– Tony Stark? A nevem Stephen Strange. Kérem jöjjön velem! - A doktor hangjában egy kis jóindulat sem volt jelen, mikor szinte már átrontva a kapun, a férfi felé sétált. Tony Stark futófelszerelésben meredt a doktorra, és mellette újdonsül felesége ledermedten álldogált. - Egyébként szívből gratulálok az eljegyzéshez. - mosolygott rá a párra. – Strange ne most! - léptem mellé, majd én is a férfira meredtem. Arcáról tükröződött a meglepettség. – Bocs, maguk jegyet árulnak valamire? - kérdezte végül, és közelebb lépett felénk. – Szükségünk van önre! - szavaimat a már kicsit őszülő hajú férfinak szegeztem, aki láthatóan kezdett visszarázódni az életbe. – Nem túlzás azt állítani, hogy az univerzum sorsa múlik ezen. - vette át a szót Stephen. – Kivel dolgoznak? - rakta keresztbe kezét a férfi mellkasa előtt. – Szia Tony... - hirtelen megjelent Bruce, aki a férfihoz sétálva átölelte őt, és nejét. – Bruce, mi történt? Jól vagy? - kérdezte ledöbbenve Tony. Ez nehezebb lesz, mint hittem... Stephenre néztem, és próbáltam tudatni vele, hogy fogytán van az időnk. Tony gyorsan vette ezek után az adást. Elbúcsúzott nejétől, aki még mindig a megjelenésünk sokkja alatt állt. Vonakodva de átlépte a kaput, melyet én nyitottam meg pár perccel azelőtt, hogy érte jöttünk volna. Mikor átlépett a szentélybe, Strange egyből követte, és én is így tettem volna, de a szőke hajú nő megállított. – Nagy a baj? - kérdezte. Hazudnom kellett volna, hogy nem olyan vészes, de egyszerűen képtelen voltam ezt mondani, mikor jól tudtam, hogy nagy valószínűséggel az egész univerzumnak vége. – Elég nagy. - feleltem - De megoldjuk, hölgyem. - egy nagyon gyenge mosolyt erőltettem arcomra, majd átléptem a kaput, ami azonnal be is zárult mögöttem.
✧
– Miért pontosan mit is csinál, a lufihajtogatáson kívül? – Védem a világát, vadbarom! Mint két kisgyerek, úgy veszekedtek egymással, nekem pedig már elfogyott a türelmem. – Elég legyen, ezt most azonnal fejezzék be! - álltam a két férfi közé, majd egyszer Strangere, egyszer pedig Starkra pillantottam. - A lényeg, hogy a kő itt van nálunk, és tudjuk használni! – Való igaz, egy itt van, de a másik szabadon kószál valahol a világban! – És miért is mászkál szabadon Mr. Strak? - tettem keresztbe a karjaimat. – Mert két héttel ezelőtt kikapcsolta a jeladóját kislány, és nem látjuk. – Hogy mi? - akadt ki Banner. - Megint elvesztettél egy szuper robotot? - kérdezte a férfi gondterhelt arccal Stark-tól. – Nem elvesztettem, és nem robot. Fejlődik. – Ki tudna a nyomára bukkanni? - kérdezte a doktor. – Mondjuk Steve Rogers. - felelte Tony. – Hát ez remek! - mondtam, majd ránéztem a doktorra, de az arca semmit sem árult el. Elfordulva tőle megforgattam szemeimet, majd csípőre tett kézzel elkezdtem a szentély bejárata melletti ablakokhoz sétálni, amíg a férfiak folytatták az eszmecseréjüket. Az ablakon kinézve ugyan az a látvány fogadott, mint minden egyes megszokott napon, annyi kivétellel, hogy a szél látszólag sokkal erősebben fújt, mint a többi nap. Még közelebb álltam az üveghez, orrom már szinte súrolta azt. Szemeimmel a menekülő embereket figyeltem, akik iszonyatos sebességgel rohanni kezdtek az ellenkező irányba. – Strange... - szóltam hátra a férfinak. - Strange... – Ne most Raven! Szemeim elkerekedtek, mikor megpillantottam az eget. – Strange! - pár méterre állt tőlem, de szinte már kiabálva mondtam ki a nevét. Mind a négyen rám kapták tekintetüket. A bejárati ajtóhoz sétáltam, majd feltépve azt, kirohantam az útra. Ami kint fogadott, az maga volt a káosz... – Raven mégis mi történt... - Strange mikor kiért mellém, ugyan úgy ledöbbent, mint ahogyan azt én is tettem. Starkkal összenézve megindultak a veszély forrás irányába. Hát persze, hova máshova mennének, ha nem bele egyenesen a vesztükbe? Wonggal, és Bennerrel pedig megindultunk utánuk. Az emberek szinte majdnem egytől-egyig fellöktek engem a menekülés közepette. – Meg van a gyűrűd? - kérdezte Wong, én pedig csak bólintottam. Strange mindig azt tanította, hogy a gyűrűm a legfontosabb dolog, aminek velem kell lennie. Egy nő hirtelen hanyatt esett előttem, én pedig már nyúltam is volna a karjáért, hogy felsegítsem, de ahogy megérintettem, abban a pillanatban elsikoltotta magát, én pedig elrántottam a kezemet. Segíteni sem lehet nekik, mert egyből azt hiszik, hogy meghalnak...ennyit erről. Felzárkózva Wongékhoz, ismét felpillantottam az égre. Egy hatalmas vöröses színű, kör alakú űrhajó lebegett a levegőben, hatalmas port kavarva maga alatt. Bennerre pillantottam, és arcán megláttam a félelmet. – Péntek, mindenkit evakuálni kell a környékről! Értesítsd a hatóságokat! - kiabálta Stark, mikor megállt az egyik autónál, és kisegített belőle egy férfit. Strange eközben egy védőburkot generálva, rávetítette azt az űrhajóra. Stark rá nézett, a doktor pedig csak önbizalomtól telve rá kacsintott. – Még ilyenkor is képes ezt csinálni... - jegyeztem meg Wongnak, de ő ezt már nem hallotta, mivel előre sietett Bannerrel. Kikerülve az előttem halmazokban csoportosuló autókat, a férfiak mellé szegődtem, és az űrhajóra vezettem a tekintetemet, melyből egy kék fénysugár ívelt a földre. Két idegen lényt teleportált le a földre. Az egyik hatalmas volt, a másik pedig nála jóval kisebb és nyurga alkatú. Mindkettő arca ijesztő, és egyben ocsmány volt. Stark értetlenül sétált feléjük, és mi mind a négyen követtük őt. Már akkor éreztem, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége...
Eközben a város másik felén:
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
