Örökkön örökké

5.

Másnap kómásan keltem fel. Lisa már fent volt, épp egy szelet müzlit rágcsált.

- Jó reggelt! - csámcsogta.

- Neked is. Hány óra? - nyúltam a telefonom után.

- Nyolc lesz mindjárt - hangzott a felelet, mire kipattantak a szemeim.

- El fogok késni - ugrottam ki az ágyból.

- Elmarad az első óra - nézett fel a telefonjáról Lisa.

- Mi? Huhh - huppantam vissza.

- Nem is kérdeztem még... mi vilt tegnap a pasiddal? Stiles, azt hiszem.

- Az ex-pasim - hangsúlyoztam ki. - Semmi. Csak szeretné újrakezdeni. Nem tud továbblépni.

- Ami azt illeti, te se - mutatott rá a nyilvánvaló tényre.

- Kinek az oldalán állsz te? - tettem csípőre a kezem, felháborodást tettetve.

- Itt nincsenek oldalak, szivi - dobta ki a müzliszelet papírját, majd összedörzsölte a tenyerét. - Én csak a puszta tényekkel szembesítlek, ahogy azt egy jó barát teszi.

Rámosolyogtam hálásan, mert tisztelem Lisa őszinteségét, és azt is, hogy megmondja az igazat, még ha fájdalmas is.

- Szerintem te se áltasd magad, hogy nem vagy elég jó neki. Végülis, ha megpróbáljátok mégegyszer, nem történik semmi.

Durcásan a fejemre húztam a takaróm, de Lisa a végénél fogva lehúzta az államig.

- Figyelj, 2 év telt el. 2 év. Nem élhetsz örökké apácaként.

- De én nem is... - próbáltam félbeszakítani tiltakozva.

- De. Senkivel nem jössz össze, az egyetem szívtiprója hónapokig baktatott utánad, te meg még észre sem vetted...

- Mert szívtipró, nem kell olyan, aki összetöri a szivemet.

- Jaj, nem érted a lényeget - csóválta a fejét Lisa. - Akkor vegyük példának Timet. Csendes, visszahúzódó srác, kedves meg minden. Nem szívtipró. De azért jól néz ki - meredt a távolba elgondolkozva Lisa.

- Talán igazad van - motyogtam.

- Nem. Nem talán, hanem biztosan - állt fel Lisa, majd pár cuccát, jegyzetét, füzeteit bepakolta a táskájába.

- Hogy én mekkora egy hülye vagyok! - csaptam a homlokomra.

- Szerintem addig beszélj vele, amíg nem késő - mondta Lisa.

- De személyesen nem lenne jobb? - forgattam a telefont a kezemben.

- Végülis, ha évekig nem léptetek előbbre, ez a pár nap vagy hét igazán nem számít - vont vállat.

- Lisa - álltam fel. - Köszönöm - öleltem át meghatódva.

- Semmi érzelgősködés - paskolta meg a hátam, majd eltolt magától. - Majd szólj, ha megfogadtad a tanácsom.

- Szóval ha beszélek, esetleg összejövök Stilesszal?

- Nem tudok minden részletet, az igaz, de ahogy látom, ez a kapcsolat még nincs teljesen eltemetve - kapta fel a vállára a táskáját. - Az enyém viszont el lesz, ha most nem megyek. Na csáó - köszönt el, majd kilépett a folyosóra.

Nem tudom, mi tévő legyek. Lisa szájából minden olyan... könnyűnek tűnik. De akkor mi lesz az elveimmel, amit évek óta vallok? Vagy azért etetem magam azzal a dumával, hogy Stiles jobbat érdemel, és hogy nem bírom a távkapcsolatot, mert igazából... szerelmes vagyok bele?

Nem tudom... ennek semmi értelme. Majd pár nap múlva talán találkozok Stilesszal. Majd akkor mindent megbeszélünk.

Végülis... a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy azért nem jöttem össze senkivel, mert egyikük sem Stiles volt...