáj meggyengült az őt eltaláló átok erejétől. Sikerült felállnia és a jó lábára nehezednie, aztán épp időben pillantott föl, hogy lássa a véres és hamuszínű Bartemiust, amint összecsap Pitonnal és Dumbledore-ral, miközben valahogy kitartott – átkok röppentek, varázslatok lobbantak, vérszag terjedt a levegőben...

– Avada Kedavra!

– Albus! Albus!

A feje még mindig nehéz volt a letaglózó emlékektől, a világ pedig még úszott körülötte, de látta Dumbledore professzort elesni, Piton professzort megpördülni, Bartemiust felemelni a pálcáját...

– Incarcerandus! – kiáltotta Draco, és mielőtt Bartemius kiszórhatta volna a bűbájt, amit Piton professzornak tartogatott, Bartemiust mágikus energiaszálak béklyózták meg, kötözték össze a végtagjait és kényszerítették, hogy eldobja a pálcáját. Draco pár kézmozdulattal körbefordította, majd a magasba lebegtette. A keze remegett, de a varázslata kitartott.

A kötelékeiben vergődő Bartemius rámordult. Fuldokló hangot adott, amikor Draco ökölbe szorította a kezét és ezáltal szorosabbra húzta a köteleket.

– Nocsak, fordult a kocka – mondta Draco a szájában vérrel. – Milyen érzés a fogság elszenvedőjének lenni?

Bartemius kivillantotta a fogát egy olyan arckifejezéssel, ami a vicsorgás és a mosoly közt volt.

– Kínozni fogsz, Malfoy?

– Talán azt kellene tennem – válaszolta Draco halkan. A kísértés nagy volt. Draco egy igen sötét része viszketett, hogy kiszórhassa a Cruciatus átkot, hogy a férfi is megízlelhesse a poklot, amit Draco megjárt, és ez annyira könnyű, annyira jólesőlett volna...

– Mielőtt megteszed – nyögte Bartemius a folyamatosan szorosabbá váló kötelékekben –, meg kell, hogy kérdezzem: találkoztál már a barátommal?

Draco összeszűkítette a szemét, de mielőtt még felfoghatta volna a kérdést, hirtelen egy égető, elviselhetetlen fájdalom hasított a rossz lábába, és ő felordított, előre zuhant, vonaglott és...

...Nagini hosszú, veszedelmes fogai mélyen belemartak a combjába, és méreg, méreg, rengeteg méreg lüktetett lángolva, és szaggatta őt darabokra...

...kiszórta a legerősebb hasítóbűbájt, amit csak ismert, mire Nagini pikkelyes bőre szétnyílt, mint egy szétszakadt varrás, de csak azt érte el vele, hogy a fogak még mélyebben a húsába vájtak. Féltérdre rogyott, kiszórt még egy hasítóbűbájt, majd még egyet, aztán két kézzel megragadta a bestiát a fejénél fogva, és minden erejével húzni kezdte...

...a fogak a húsát tépve jöttek ki belőle, szaggatás hangja és vérpatak kíséretében.

Draco pedig a fájdalom szinte áthatolhatatlan ködén át három dolgot ismert fel:

Egy, hogy Nagini fogai a fő artériát találták el, és hogy a vére rohamos tempóban folyik el.

Kettő, hogy noha Nagini vagy ötször annyi méreggel pumpálta tele, mint amennyi egy Dracónál sokkal nagyobb férfit is megölne, a nyakörv miatt a fiú hosszú ideig ki volt téve a hatásának, így rezisztencia alakult ki benne – de nem elegendő mértékű, közel sem elegendő, nem ekkora mennyiséggel szemben.

Három, hogy Dracónak percei maradtak az életből. Talán annyi sem.

– Draco!

A válla fölött hátranézett. Piton professzor állt Bartemius véres teste mellett. Dumbledore professzor néhány méterre tőlük holtan feküdt.

És Draco csak bámulni tudott rá, elveszve a saját fájdalmában és a közelgő halála biztos tudatában.

Aztán egy dörrenés hallatszott a távolból.

Draco a hang forrásának irányába nézett, és egy vörös fénnyel találkozó zöld fényt látott, amely egyre növekvő mágikus energiahullámot képezett a harctér közepén. Draco már látta ezt korábban. Tudta...

– Harry...

És haldoklott, haldoklott, de akkor is megmozdult, felállt, miközben elvérzett, és elindult, annak ellenére is, hogy még soha életében nem érzett ilyen szörnyű fájdalmat; lebotorkált a dombról Harry felé, mert már semmi sem maradt többé, ami számított volna, kivéve Harryt, Harryt, Harryt...

A varázslat dörgött és lángolt, a mágia hullámai épp hogy elkerültek mindent, ami viszonylag biztonságban volt, de égett, lángolt, forrt és a levegő is hullámzott körülötte. Harry állt az egyik végén, Voldemort Nagyúr a másikon, és Draco tudta, hogy ez el fog érni egy csúcspontot; hogy hihetetlenül ingatag, és fel fog robbanni. Ennyi instabil mágia bizonyos, hogy mindkettejüket a kereszttűzbe veti, és nem, nem, nem, nem.

Harry tántorgott és vérzett, de a mágia olyan erős, vad és kitartó volt, hogy úgy tűnt, meghajlítja a téridőt és biztos, hogy...

– Harry!

Ám a kiáltását elnyomta a robbanás. A lökéshullám olyan hatalmas volt, hogy feldöntötte Dracót, aki egy pillanatra megsüketült és megvakult. A fiú belemarkolt a földbe és megpróbált felülni, miközben sűrűn pislogott, hogy visszatérjen a látása.

És ott feküdt Harry a füvön, és...

– Ne!

...nem mozdult, és...

– Ne...!

...és talán értelmetlen volt, talán őrültség, de Draco elhatározta – azt választotta – minden ígéretük ellenére, hogy nem akarja, hogy Harry meghaljon; nem engedi.

És mászni kezdett, mert járni nem tudott, előrevonszolva magát a füvön, csengő füllel, összetört testtel, haldokolva, és aztán elért Harryhez.

– Kelj fel!

Egek, szörnyen nézett ki – véres, összevert, sebes, a szeme csukva – és nem, nem halt meg, Draco nem engedi meg neki, hogy meghaljon.

– Kelj fel, kelj fel!

A torkát mintha satuba fogták volna, úgy összeszorult, a szavakat alig tudta kimondani. Mindkét vállánál fogva megragadta Harryt.

– Kelj fel, Harry!

Egyik kezét a mellkasa közepére tette.

– Kelj fel! Ignis!

Egy elektromos löket száguldott végig a karján, ki a kezén, Harry szívébe. Harry egyszer összerándult, majd megint mozdulatlan lett. Draco szemét égették a könnyek.

– Kelj fel, kérlek, kelj fel, kérlek, Ignis!

Újabb löket, újabb rándulás, de csak további mozdulatlanság.

Draco nem tudta folyamatosan kiszórni a bűbájt, nem volt hozzá ereje, olyan gyorsan gyengült, és a látása is szürkült, ahogy egy szörnyű sötétség kezdte elnyelni. De összegyűjtött mindent, ami benne maradt; minden morzsányi mágikus energiát, minden csepp erőt, amit összetört testében csak fellelt...

– IGNIS!

...és egy lélegzetvétellel meg egy rázkódással Harry visszatért az életbe.

Draco felzokogott, és Harry vállára hajtotta a fejét. A teste a fájdalom, méreg, megkönnyebbülés, és a folyamatosan közeledő, mélyülő sötétség egyvelege volt, de Harry élt, Harry élt.

– Mmh... Draco...?

Draco keze lehanyatlott Harry mellkasáról. Érezte a végét, a saját ereje végét, ami egyre gyengülő remegésekkel hagyta el a testét.

– Draco, mi...?

– Defibrillátor – felelte Draco reszelősen, mert már akár viccelődhetett is.

De Harry nem nevetett.

– Ó, egek... Draco...

A hátára fordult. Csak elmosódott formákat látott – az ég kékes homályát, előtte egy Harry alakú folttal.

– Draco... ne, ne, ne... valaki hívjon egy gyógyítót! – Harry hangja rekedt volt, mintha még mindig nem tért volna teljesen magához, mintha el akarna csuklani. – Draco, tarts ki, ne halj meg, ne halj meg...!

– Semmi baj – felelte Draco, de a hangja már egyre halkult. – Semmi baj.

– Ne tedd ezt velem, Draco! Megígértem neked; azt mondtam, sehová sem megyek nélküled! Ne menj oda, ahová nem tudlak követni!

Meleg, kérges kezeket érzett az arcán.

– Sajnálom – mondta Draco. – Bosszantóan kiszámítható vagyok. Nem... Nem láthattalak...

Lenyelt valamit, aminek vér íze volt. Szeretett volna érvelni a kierkegaardi filozófiával a szenvedélyes választásról és az önzetlen szerelem önzőségéről, de nem volt képes megformálni a szavakat. Minden olyan sötét volt.

– De minden rendben...

– Nem! Semmi sincs rendben! Draco, maradj velem!

– ...minden rendben; voltak... voltak pillangóink, neked és nekem...

– Draco! Draco!

Ám a hangja egyre halkult, mintha Draco egy alagútban távolodott volna.

– Voltak pillangóink. – És gyönyörűek voltak, minden pillanatot megértek, és ha Draco újra kezdhette volna, akkor is mindent pontosan ugyanúgy tett volna.

És a sötétség elnyelte őt, a fájdalom pedig szétpergett, mint a homok, és az utolsó dolog, amit Draco érzett, mielőtt meghalt, az a pillangó verdesése volt a mellkasán, és Harry ajka az ajkán.