RAVEN ( INFINITY WAR )

epilógus

Hogy mit éreztem?
Fájdalmat.
Magamat okoltam?
Igen.
Hogy miért?
Mert erősnek kellett volna maradnom.
Miért nem sikerült?
Mert féltem.
Mitől féltem?
A bukástól. Attól, hogy bekövetkezik az, ami megváltoztat mindent.

Stark szemei könnyesek voltak, de próbált erős maradni, viszont az az üresség, amit én is éreztem, túl nagy volt ahhoz, hogy erősek maradjunk. Elbuktunk, és ezt be kellett vallanunk.
A kék lány, Nebula, Thanos lánya volt, és már azt is megtudtuk, hogy mi történt Gamorával, az ő testvérével.
A lány is azt az ürességet érezte, mint amit mi, sőt ha Thanos mellett nőtt fel, nem is hittem volna, hogy más érzésekre is képes lehet.
Hogy mit tettünk mi, akik ott ragadtak a bolygón?
Ültünk és hallgattunk...gyászoltunk.
Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjuk: mindennek vége.
Kezeimre néztem, melyek véresek voltak, és már nem is tudtam, hogy kinek a vére. Peteré? Stephené? Az enyém? Igazából, mindegy volt.
A fejemben egy kis idő múlva, már nem is gyász volt, hanem csak egy hatalmas káosz. A doktor szavai jártak a fejemben, folyamatosan.
Emlékezz arra, hogy ki vagy és, hogy ki voltál. Emlékezz, az álmaidra, mert azok fognak segíteni.
Az álmaimra? Honnan tudott az álmaimról? Az Ősmágus nem mondhatta el neki, hisz engem kért meg rá, hogy mondjam el neki. Akkor vajon, honnan tudhatta meg?
S ekkor elmémbe egyből előugrott valami: A levél!
Egyből köpenyem belső zsebébe nyúltam, hogy kivegyem a levelet, melyet a doktor adott át nekem. Féltem, hogy teljesen cafatokká vált, hisz nem kis harcon mentünk keresztül, de amint megfogtam és kiemeltem, az hibátlan állapotban virított kezemben. Ez Strange műve, biztos megbűvölte.
Kezeim között forgattam az üres, fehér borítékot, de azon se egy név, sem pedig egy cím nem volt. Azt mondta, hogy a lépcső legalsó fokára tegyem. Miért mondta ezt?
Egy pillanatig haboztam, de végül felbontottam, a mesterem levelét. Az a tudat volt bennem, hogy lehet sosem kerülünk vissza a Földre, így az illető nem fogja megkapni a levelet, de lehet, hogy én választ kaphatok belőle.
A doktor gyöngybetűi egyből kiszúrtam a fehér lapon.

Raven,

Miután megláttam a nevemet, ajkaim elnyíltak egymástól. Felnéztem, de tekintetemet egyből visszavezettem a lapra.

Számtalan kérdésed lehet, de mindenre, nem fogsz tudni választ kapni. Legalábbis , nem pont tőlem.

Elhúztam a számat, nos ez a doktorra vallott.

Minden okkal történt, bár erre már te is rájöhettél. Mikor ezt olvasod, én minden bizonnyal már nem vagyok az élők sorában. Szeretném ha tudnám, sosem csalódtam benned, és mindig bíztam benned. Lehet nem mutattam ki feléd, de nem tudtalak, nem szeretni. Lányom helyett, lányom voltál, bár ez lehet nem így mutatkozott meg. Ezt a levelet nehéz volt összeszedetten megfogalmazni, hisz szorított az idő. Tudtam, hogy minden úgy fog megtörténni, ahogyan az bekövetkezett. A jövőt nem szabadott befolyásolnom, s ezért nem mondtam el, hogy mi fog történni. Mindenre magadnak kell rájönnöd.

Egyik kezemmel megtöröltem könnyes szemeimet.

Ne bánkódj, és főleg ne sirass meg engem! Ne okold magadat a történtekért! Mint már mondtam: mindennek így kellett lennie. Vesztenünk kell ahhoz, hogy győzhessünk. Egy kicsit meg kell halnunk, hogy élhessünk. Amit Thanosnak mondtam rólad, mind hazugság volt. Nem utaztam vissza az időben, a prófécia tényleg létezik, és te vagy a hetedik végtelen kő. A kő, vagyis az elem, mikor úgy gondolja, hogy új gazdatestre van szüksége, melyet uralhat, megválik a régitől. Nem tudom miért, de valamiért téged választott ki. A szüleid nem váltak meg tőled, pusztán csak a mágia hatására - mely beléd költözött -, elfeledtek téged. Beletelt néhány évembe, mire megtudtam, hogy mi lakozik benned, és hogy mi vagy. Előbb el kellett volna mondanom mindent, viszont a múltat már nem tudom befolyásolni...legalábbis én nem. Számítok rád, és az álmaidra.
Ó, nos az álmok? Jól tudtam, hogy a tinédzsereknek nehéz az életük, de Raven, te szinte rettegtél, mikor az álmaid valóságos rémálommá változtak. Wonggal jöttünk rá, hogy mi történik veled. Tudtam az álmaidról, amiket el kellett volna mondanod nekem. Nem haragszom rád ez miatt, viszont attól még rajtad áll az univerzum sorsa. Tudod, hogy mit kell tenned...tudni fogod. Mindig is tisztába voltam azzal, hogy te más vagy. Szeretlek, kislányom.

Stephen Strange

Talán a legjobb reakció erre a zavarodottság lett volna, viszont én egyáltalán nem voltam zavarodott, sőt inkább minden értelmet nyert számomra. Az álmaim a jelent, és a jövőt mutatták. Azt, ami megtörtént pont abban a adott pillanatban, és azt, hogy mi fog majd történni. Ajkaim egy mosolyra húzódtak, miközben apám emlékére gondoltam, és arra, hogy ő mindig mellettem volt. Az igazi szüleim elfeledtek engem, de ő ott volt nekem.
– Köszönöm apa. - suttogtam a lapot nézve, majd azt szépen összehajtva visszaraktam a borítékba, és a köpenyem zsebébe helyeztem. Megtörölve arcomat, felálltam a kőszikláról. Stark, és Nebula előtt sétáltam el, akik egymás mellett ültek, és maguk elé bámulva gondolkodtak.
Nem voltam vele teljesen tisztában, hogy mit is fogok tenni, de volt egy út, ahonnan elindulhattam. Remélem, hogy igazad van. Stark felkapta fejét, majd engem kémlelt.
– Mire készülsz? - kérdezte. Hangja rekedt volt, és gyász szivárgott minden egyes porcikájából.
– Elmegyek. - jelentettem ki, az előttem álló zavarodott férfi pedig, összeráncolta a homlokát. - Velem tartotok? - néztem rá, és Nebulára, aki addigra már ugyan úgy felállt.
– Mégis hová? - kérdezte.
– A Sakaarra. - feleltem egyszerűen, majd felidézve a Quill által elmondott leírást, megpróbáltam kapcsolatba lépni az univerzum energiájával, s egy egyszerű karmozdulattal megnyílt előttem a portál. A kapun túl, egy városnegyed látványa fogatott minket. Jobb kezemre pillantottam, melyen nem volt ott a gyűrű. Elmosolyodtam, majd Starkékra néztem. Tony szemeiben rémület csillant.
– Mire készülsz? - ismételte magát.
– Befejezem a harcot. - feleltem. - És megölöm Thanost.
– És miért pont a Sakaarra kell mennünk ehhez? - kérdezte Nebula. Egy apró félmosolyra húztam ajkaimat.
– Mert Loki is ott van, és szükségünk van rá.

━━━━━━━━━━━━━━━━

Apámnak,

Jól tudta, hogy mi fog történni, mégsem szólt semmiről. Nem azért tette, hogy szenvedjek, hanem azért, mert mindennek így kellett történnie.
Már tudom, hogy mit kell tennem.
Már tudom, hogy mi vagyok, és hogy honnan jöttem. Tudom mi az utam és, hogy mi a sorsom.
A nevem Raven. Raven Strange.
És én vagyok a mágia.