RAVEN ( INFINITY WAR )

második fejezet

NAPJAINKBAN

Feldobva kapucnimat fejemre, siettem a metró felé. Lerohanva a lépcsőn, pár emberre vetettem egy igazán "kedves" pillantást, mikor éppenséggel fel akartak lökni a nagy sietségbe. Időnként úgy tudnak közlekedni, mintha a világvége közeledne.
És ha ez annyira zavart, akkor miért nem használtam a gyűrűmet? Hogy miért is kavarogtam a tömegben?
Csak próbáltam kicsit civilizálódni. Előfordult, hogy el akartam felejteni a kötelességeimet, és azt, hogy nekem fontosabb dolgaim is vannak, mint egy egyszerű átlagos tininek. Nekem is járt olykor-olykor egy kis szabadság.
A szerelvény ajtaja kinyílt előttem, én pedig egy lépéssel már a járműben is voltam. Nos, hétfő reggel volt, ami annyit jelentett, hogy a cél állomás a Midtown Gimnázium.
Kapucnimat levéve fejemről, leültem egy szabad ülőhelyre. Mivel tartanom kellett egy normális ember színvonalát, ezért kicsit átalakítottam az egyik köpenyemet. Hát igen, a varázslók nem egyszerű ruhákat hordanak, de ha nem a szentélyben voltam, akkor muszáj emberibb ruhát viselnem, hogy ne nézzenek ki hibbantnak. Bár azon a napon is ok nélkül pár ember eléggé feltűnően megbámult. Azért talán csak nem néztem ki annyira borzasztóan.
Egy pillanatra lehunytam szemeimet. Elképzeltem, hogy nincs senki sem körülöttem, és nyugodtan meditálhatok. Viszont egy ismerős hang zökkentett vissza, az unalmas hétfői napomba.
– Téged sem látni minden nap errefelé!  Mi van elhagytad a gyűrűdet? Nem tudsz már átmászkálni egyik helyről a másikra? - ült le mellém drága barátnőm.
– Halkabban! Még az kell, hogy valaki meghallja!
– Ugyan már, senki sem figyel ránk!
– Amelia Strange, te sosem változol meg! - mondtam, majd táskámat elvéve a mellettem lévő ülésről, ő is helyet foglalt. Szótlanul ültünk egymás mellett. A metró néha-néha bevett egy élesebb kanyart, vagy zötykölődött egy kicsit. Viszont mikor megszólalt a hangosbemondó, miszerint Forest Hills következik, mindketten felálltunk, majd mikor a szerelvény egy hangos nyikorgással megállt, mindketten megcéloztuk a kijáratot, a rengeteg ember előtt.
– És mi a helyzet otthon? - kérdeztem a lányt. Amelia kicsit beszívta alsó ajkát, és rántott egyet a vállán pihenő táskájának szárán.
– Semmi különös. - felelte egyszerűen. Nem faggattam tovább, igazából jól tudtam, hogy mi is megy náluk. Még Strange mesélt nekem róla. Persze nem osztotta meg velem az egész életét, csak mikor megtudta, hogy az unokahúgával járok egy Gimibe, akkor avatott be néhány dologba. Eleinte csak azért voltam a lánnyal, mert nekem és neki sem voltak barátai és gondoltam, hogy akkor jóba lehetünk, ha már a nagybátyja, úgy is az én gyámom. De idővel megszerettem a lányt, és néha tényleg úgy éreztem, mintha a valódi rokonom lenne. Mások szemében, viszont mi ténylegesen is rokonok voltunk, és ez így volt jól. Az igazság nem tartozott senkire sem, csak ránk.
A suli felé sétálva, láttam meg a többi oda tartó diákot is. Flashnek ismét sikerült majdnem elcsapnia, a méregdrága apucitól kikönyörgött kocsijával pár gólyát.
– S-fej. - morogtam az orrom alatt.
– Sosem fog megváltozni. - felelte Amelia.
Belépve a suli kétszárnyú ajtaján, ugyan az fogadott minket, mint minden reggel. A suli pom-pom lányai szokásukhoz híven csapatban indultak el a biosz terem felé, miközben a tegnap esti vásárlásról folyt a csevejük. A robotika szakkörösök, megint a drónjaikat reptették a folyóson, amiért Mr. Sang el is bocsájtotta őket az irodájába. Az emok ismét csak a szekrényeik előtt beszélgettek, tetőtől-talpig feketében. Na és persze megpillantottam még a suli "rossz fiújának" titulált Dayne Wilsonát is. Miközben elmentünk mellette és a bandája mellett, undor ült ki az arcára, mikor meglátott engem. Nos, nem igazán szeretett (vagy nem is akart) a közelemben lenni. Előfordulhat, hogy félt tőlem. Legalábbis, amikor ilyen üzeneteket kaptam a szekrényembe dobott kis cetliken, hogy "mocskos banya", vagy "mutáns ribanc" ezt bizonygatták. Ezeket a gyerekes kis tréfákat, mindig megmosolyogtam. Sosem tudtam felvenni e "bántó" szavakat. Mindenkinek meg volt a maga véleménye. Vannak akik ki is mondják, és vannak akik nem. Ezektől én nem leszek sem kevesebb, sem pedig több. A szekrényem ugyan olyan idegesítő nyikorgással nyílt ki, mint mindig.
– Kicserélhetnék már ezeket az ósdi romhalmazokat! - jegyezte meg Amelia.
– Amíg Harringtont nem váltják le, addig te nem látsz itt új szekrényeket! - mondtam, közben pedig a történelem könyvemet raktam vissza a helyére.
– Pedig ideje lenne már...
– Nincs nekünk akkora szerencsénk, hogy őt valaha is leváltják, amíg mi ide járunk! - feleltem és kivéve a spanyol könyvemet, becsaptam a szekrényemet is.
– Raven Strange! Ezért egy nap elzárás! - jött felém Strickland.
– Miért is? - kérdeztem vissza.
– Ne feleselj velem! Ma a bünti teremben! Háromkor!
Ezzel el is vágtatott mellettem a földrajz tanárom. Mindenki nyilván leszűrhette ebből a kis jelentből, hogy nem vagyok a szíve csücske.
Alby Strickland mindenki vérét szívta, a gólyáktól kezdve a végzősökig. Egytől-egyig. De engem különösképpen utált. Nos, saját bevallásom szerint azért is, mert nem sok érdeklődést mutattam a tantárgya iránt, és persze azért is, mert mindig tudtam egy csípős beszólást mondani, ha épp engem szúrt ki az óráján. Nem voltam én neveletlen, vagy pofátlan, csak megvédtem az igazamat, ha kellett. De Strickland borzalmas egy ember volt.
– Ez most komoly? - kérdeztem, de már inkább magamtól.
– Rav, te is tudod, hogy az idiótákkal nem tudsz mit tenni! Ha csak nem vetsz be valamilyen...
– ..mágiát! - csettintettem.
– Azért én ezzel nem próbálkoznék! Ha elkapnak Stephen biztos, hogy megöl téged! - figyelmeztetett.
– Nem öl meg! Ahhoz én túl értékes vagyok! - feleltem.
– Nem kezdesz, te véletlenül hasonlítani rá? - húzta fel a szemöldökét. Csak megrántottam a vállamat, de mindkettőnkből előtört a nevetés.
Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy Strickland, Raven Strange-nek szólított. Mivel a doktor lett "hivatalosan" a gyámom, ezért fel kellett vennem a nevét.
– Találkozunk tesin! - köszönt el Amelia. Én pedig egyedül indultam el a spanyol terem felé.