RAVEN ( INFINITY WAR )

negyedik fejezet

Sietős léptekkel mentem a könyvtár felé. Időnként hátra pillantottam, hogy nem e követ valaki, de szerencsémre a folyosó kihaltan állt a délutáni órákban. Hála Mr.Cobbwell volt bent a büntin, ezért gyerek játék volt eljönni onnan. Megvártam még feljegyzi, hogy ki jelent meg, majd elaludt és már jöttem is. A könyvtár ajtajához érve észre vettem, hogy valaki a sarokban álldogál és engem figyel. Na Raven, ez is csak a te szerencséd lehet, hogy pont ő, pont most.
– A kis boszorkány. - felelte, majd közeledni kezdett felém.
– Már megint mi van, Dayne? - ugye még senki sem felejtette el őt? Dayne Wilson, a suli rossz fiúja, aki egy igazi seggfej.
– Azt csiripelték a madarak, hogy ma jön a következő áldozatod. - mondta, és kajánul elvigyorodott.
– Milyen következő? Milyen áldozat? - kérdeztem.
– Tudod te jól! Akit megbűvölsz, majd csinálsz vele valamit...
– Hát te beteg vagy! - feleltem, és kinyitottam az ajtót, de ő visszarántotta a kezemet, amitől nekem az egekbe szöktek a szemöldökeim. Reakciómat látva egyből elengedett. - Ha még egyszer hozzám mersz érni, te leszel a következő!- mondtam elhaló hangon, majd otthagytam őt. Mikor megpillantottam Petert, az egyik asztalnál, egyből oda mentem hozzá és leültem mellé. - Ne haragudj, hogy késtem! - szabadkoztam, de ő ezt csak egy mosollyal nyugtázta. - Nos, mi is van azzal a fizika feladattal? - húztam fel a szemöldökömet.
– Jó oké, nincs semmilyen feladat! - mondta végül.
– Persze, hogy nincs. - mondtam nevetve.
– Várj, te honnan tudtad, hogy nem azért...
– Peter, egyértelmű volt. A suli egyik legjobb fizikása, egy olyan lányt kér meg, mint én? Komolyan? Egy olyat, aki örül ha megszerzi mindenből a hármast?
– A jegyek csak jegyek, az számít ami belül van. - mutatott a fejére.
– Te mégis szín ötös vagy! - mondtam fejemet rázva. - A másik árulkodó jel pedig az volt, hogy még egy árva ceruzát sem vettél elő. - néztem le az üres asztalra.
– Annyira béna vagyok... - mondta. - Csak nem tudom, hogy hogyan kérdezzem meg...
– Csak tedd fel a kérdésedet, Peter! Szerintem eddig még senkit sem nyírtam ki, aki kérdezett tőlem valamit. - legalábbis csak majdnem, nem nyírtam ki senkit, de ez már mellékes. Bevallom kicsit vicces volt nézni, hogy ennyire zavarban van.
– Na jó...eljönnél velem a hétvégi, Stark központ megnyitóra? - az eddig bent tartott levegőt egyből kifújta, miután feltette a kérdését.
– Hogy mi van? - kérdeztem vissza, és ajkaim elnyíltak. Magam mögé néztem, majd vissza Peterre. - Szerintem rossz embert hívtál ide! - mondtam már mosolyogva, úgy kezelve az egészet, mintha csak egy poént mondott volna. Peter csak megrázta a fejét, és szemeimbe nézett. S akkor ott, láttam a tekintetében a csalódottságot. Mint egy kisgyerek, aki nem kapja meg a kiskutyát, amit Karácsonyra kért. Raven mindent elcsesz. Jegyezzük fel. Megpróbáltam helyrehozni a dolgot. - Komolyan velem szeretnél elmenni oda? - kérdeztem, de hangom már komoly volt.
– Igen. - felelte. - De ha te nem akarsz, megértem...
Talán akkor úgy éreztem, hogy meg kell szánnom szegényt, de későbbről visszatekintve, nem szánalmat éreztem iránta.
– De de, szeretnék. - mondtam, és ezzel újra megleptem magamat. - Csak engem sosem hív el senki, ezért lepődtem meg ezen annyira. - vallottam be, ami amúgy teljesen igaz volt.
– Akkor eljössz? - arca ismét felvirult, és szeméből egyből eltűnt a csalódottság, amit az öröm vett át. Ez a baj velem, még most is. Elcseszem a dolgokat, aztán mikor rendbe hozom, mindenki bizakodni kezd, de lehet hogy teljesen feleslegesen.
– Igen, elmegyek. - mosolyom csak félig volt őszinte. Igazából rohadtul be voltam parázva, de a stílusomhoz illően nem szenteltem neki különösebb figyelmet. - Amúgy megkérdezhetem, hogy hogy kaptál oda meghívót? Úgy tudom, hogy az zártkörű rendezvény.
– Mr. Starknál vagyok gyakornok, és meghívott. - felelte. - Szombaton érted megyek este 7-re. - mondta.
– Rendben.  - elővetten egy tollat, meg egy kis cetlit, majd felírtam a szentély címét és átadtam neki. Ő hatalmas mosollyal az arcán elvette tőlem. - Ó még valami! Ne kopogj be, csak állj meg az ajtó előtt, majd én lejövök. Tudod, a nevelő apám nem szereti a váratlan vendégeket. - mondtam, bár igazából nem számított hazugságnak, mert a doktor tényleg nem repesett a váratlan látogatókért.
– Szuper. Akkor szombaton! - felelte és felállt a székről, majd felkapta a táskáját. - Köszi, hogy bele mentél! - ezzel el is viharzott. Én is felkaptam a táskámat, majd kisétálva a könyvtárból elindultam a suli főkapuja felé, és a legelső haza tartó metróra felszálltam. Az egész olyan furcsa volt számomra, de mégis csak egyetlen egy kérdés kavargott bennem:
Miért pont engem hívott el Peter Parker?