RAVEN ( INFINITY WAR )

tizenhatodik fejezet

– Tedd meg!
A lény hangja elszántságot tükrözött, rá sem kellett néznem ahhoz, hogy érezzem ördögi mosolyát. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, és igyekeztem tompítani a fejembe nyilalló fájdalmat. A doktorra néztem. Akkor láttam először benne a csalódást, és a fájdalmat.
– Gyerünk, tedd meg te lány!
Kezeimmel egy narancssárga, izzó sugarakból álló korbácsot varázsoltam elő, fegyver gyanánt. Hátrébb léptem a férfitól. A mögöttem állóra pillantottam, ezzel jelezve, hogy tegye a dolgát. Egy karlendítéssel, a doktor a földön landolt, és már előttem térdelt. Nem menekült, nem támadtott meg, pusztán csak ismét a szemeimbe nézett.
– Kérlek Raven, nem kell ezt tenned!
– Csak mert ilyen szépen könyörögsz mágus, ezért kapsz egy utolsó esélyt. - lépett mellém a lény. - Add nekem a követ, és életben hagyunk! - A férfi felé nyújtotta karját, de az nem mozdult, csak térdelt tovább a földön. - Ahogy akarod. Lány, tedd meg! - intett felém, hogy ezzel ő befejezte. Elindult a mögöttem lévő irányíró pult felé. Lenéztem a férfira, de ő már nem nézett rám, csak lehajtotta a fejét. A kezemben lévő korbács izzó sugarai, már pattogni kezdtek. Sosem öltem, így nem tudtam, hogy mit is kéne kezdenem, de igen csak gyorsan, sikerült ráéreznem a dolog ízére. Egy gyors mozdulattal megfordultam, és a korbács pattogó szárai a mögöttem álló lény nyakára tekeredtek. Amilyen erősen csak tudtam, magamhoz rántottam a lényt, és igyekeztem nem elveszíteni az irányítást. A korbács elég volt ahhoz, hogy megsebezze, és egy kicsit legyengítse őt. Amint megszűnt a varázslatom, már irányította volna felém a törmelékeket, melyek szétszórtan helyezkedtek el a hajón, de én gyorsabb voltam. Azonnal pajzsot képeztem, majd több milliónyi darab szilánkot repítettem felé. Azokat sikeresen kivédte. Ha az vagyok, akinek állít, akkor csak sikerül megtennem, amit meg szeretnék tenni. Sikerülni fog. Ismét pajzsot emeltem magam elé, ezzel is időt nyerve.
– Nagyon rosszul tetted ezt most, te ostoba! - felelte, már kicsit sem nyugodt hanggal a polipfejű. Mély levegőket vettem, majd elképzeltem azt, hogy a lény mögé kerülök. Meg akartam kettőzni magamat. A lény mögé kell kerülnöm, mögé kell kerülnöm.  A szilánkok melyekkel a doktort kínozta, magához hívatta, és felém irányította az összeset. Egy hirtelen mozdulattal, léptem egyet hátra, de mikor ezt megtettem valami a hátamnak ütközött. Azonnal hátra kaptam a fejemet, de csak a fallal találtam szembe magamat. Ismét előre néztem, de ahelyett, hogy a szilánkokkal, és a polipfejűvel néztem volna fakasszemet, csak a hátát láttam, és a tükörképemet, aki felé rohamtempóban száguldottak a nyilak. Most vagy soha. Kezemmel megidéztem, egy a korbácshoz hasonló kötelet. De ez a kötél, nem volt annyira kegyes, mint a korbács szára. Ennek a végén volt egy kis rész, melyet könnyedén meg tudtam fogni, de a kötél többi hossza egy pengével ért fel. Gyorsan kellett cselekednem. Ha tétovázok meghalok, és akkor a doktor is meghal. Egy gyors mozdulattal, már közvetlenül a lény mögött voltam. A szilánkok célba értek tükörképemnél, ami kis milliónyi darabra hullott a másik oldalon. A lény megfordult, de akkor már késő volt, mert a rémült tekintetét láttam rajta, és a kék vérét, mely beterítette arcomat, és ruhámat. Egy suhintás kellett, és a feje a földre hullt, a testével együtt. Lassan rogyott össze előttem, de a kék vér, csak úgy áramlott belőle. Elejtettem a kezemben tartott fegyvert, és hátrébb tántorodtam. Ahogy az előttem fekvő - már fej nélküli - földönkívülit néztem, egyszerre fogott el az undor, és a félelem kettőse. Akkor fogtam fel, a tettem súlyát.
– Megöltem... - suttogtam magam elé. - Megöltem...
– Meg bizony! - ez a hang mögülem jött. Éreztem arcomon a lény vérének bűzét, de annyira le voltam dermedve tettem miatt, hogy nem tudott érdekelni semmi sem. Starkot véltem felismerni a férfiban, aki elégedett és egyben kicsit elképedt arccal méregetett engem. Páncélja beborította testét, és csak a feje látszott ki belőle. Viszont a férfi nem volt egyedül.
– Peter? - suttogtam a fiúra meredve, mikor felismertem a barna kusza hajú fiút. A vas pókruha rásimult testére, és neki is csak a feje látszott ki a ruha alól. Szívem egyre hevesebben kezdett verni. Kapkodni kezdtem a levegőt, és éreztem, hogy szédülök. Azonnal elkapott a hányinger.
Nem akarok elájulni! Elég volt ebből!
De testemnek - bármennyire is akartam -, nem tudtam parancsolni. Túl sok minden történt, és túl sok hatás ért egyszerre. Nem elég, hogy kiderült, hogy én vagyok a hetedik erő ura, még arra is fény derül, hogy a mesterem mindvégig hazudott, és hogy a fiú, akit szeretek egy szuperhős? Várjunk csak...szeretem őt?
– Raven! - ez volt az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt magával ragadott volna a sötétség.