12.

720 51 1
                                    

Remegő végtagokkal álltam az ajtóban. Lassan kinyújtottam a kezem, és lenyomtam a kilincset. Féltem attól, amit látnom kellett. Féltem attól, milyen állapotban találom apámat.

Amikor beléptem, a gépek halk, csipogó, monoton hangja fogadott. Apa ott feküdt, sápadtan, bekötözött sebekkel, infúzióval, lélegeztetőgéppel. Óvatosan becsuktam az ajtót, majd lerogytam a földre. Nem mertem közelebb menni.

De úrrá lettem a félelmemen, felálltam, és odaléptem mellé. Megszorítottam azt a kezét, amelyikből kevesebb vezeték lógott ki. Hirtelen bevillantak a képek anyáról. Tíz éve ugyanígy álltam mellette, szorongattam a sovány kezét, és könnyes szemekkel néztem, ahogy elsorvad előttem. Odahúztam egy széket az ágya mellé, majd leültem, fejemet lehajtottam a matracra, és csendesen sírtam.

El is bóbiskolhattam, mert arra ébredtem, hogy valaki megsimítja a fejem. Hunyorogva néztem fel, és megláttam, hogy apa kinyitotta a szemeit és engem néz. Kiegyenesedtem, majd mielőtt megszólaltam volna, halk, reszelős hangon ennyit mondott:

- Nem foglak itthagyni - szorította meg a kezem, ijesztően erőtlenül, gyengén, mire újra könnybe lábadt a szemem, de a pulcsimba, könyökhajlatomba beletöröltem.

- Hogy vagy? - kérdeztem. Láttam, hogy szenved attól, hogy sírni lát. Megköszörültem a torkom.

- Voltam már jobban is - húzta félmosolyra a száját, mire én is megeresztettem egy halvány mosolyt.

Kinyílt mögöttünk az ajtó, Melissa lépett be. Ellenőrizte a gépeket, majd apához fordult.

- Hogy vagy? Szükséged van valamire?

- Egy fájdalomcsillapító jól jönne - nézett felé apa.

- Mindjárt hozom - sietett ki Melissa. Egy injekcióstűvek tért vissza. - Egy kis nyugtató is. Sokat kell pihenned. Stiles, te is most már búcsúzz el lassan. Apukádnak pihennie kell.

- Oké - mondtam félrehúzott szájjal. Nem szívesen hagytam egyedül, de amikor lassan lehunyta a szemét, kijöttem a kórteremből. Melissa a folyosón várt rám.

- És te jól vagy? - kérdezte halkan, fürkésző szemekkel, mire én félrekaptam a tekintetemet. Melissa amolyan "gondoltam" sóhajt hallatott. - Pihenned kéne.

- Nem, nem pihenhetek most- ráztam meg a fejem, majd tárcsáztam Scottot.

- Stiles. Stiles! - szólított meg erőteljesebb hangon Melissa, majd kivette a telefont a kezemből de kinyomta a hívást. Felháborodva néztem rá.

- De... - kezdtem.

- Pihenned kell, látom, hogy kikészít ez az egész - magyarázta.

- Lucát most hozza be Scott. Lehet agyrázkódása van - mondtam, kissé dühösen, de nem akartam ezt az egészet Scott anyukáján levezetni. -Megtámadta őt is - folytattam suttogva, mire Melissa arckifejezése megváltozott, szánakozóvá. Visszaadta a telefont.

- Szegény gyerek! Túl hamar kell felnőnöd - mondta, majd a szája elé kapta a kezét, mintha az utóbbi mondat csak úgy kicsúszott volna a száján. Mivel nem nagyon tudtam ezt a kijelentést hova rakni, figyelmen kívül hagytam és úhra hívtam Scottot. Második csengésre fel is vette.

- Most jött ki, még várunk az eredményre - mondta köszönés nélkül.

- Odamegyek, pár perc - mondtam, majd elindultam a lift felé. Meglepetésemre Melissa is velem jött, de nem szóltam semmit.

Amikor megláttam Lucát a folyosón, odarohantan hozzá és szorosan megöleltem.

- Mit kerestél te Deaton-nél? - néztem rá szúrós szemmel, de megkönnyebbülve, hogy látszólag semmi sérülése nincs.

- Infókat - nyögte ki. - Otthagytál egyedül, nem gondolod, hogy nem aggódtam szét magamat értetek! - mondta vádlón. - Jól vagy? Elég nyúzottnak tűnsz.

Erőltetten elmosolyodtam. Melissa a vállamra tette a kezét.

- Gyere, mutatok egy helyet, ahol pihenhetsz. Nem muszáj hazamenned - mondta.

Nagynehezen otthagytam Lucát Scott-tal, majd követtem Melissát. Benyitott egy üres szobába, én pedig követtem.

- Igazából, Melissa, nem nagyon tudok, khm, aludni - kezdtem, de ő már elő is kapott egy tűt. - Jaj, ne. Mi az? - húztam össze a szemem, amikor felém közelített vele.

- Nyugtató. Segít pihenni - mondta.

- De nekem nem kell pihennem... - kedztem, de közben már belém is juttatta. Elhúztam a számat.

- Nagyon megviselt ez a nap - mondta. - És rád néz az ember, azt hinné, mindjárt összeesel - mondta, száját mosolyra húzva, mintha csak viccelne, de a szemei komolyak maradtak, és aggodalomtól terhesek.

- Kössz - motyogtam, majd ledőltem az ágyon, elkezdett hatni a nyugtató. Melissa gondosan betakart. Mélyet sóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet. Tényleg jól esett egy kicsit lepihenni. Éreztem, ahogy megigazítja rajtam valaki a takarót, ahogyan anya szokta, amikor kiskoromban beteg voltam.

- Köszi, anyu - suttogtam, majd elnyomott az álom.

Örökkön örökkéМесто, где живут истории. Откройте их для себя