Káoszelmélet

18. fejezet: 1993. június 19.

Minden joggal felelősség jár, minden lehetőséggel kötelesség.

  John D. Rockefeller 

 

  – Aztán mihelyst sikerült meghatároznom egy egységnyi mágikus energiát, onnan már sokkal egyszerűbb volt. Tudtad, hogy még soha senkinek nem jutott eszébe egységekre bontani a mágikus energiát? Feltételezem, hogy nevet sem nagyon kapott még a mágiaelméletben, de akkor is, úgy néz ki, valakinek el kellene... Harry? Lépést tudsz tartani?

– Fizikailag vagy szellemileg? – kérdezte Harry, miközben kirázott egy kavicsot a cipőjéből.

– Pimasz. Gyerünk, mindjárt idő van.

Harry felrántotta a cipőjét, és sietett, hogy beérje Dracót.

– Hogy nevezik őket?

– Miket neveznek hogy? – kérdezett vissza Draco.

– A mágikus energia-egységeidet.

– Nem igazán van nevük. Egyszerűen csak a görög mu betűt használom.

– Magadról kéne elnevezned őket. Wattnál is jól működött.

Draco nevetett.

– Így, hogy egy 'Malfoy' mágia? Nem cseng valami jól.

– Nem, tényleg nem – ismerte el Harry vigyorogva.

A kviddicspályán túl, a Tiltott Rengeteg szélénél állt egy alacsony, füves domb, amiről ragyogó kilátás nyílt a tóra. Kora nyár volt, a levegőt átjárta a növények illata és a nap sugara. Amint felértek a dombocska tetejére, Draco lekuporodott, és elkezdte összerakni az eszközt.

A végén leginkább úgy nézett ki, mint egy négycsőrű, feje tetejére állított teáskanna. Szinte élt, és remegett a mágikus hajtóerőtől, ami felröpíti majd, ha beindítják; a külsejét stabilizáló bűbájok védték, hogy a pályáján tartsák, és szép pirosra lett festve, hogy vagány legyen.

– Megvan az órád? – kérdezte Draco, miközben elővette a páncéldobozt a táskájából, és kinyitotta, hogy beletehesse a naplót a ragyogó piros teáskanna-rakétába.

Harry előhalászta a Dracótól kapott zsebórát, majd egy pattintással felnyitotta.

– Negyven másodperc egészig – mondta.

– Épp időben vagyunk. – Kiszórta az utolsó pillanatra tartogatott bűbájokat, aztán letette a teáskanna-rakétát, és Harryvel a nyomában lerohant a dombról.

– Huszonöt másodperc – tudósított Harry.

Draco elővarázsolt egy pokrócot, amit a fűre terített, majd ráült. Elővette a lekicsinyített piknikeskosarat a talárja zsebéből, aztán egy gyors bűbájjal megnövesztette.

– Tizenöt másodperc.

– Éljen a sikeres iskolai évünk! – mondta Draco, és felhajtotta a kosár tetejét, majd jót harapott az egyik elcsomagolt muffinból.

– Öt... négy... három... kettő... egy...!

Draco kiszórt egy gyors aktiváló bűbájt, ami a teáskanna-rakétát épp a középpontjában találta el. A hatás félelmetes volt; a rakéta olyan sebesen lőtt ki, hogy ha Draco épp akkor pislogott volna, elszalasztotta volna. Egyik pillanatban még ott volt, a következőben meg már egy piros csíkká vált, ami felsüvített a levegőbe, egyenesen a nap irányába.

Hary nevetett, az eszköz pedig hamarosan eltűnt szem elől.

– Ez aztán gyors volt – mondta a fiú.

– El kell hagynia a föld pályáját; még szép, hogy gyors!

– És egyenesen a napba megy. – Harry hangja már-már áhítatosan csengett, és ettől Draco elnevette magát.

– Nos, az biztos, hogy a nap felé tart – mondta Draco. – Jó esély van rá, hogy a horcrux porrá ég a légkörben.

Harry megragadta a sütőtökleves üveget, amit Draco csomagolt, és töltött belőle két pohárral. Draco elvett egyet, Harry is felemelte a sajátját.

– A kreatív problémamegoldásra – mondta.

Draco nevetve hozzákoccintotta a poharát a fiúéhoz.

Egy darabig nem szólaltak meg. A süvítés egy távoli zümmögéssé halkult az égben, mielőtt teljesen elnémult volna.

– Akkor, ha Merlin is úgy akarja – szólalt meg Draco hátradőlve, és egyik kezén megtámaszkodva –, az univerzum most már békén hagy téged egy darabig.

Harry féloldalasan rávigyorgott.

– Ezért csináltad az egészet?

– Leginkább ürügy volt arra, hogy építhessek egy rakétát.

– Nem kell megvédened engem, ugye tudod? – mondta Harry, de mosolygott, amikor Draco rápillantott.

– Néha mégis azt érzem, hogy igen – vallotta be Draco kissé habozva. Ivott egy korty sütőtöklét. – Eddig még senki nem jeleskedett benne.

– És ettől ez már automatikusan a te problémáddá válik?

– Most panaszkodsz?

– Nem panaszkodom – mondta Harry –, csak megfigyelést teszek.

– Az az én reszortom.

– Panaszkodni vagy megfigyelést tenni?

– Mindkettő.

Harry elmosolyodott, Draco pedig megint érezte azt a szorítást a mellkasában. Az utóbbi időben ez egyre gyakoribbá vált, és kiváltképp a kimondatlan, ösztönös megértés eme csöndes pillanataiban erősödött fel.

Bár tudná, mihez kezdjen vele. Draco biztos volt benne, hogy ezt csakis az ő szociális érzékének komoly hiányosságai okozhatják.

– Ez egy furcsa kényszer – mondta Draco immár halkabban, a sütőtöklevébe bámulva. – És ez a legjobb szó rá, azt hiszem. Hogy kényszer. Már azelőtt éreztem, hogy egyáltalán tudtam volna, ki vagy. Kezdettől fogva megbotránkoztatott az, ahogy a világ bánik veled.

Harry még mindig mosolygott, habár a mosolyába most egy leheletnyi bánat vegyült.

– Nagyra értékelem – mondta –, bár értettem benne az iróniát.

– Iróniát?

– Folyton ilyen lehetetlen dolgokat csinálsz, mert azt mondod, nem nekem kellene ezekkel foglalkoznom. De miért érzed azt, hogy neked kell?

Draco egy pillanatig hallgatott. Felbámult az égre, a napsütötte bárányfelhők ezüstös pamacsaira, és a válaszát fontolgatta.

– Nem tudom – felelte kisvártatva. – Talán csak a tény miatt, hogy képes vagyok rá.

– Képes vagy rá, tehát akkor már muszáj is?

– Lehet. – Draco megitta a maradék sütőtöklevét. – Bonyolult dolog az etika.

Harry elvigyorodott.

– Remélem, vissza tudom majd valaha fizetni.

Draco kinyitotta a száját, és már a nyelve hegyén volt, hogy minden egyes nap visszafizeted azzal, hogy a barátom vagy. Az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát, és csak megnyalta az ajkát. Túlságosan nyílt lenne, gondolta. Draco pedig nem szeretett nyílt lenni – sebezhetőnek érezte magát tőle.

– Aggódsz a Griffendél-Mardekár meccs miatt? – kérdezte ehelyett, és a délután további részét ott töltötték a domb tövében, a fűre leterített takarón elnyúlva, beszélgetve, nevetgélve, az eget kémlelve, és hosszú idő óta ez volt Draco legszebb napja.