RAVEN ( INFINITY WAR )

huszonnegyedik fejezet

– Nem vagyunk elegen! - hangom szinte bezengte az egész teret, melyen már egy ideje harcoltunk. A titán nagyon erős volt, és nem tántorított. Lehet, hogy mindannyiunkban volt valami különleges, de ez valamiért mégsem volt elegendő ahhoz, hogy véget vessük Thanos hatalmának.
– Elegen vagyunk! - üvöltött vissza Strange, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, egy gyors mozdulattal felemelte testemet mágiájával, és arrébb lökött, hogy őt érje Thanos egyik kőtömbje, melyet felém dobott. Eluralkodott a káosz, és a titán csak egyre tántoríthatatlanabbnak bizonyult.
– Ha még egy bolygót rám hajítasz, bepöccenek! - Stark hangját hallottam meg a hátam mögött, aki a kisebb incidens után, újra megágyúzta a lila szörnyeteget, de láthatóan azt nem hatották meg a fegyverek látványa.
– Srácok, most! - kiabált Quill, miután sikeresen elhelyezte Thanos hátán a sokkolót. A titán térdre kényszerült, de mégsem ütötte ki őt az áram.
– Ne hagyjátok, hogy ökölbe szorítsa a kezét! - Strange parancsolóan fordult felém, majd bólintott egyet jelezve, hogy most én jövök. Amíg én sebes léptekkel elindultam a térdelő szörnyeteg felé, addig Strange köpenye rákulcsolódott Thanos kezére, ezzel is segítve minket. Stephen egy gyors mozdulattal megnyitotta az átjárót, melyből Peter már azonnal is ugrott ki, majd ő is megrohamozta a - már - álló ellenségünket. Köpenyem hátam mögött emelkedett a magasba, miközben én is az égbe emelkedtem. Levitáció. Muszáj volt elengednem egy önelégült mosolyt. Arcom, viszont egyből eltorzult, mikor Thanos eldobta Petert - úgy mint akár csak egy apró követ, mely az útjában volt -, és a fiú egyenesen mesteremnek esett. A titán, mikor észrevette lebegő testemet, egyből rám szegezte tekintetét.
– Hát megtaláltalak. - hangja egy pillanat erejéig valamiért nyugodtan szólt, de egy nem várt fordulat során, egyből eltűnt szemeim elől, mikor belé csapódott egy űrhajó, és elsodorta magával. Egy másodpercig tétlenül lebegtem és a szörnyeteg szavait ízlelgettem, de miután meghallottam Strak hangját, egyből kapcsoltam és az űrhajó után eredtem. Mikor már láthatáron voltam, és ismét megpillantottam a titánt, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Egy kék lánnyal küzdött. Nem is lány volt, hanem sokkal inkább nő, de nem igazán sikerült kivennem az új jövevény nemét, mert félig robot volt. - Tudtam, hogy meg kellett volna öljelek! - a lány felé intézte szavait, akit egy erőteljes dobással úgy hajított el, mint alig pár perccel ezelőtt Petert. Thanos ismét felém emelte tekintetét, és közeledni kezdett lebegő testem felé, de terve azonnal meghiúsult, mikor mindenki egyszerre támadt rá. Köpni-nyelni nem volt időm. Az ezt követő képsorokban, már csak arra emlékeztem, hogy a vöröses talajon álltam a megbénított és lefogott titán előtt. Mantis folyamatosan kábította és gyengítette, de a lány sem bírta sokáig. Azt mondta, hogy érzi a fájdalmát és a haragját. Sietnünk kellett. Drax lefogta a jobb karját, és Strange is besegített, miközben Stark és Peter a kesztyűt próbálták leszedni. Quill mellettem állt, és folyamatosan csak kiabált a titán felé, de az önkívületi állapotában nem szólalt meg, egy ideig. Tátott szájjal figyeltem az előttem térdelő, mindenki által megvetett személyt, ki a bolygónk pusztulását akarta, és még ki tudja, hogy hány bolygót igázott le ezidáig...
– Miért kellettem neked? - kérdeztem végül, mikor hangomra találtam. Koszos hajamba belekapott a szél, és éreztem, hogy lágyan megcirógatja arcomat, miközben én meredten figyelem az előttem elhelyezkedő gyilkost, és folyamatos bénítás alá mérem, ezzel is segítve a többieket. - Mit akartál velem tenni? - bár jól tudtam ennek az okát, valamire el kellett terelnem a témát, hogy Mantissel szemben ne küzdjön annyira, és Starkék sikeresen le tudják róla szedni kesztyűjét. Kábult tekintete végül szembe ütközött velem, és lassan elkezdett beszélni.
– Te...vagy...
– Mi vagyok? - rivalltam rá már cseppet sem higgadtan.
– A végzetem.
Ajkaim elnyíltak egymástól, és szemeimmel a mesteremre néztem, akinek pontosan ugyan olyan értetlen volt az arca, mint nekem.
– Ez meg mégis mit jelent? - kérdeztem ismét a titánt, de az már nem akart nekem válaszolni.
– Elég szar szerelmi vallomás volt. - jegyezte meg Quill. - De most szépen mondd meg azt, hogy hol van Gamora! - a férfi már kicsit sem volt nyugodt, sőt ott széttépte volna a szörnyet, ha teheti.
– Quill ezt később. - böktem oda, de a férfi nem tántorított.
– Mi az, hogy később?! TUDNOM KELL! - kiabálása már szinte hörgésbe ment át.
– Mit jelent az, hogy a végzeted vagyok? - kérdeztem Thanost, de Quill csak nem nyugodott.
– Hol van Gamora?! - szögezte ismét a kérdést ő is a titán féle.
– Meg kell öljelek...az univerzumnak békére van szüksége.
Lélegzetem ismét megakadt, s szemeimmel az előttem térdelőt figyeltem. Próbáltam felfogni az elhangzottakat. A felismerés úgy csapott belém, mint akár egy villám.
– Ha megöl, szüksége sincs a kövekre, azok nélkül is képes lesz a Földdel végezni... De nem is csak a Földet tudja majd leigázni, hanem az egész univerzummal végezni fog...
A Titán elmosolyodott, de kábultan figyelt tovább. Strangre néztem.
– A lény nem azt mondta, hogy nem tud megölni? - kérdeztem. Elgondolkodott.
– Találhatott egy kiskaput...
Starkra és Peterre néztem, akiknek nem sikerült leszedniük a kesztyűt.
– Ez egy csapda... - suttogtam maga elé, és Thanosra néztem, akinek arcán már egy hatalmas mosoly ült. - Ez egy csapda! - üvöltöttem el magamat, de ekkor már késő volt. A Titán egy karmozdulattal eltűnt előlem, és megéreztem, hogy hátulról emel fel egy hatalmas kar. Keze tarkómra fonódott, és rendíthetetlenül emelt fel a földről.
– Raven ne! - üvöltött Strange, de a mágiájának már semmi haszna nem volt, mert már a szörnyeteg markába voltam. Maga felé fordított, majd tarkómról nyakamra tért, és már torkomat szorongatta.
– Senki se merjen semmit tenni, különben egy egyszerű mozdulattal ketté töröm a kis porcelán testét.
– Mr. Stark csináljon valamit! - Peter hangja élesen szivárgott be hallójáratomba. Levegőm egyre jobban fogyott és éreztem, hogy elmém elsötétül.
– Engedd el, és odaadom a követ!
– Minek nekem a kő, ha itt van ő? Nem hittem volna, hogy meg tudom szerezni magamnak, de most itt van a kezeim között.
– Nincs szükséged rá! Nem ő az, akit keresel...
– Ezt hogy érted, Mágus?
Strange hangja megremegett, miközben szólásra nyitotta a száját.
– A jóslat hamis volt, nincs hetedik elem. Sosem volt és sosem lesz!
– Tessék? Miért hinnék neked te földi? A próféta már több évezreddel ezelőtt is szónokolt erről, róla.
– Nem. Én voltam az, aki kitalálta őt. Én teremtettem meg a "hetedik" elemi kristályt. Visszautaztam és megírtam a prófétát, mely egy hatalmas erejű egyénről szól, kinek hatalma a többi kőnél is nagyobb. Én tettem, mivel tudtam az érkezésedről. Láttam a jövőt, és a pusztításaidat. Azt hittem, hogy majd ha megtudod, hogy ő létezik, akkor lesz egy gyenge pontod.
– Ez igaz? - nézett rám a titán. Az egész annyira zavaros volt, mintha csak egy álom lenne. Egy megszűnni nem akaró, borzalmas rémálom.
– Igen. - szűrtem ki fogaim közül a választ, és végül elengedett. Már vártam, hogy testem a vöröses földbe csapódjon, de ez nem történt meg. Két kar szorított magához, és nem engedett el.
– Ennyi év keresgélés után, most kell megtudnom az igazat? Mágus, az életeddel játszol, remélem, hogy tudod!
– Mindig azt teszem! - éreztem, hogy Strange félmolyosra húzza a száját, és újból hallottam az összecsapásuk hangját.
– Semmi baj Raven, itt vagyok. - a fiú hangja megnyugtatott, de túlságosan kimerültem ahhoz, hogy ismét talpra álljak.
Csak öt percet adjatok. - suttogta tudatalattim, majd elnyomott a sötétség.