RAVEN ( INFINITY WAR )

tizenhetedik fejezet

Néha van, hogy ti is elgondolkoztok azon, hogy mit csinálhattatok volna másképpen egy adott pillanatban, egy adott helyen? Én sosem tettem, de tennem kellett volna. Az egész addigi életem hazugság volt, egy hamis személy képében éltem a mindennapjaimat. Nem az voltam, akinek szántak...Strange tudta jól, hogy mi vagyok, és eltitkolta előlem. Miért vagyok az, aki?
Ezek a kérdések voltak azok, amik megfordultak bennem akkor, de mikor eljött az idő, megértettem, hogy miért vagyok az, aki...
Sokadszorra éltem át azt, amit akkor is. Először jött a hányinger, majd a szédülés. A szemeim égtek, a testem minden porcikája sajgott. Tüdőmből a levegő fájdalmasan áramlott ki és be. Nyüszítve kapkodtam a fejemet, mikor már szemeim láthatóságot engedtek számomra. A hajón voltam, de már nem csak a doktor társaságában.
– Mr. Stark felébredt! - hallottam meg egy ismerős hangot, és a fiút kerestem, de sehol sem találtam a mogyoró barna tekintetet, vagy a nyugtató arcot, azt a bizonyos lágy mosolyt... Egy csattogó hangot hallottam, ami csak egyre jobban közeledett felém. Hátamat egy kemény felület súrolta, miután kellőképpen felültem. Kezemmel szemeimet masszíroztam, hogy visszanyerjem éles látásomat. A csattogó hang elhalt, s mikor kinyitottam a szememet, egy férfi arccal találtam szembe magamat, melyhez egy arany-piros színű páncél is csatlakozott. A férfinek csak az arca látszott ki a ruhából, testét a csúcstechnológiás vas fedte.
– Jól vagy? - kérdezte, miközben leguggolt elém.
– Voltam már jobban is. - feleltem, majd teljes figyelmemet rá szenteltem.
– Mennyire emlékszel abból, ami történt?- kérdezte, és kinyújtotta elém a tenyerét, majd kézfejét arcom elé tette. - Péntek vizsgáld át, hogy nincs e nyoma bármi rendellenességnek!
Míg a programja dolgozott, addig megpróbáltam visszaemlékezni a történtekre, de rá kellett ébrednem arra, hogy mindenre pontosan emlékeztem. A doktor kínzására, a társalgásomra a lénnyel, a megtévesztésemre, és arra, hogy megöltem a polip kinézetűt...
– Nem találtam semmi rendellenességet, uram. - a program hangja monoton volt, de mégis emberszerű.
– Szóval mire emlékszel? - kérdezte újra a férfi, és elvette arcom elől kezét.
– Mindenre. - feleltem egyszerűen, és tekintetemmel egy személyt kerestem. Azt a személyt, akitől a válaszokat vártam a kérdéseimre. Hirtelen mozdulattal felkeltem a helyemről, de egyből vissza is zuhantam oda, mikor megszédültem.
– Ezt hanyagold későbbre inkább, most jobb lenne ha pihennél! - az előttem guggoló férfire néztem, és nem kellett megszólalnom ahhoz, hogy tudassam vele azt, hogy ha én fel akarok állni, akkor fel fogok állni. Megrántotta a vállait, majd feltápászkodott. Megtámaszkodtam a mögöttem lévő falba, majd feltornásztam magamat a földről. Elindultam az irányító karok felé, amik között ott állt a mesterem. A mesterem, akit attól a naptól fogva tiszteltem, amikor kikötöttem a szentélynél. Szótlanul a férfi mellé álltam, nem néztem rá, csak magam elég bámultam a kör alakú résen keresztül a tátong űrre, amit ő is szüntelenül nézett.
– Miért? - ennyit kérdeztem, de még mindig nem néztem a férfira. Kezeit a háta mögött kulcsolta össze, és elengedett egy sóhajt.
– Meg akartalak védeni, Raven. Ha tudtad volna, hogy mi lakozik benned, hogy mi vagy...midnen bizonnyal féltél volna. Képtelen lettél volna tanulni, azzal a tudattal, hogy mit várunk el tőled majd!
– Mit vár el tőlem? - fejemet a férfi felé fordítottam, és akkor vettem észre, hogy ő már rég engem néz.
– Ha nem sikerül megfékeznünk Thanost, te leszel az utolsó ember, aki képes lehet rá. A te kezedben is foroghat, az univerzum sorsa, Raven.
Ismét az űr felé néztem, és igyekeztem ép ésszel felfogni mesterem szavait.
– Már értem, hogy mitől próbált megóvni. - a mesterem maga mögé pillantott, majd ő is vissza az űrre.
– Milyen érzés volt? - kérdezte elfojtott hangon. - Hogy elvetted az életét?
– Őszintén? - néztem rá ismét a férfira, kinek arca rezzenéstelen volt. Csak egy aprót bólintott, ezzel jelezve, hogy folytassam. - Rémisztő volt. - felemeltem kezeimet, majd tenyereimre meredtem. - Rémisztő az, ami bennem van.
– Igen, valóban az. Ezért sem szabad, hogy rossz kezekbe kerüljön a tudásod.
– Ugye nem hitte azt, hogy képes lettem volna átállni?
A férfi nem mutatta ki, de éreztem rajta, hogy váratlanul érte a kérdésem. Nem válaszolt, ami kezdett megrémíteni. Arcizmai nem tántorítottak, szemei kétséget sugalltak.
– Ugye nem...
– Igazán nem akarom megzavarni, ezt a szívszaggató társalgást, de meg kéne beszélnünk pár dolgot, ha végül is a Titánra megyünk! - hallatszott egy hang mögülünk. Strange nem válaszolt, csak maga mögé nézett, ahol ott állt Stark, és már Peter is.
– A Titánra megyünk? - néztem a férfire. - Thanoshoz?
– Van jobb ötleted, kislány? - kérdezte Stark. Nem válaszoltam, csak Stephen-re néztem, aki a talajt bámulta. A beszélgetésünknek itt érkezett el az a pontja, ahol már képtelen voltam egy értelmes szót is kinyögni, és láthatólag a doktor sem szándékozott mást hozzáfűzni a dologhoz. Hallgatagul elléptem a férfi mellöl, és elsétáltam Stark és Peter mellett, aki már indult volna utánam, de Stark csak egy "kölyök most ne" felszólítással elintézte, hogy a fiú magamra hagyjon. Felnéztem, és megláttam egy kisebb felfüggesztett lécet, amire egyből fel is repültem. Háttal fordulva a többieknek leültem, s térdeimet felhúztam mellkasomhoz. Államat térdeimre támasztottam, majd behunytam szememet, és éreztem, hogy megtelnek könnyel, majd egy végig is gördült arcomon. Tudtam, hogy erősnek kellett volna lennem, de akkor nem tudtam az lenni. Nem tudtam erős lenni, mert belül megtörtem, s ez a törés indította el a lavinát...