14. fejezet: 1992. szeptember 18.

971 92 15
                                    


Az igazi zseni irtózik a tökéletlenségtől.

Edgar Allan Poe  


  Amikor Draco beugrott Piton professzorhoz pincebeli lakosztályába a heti teára, meglepetten látta, hogy a férfi nincs egyedül.

– ...tényleg úgy gondolom, hogy meg kellene fontolnia! – fejezte be Lockhart professzor nagy lelkesedéssel.

Piton professzor láthatóan azon volt, hogy ez a lelkesedés ugyanilyen mértékű apátiával és megvetéssel találkozzon.

– Nem vagyok az a szakkör-szervező fajta professzor.

– Ó, ugyan már. Hova tűnt magából a jó sportember? Biztos, hogy maga az iskola legszakavatottabb párbajozója – nos, rajtam kívül, természetesen!

Lockhart professzor hahotázott, mintha csak valami vicceset mondott volna. Draco visszatartotta a torkát csiklandozó nevetést. Minden bizonnyal Lockhart professzor volt a legkevésbé hozzáértő varázsló, akivel a fiú valaha találkozott, és ezt a férfi megdöbbentő mértékű hősködése csak még inkább mulatságossá tette. És igen, ettől erősen megkérdőjeleződött Dracóban Dumbledore igazgató tanárválasztási módszere, de átkozott legyen, ha nem Lockhart volt a legszórakoztatóbb ember, akit a hátán hordott a Föld.

Természetesen – mondta Piton professzor fanyarul.

– Esetleg rá tudnám venni arra, hogy legalább beleegyezzen egy bemutatóba? – noszogatta Lockhart professzor, ragyogóan mosolyogva. – Egy szemléltető párbaj két kolléga közt hasznos tanítási módszer lenne!

– Ó, Istenem – mondta Draco, mielőtt még visszafoghatta volna magát, mire mindketten feléje fordultak.

– Mr Malfoy! – kiáltott fel Lockhart professzor. – Elnézést kérek! Nem láttam, hogy itt van.
Piton professzor egy apró, fájdalmas kis hangot adott ki magából.

– Sajnálom, hogy megzavartam önöket, professzorok, de akaratlanul is hallottam, miről beszélnek... és ha megengedik; Lockhart professzor, véleményem szerint az ötlete zseniálisan hangzik.

Draco nem hitte, hogy ez lehetséges, de Lockhart professzor mosolya még vakítóbb lett.

– Valóban így gondolja?

– Ó, igen – mondta Draco, és minden ravaszságát be kellett vetnie, hogy őszintének tűnjön. – Annyira szeretném látni önt, ahogy Piton professzorral párbajozik. Olyan sokat tanulhatnék belőle.

Lockhart professzor megpördült fényes, csatos cipőjében, hogy Piton professzor felé forduljon.

– Látja, Perselus? – mondta tudálékosan. – A kedvenc tanítványa is erre buzdítja!

– Ó, igen, professzor, tegye meg!

– Elég, Mr Malfoy! – mondta Piton professzor, az orrnyergét masszírozva.

– Nem fogadok el nemleges választ! – jelentette ki Lockhart professzor megjátszott szigorral.

– Amint lehet, beszélni fogok az igazgatóval a Párbajszakkör első összejövetelének megszervezéséről, és elvárom, hogy ott legyen, Perselus! Méghozzá harcra készen!

Végiglejtett az ajtóhoz vezető folyosón, de egy pajkos mosollyal megállt Draco mellett.

– Forgassa ügyesen a lapjait, Mr Malfoy – mondta Lockhart professzor –, és talán szentelek önnek egy kis személyes figyelmet a párbajozás művészetének tanítása során!

Dracónak valahogy sikerült megállnia, hogy ne nevesse el magát. Még némi hódolatot is bele tudott vinni a válaszába, amikor azt felelte:

Megtisztelne vele.

Lockhart professzor kuncogott, és vállon veregette Dracót.

– Micsoda elbűvölő fiatalember! – mondta, majd elment mellette, és kilépett a teremből. Draco csak akkor engedte meg magának, hogy nevetésrohamban törjön ki, amikor már hallotta a zár kattanását.

– Igazán nagyon köszönöm – mondta Piton professzor fáradtan. – Most majd még több időt kell eltöltenem ezzel a felfújt hólyaggal.

Párbajozni akar önnel! – nevetett Draco. – Önnel! Professzor, muszáj megtennie! Látnom kell!

– Úgy tűnik, már nem nagyon van választásom – morgott a férfi, miközben felállt, és az irodája felé indult. Draco nevetve követte.

– Meséltem már, hogy valamelyik nap elengedett egy csapat pixit az osztályteremben? – kérdezte a fiú. – Voltak vagy százan; Merlinnek hála, képes voltam...

Draco váratlanul elhallgatott, amikor Piton professzor kihúzta az íróasztala fiókját, és elővett belőle egy ismerős, zöld bőrkötésű könyvet. Draco mosolya elhalványult.

– Jutott valamire? – kérdezte, a férfira nézve.

– Az égvilágon semmire – felelte Piton professzor, és letette a könyvet. – Igazad van abban, hogy teljesen átitatta a sötét mágia, de már ezerszer és ezerféleképpen megvizsgáltam; nincs rajta semmilyen átok, igézet vagy rontás. Át van itatva sötét mágiával, de semmi ilyesmi nem kapcsolódik hozzá. Számomra nem tűnik többnek, mint egy használaton kívüli naplónak. Talán a közelében voltak más gonosz erejű tárgyak, és átvett valamennyit azok sötét tulajdonságaiból.

Draco összevonta a szemöldökét, és kézbe vette a könyvet. A zöld bőr sima és hűvös tapintású volt az ujjai alatt, a gonosz energia maró illatát pedig szinte elviselhetetlenül erősnek érezte.

– Valahogy nem úgy tűnik, mintha véletlen egybeesés lenne – mondta Draco, belepörgetve a könyvbe. A lapok sárgultak és kopottak, ám üresek voltak. – Mi a valószínűsége annak, hogy az apám véletlenül beleejt egy ilyen könyvet egy gyanútlan lány kezébe, nem sokkal azután, hogy kapcsolatba lépett a Sötét Nagyúrral?

– Történtek már furcsább dolgok is – jegyezte meg Piton professzor. – Ceylont vagy Assamot?

– Assamot – felelte Draco gondolkodás nélkül, Piton professzor pedig a tűzhely felé indult, hogy megtöltse a kannát. – Egy kicsit jobban meg fogom nézni. Nem mintha nem bíznék az ön kétségtelenül megalapozottabb véleményében a sötét varázslatokkal kapcsolatban, csak...

Piton professzor megvonta a vállát.

– Mint mindenben, légy óvatos – mondta. – Habár tényleg nem gondolom, hogy lenne mi miatt aggóni. De tévedtem már máskor is.

Draco nem válaszolt. Hüvelykujjával lassan átpörgette a lapokat, összevont szemöldökkel, tűnődve, elveszve sötét mágiáról meg üres naplókról szóló gondolatokban. Biztos, gondolta, biztos, hogy ennél többről van szó.

KáoszelméletWhere stories live. Discover now