Örökkön örökké

2.

De akkor kezdem is az elején. Stiles-szal. Aki mindennél fontosabb volt nekem. Ő volt a lelkitársam, a támaszom, mellette el tudtam volna képzelni az egész életemet - három gyerekünk lett volna, és egy kis tengerparti házban éltük volna nyugger korunkban... De a sors mást hozott.

A 11. osztály utáni nyáron nagyon jól megvoltunk, az egész csapat - vagyis inkább falka - közelebb került egymáshoz. 12.-ben azonban a stressz, a pályaválasztás, az érettségi azinban egyre messzebb sodort egymástól minket. Ráadásul jött egy új csajszi az osztályunkba, Julie, aki Stiles-szal - szerintem - túlságosan is jól kijött. Lehet bennem van a hiba, de a féltékenység mardosott. Átmentem Stilesékhoz délután, Julie épp akkor indult haza. Egész addig kitudja, mit csináltak. Stiles persze állította, hogy csak beszélgettek, de csak sulis dolgokról, mert volt valami sulis projektfeladat...

Nem is ez a lényeg. A féltékenység, feszültség és idegesség - na meg ezeknek az elnyomása - idővel akkorára nőtt bennem, hogy egyik nap robbant.

Ez már télen volt, lassan másfél éve. Szakítottam Stilesszal. Emlékszem a szomorú, csokoládébarna szemeire, de már annyira elborult az agyam, hogy nem bírtam el egyszerűen ezt a kapcsolatot. Amikor belenéztem azokba a mélységesen szomorú barna szemeibe, valami belülről megszólalt, hogy helyesen cselekszem-e, hiszen Stiles az mégiscsak Stiles, életem addigi legnagyobb szerelme... De csak elnyomtam magamban ezt a gondolatot, kirohantam az ajtón, és zokogva hazafutottam. Nem érdekelt, mit gondolnak a járókelők. Úgysen ismerik az igazi valómat.

Otthon az ágyamba vetettem magam. Laura csodálkozva dugta be a fejét az ajtómon.

- Minden rendben? - kérdezte.

- Semmi sincs rendben! - visítottam könnyeimet törölgetve. - Szakítottam Stiles-szal - dörzsöltem az arcom, olyan erővel, hogy az már fájt, de nem érdekelt.

- Mi?! - akadt ki a húgom. - Te normális vagy?!!!!

- Hagyjál! - dobtam meg egy párnával, majd a matracomba nyomtam a fejem. Pár másodperc múlva éreztem, hogy megsimítja a hajam.

- Miért? - suttogta. Nyeltem egy nagyot, orrot fújtam, majd rekedtes hangon válaszoltam:

- Nem bírtam tovább. Féltékeny voltam, és nem tudom... nem tudok benne százszázalékig megbízni. Bennem van a hiba, nem benne. Akkor, ott úgy éreztem, ez így nem folytatódhat.

- Ezt értem én, de komolyan azt gondolod, az a megoldás, hogy szakítasz vele? - hitetlenkedett a hugom.

- Hogyan döngöljük a földbe a nővérünket szakítás után, első fejezet - próbáltam elsütni egy száraz poént, majd újra abban az undorító, fuldokló sírásban törtem ki.

- Na, ssssss - ölelt át és csitítgatott a hugom.

Aznap azt hiszem, álomba sírtam magam. Másnap reggel amikor felébredtem, borzasztóan voltam. A tükörbe belenézve egy tipikus, szakítás utáni, kisírt szemű, kócos hajú, szomorú lányt láttam. A különbség csak annyi, hogy míg mások akkor néznek ki így, ha velük szakítanak, nem pedig ők.

És azt hiszem, életem legnagyobb baklövését nem is ezzel a szakítással követtem el, hanem azzal, hogy utána nem békültem ki Stiles-szal. Így szakadt meg a kapcsolatom a falkával. Lydiáék se tudták megérteni, miért tettem, amit tettem, de én akkor úgy éreztem, így a helyes. Azzal nyugtattam a lelkiismeretemet, hogy kamaszszerelemből sose lesz semmi. Utólag azonban rájöttem, hogy nekem Stiles lett volna az igazi. Akkor azonban már késő volt.

Ez már az érettségi utáni nyáron volt, lassan már egy éve. Elkezdtem randizgatni más srácokkal, de egyiknél sem éreztem a "lepkéket", meg hogy ugrálna a gyomrom az izgalomtól, amikor meglátom őket... Egyszerűen semmit nem éreztem - még féltékenységet sem. Egy sráccal se jöttem össze Stiles óta. Ezekből a randikból nem lett semmi.