RAVEN ( INFINITY WAR )

huszonkettedik fejezet

Levegőt. Lélegeznem kell. Segíts. Segíts te lány, levegőt...
– Raven, minden rendben? - fejemet, a fekete hajú férfi felé kaptam. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet. Szemeimmel a földet pásztáztam.
– Strange...- szólaltam meg végül és éreztem, hogy egyből felém kapta a fejét. - Komolyan csak egyszer nyertünk? - kérdeztem, és fejemet végre felemeltem, így szemébe tudtam nézni. Akkor rajta volt a sor, hogy hallgasson, és csak félszegen bólintson egyet. Tudtam, hogy csak lehetőségeket, és végkimeneteleket látott, de mindketten tudtuk, hogy abból tizennégymillió- hatszázötből elég nyilvánvaló, hogy nem az az egy győzelem fog, a mi pártunkra állni. Felsóhajtottam, és elkönyveltem magamban azt, amit már rég tudtam. - Segítsen... - suttogtam végül a végére hagyva azt, amit már régóta el akartam neki mondani, de így sem a teljes egész történetet kapta meg. Nem akartam neki többet mondani annál, mint amit megosztottam vele. Szó nélkül ült le mellém. Tudtam, hogy nem vagyunk egyedül, mégis próbáltam erős maradni.
– Hallgatlak. - felelte és felém fordult. Kezeimet térdeimre tettem, és a tenyereimet felé fordítottam.
– Sajnálom, hogy nem hittem magának. Félek magamtól... túl erős az, ami bennem van. Képtelen vagyok kordában tartani.
– Nem Raven, én sajnálom. - felsóhajtott, én pedig egyből ránéztem. Zöld szemei megbánást sugalltak felém. - Ha előbb elmondom, talán már akkor elkezdhettelek volna téged megtanítani arra, hogy hogyan tudd uralni ezt a dolgot.
– Nem tudta volna, hisz még maga sem ismeri, hogy mire vagyok képes. - arcomra egy fájdalmas mosoly ült. Csak akkor vettem észre, hogy a férfi arcán egy hatalmas vágás terül el, mely bevérezte arcbőrét. Bal kezemmel óvatosan nyúltam a férfi arcához, aki el akart húzódni, de én csak egy szigorú tekintettel intettem nyugvásra. Két ujjamat a sebnek nyomtam, amitől a férfi felszisszent. Lehunytam szemeimet, majd átadtam magamat a mágiának, mely körbe ölelte egész testemet. Egy kis bizsergető érzés futott végig ujjaimon, és mikor már kinyitottam a szemeimet, a doktor arcán nem volt nyoma sem sebnek, sem pedig vérnek. Kezével bőréhez nyúlt, de nem érezte a sebhelyek nyomát, sem pedig a ragadós vörös vérét. Szemei elkerekedtek, ajkai elnyíltak egymástól. Meglepetten nézett engem, de én ekkor már ismét csak a földet pásztáztam. - Mint ahogy mondtam, még maga sem tudja biztosan, hogy mire vagyok képes. A kérdés viszont az, hogy Thanos tudja?
– Minden bizonnyal igen, hisz akkor nem kellenél neki. De, mint ahogy a lény is mondta már, nem tud elpusztítani téged, Raven. A elemi kristály védelme alatt állsz. - ismét felsóhajtott, majd ő is előrébb dőlt, kezeit pedig a térdein támasztotta meg. - Szeretnék kérni tőled valamit. - ezután elhallgatott, talán a megfelelő szavakat kereste, vagy csak megvárta míg ránézek.
– Mit?
– Ha mi nem éljük túl ezt az egészet, te attól még élni fogsz...szeretném, ha ezt odaadnád valakinek. - kezével elővarázsolt egy aprócska borítékot, majd mielőtt átnyújtotta volna, megforgatta azt a kezében. - A teendőd csak annyi, hogy a New York-i szentélyben, az előtéri lépcső legalsó fokára tedd.
– Kinek szánja? - kérdeztem, nem kis meglepettséggel, és kérdően néztem a mellettem ülő mágust.
– Majd meglátod. - egy lágy félmosolyt küldött felém, majd olyan dolgot tett, amit sosem hittem volna, hogy megfog valaha is tenni. Erős karjaival magához húzott, majd egy apró csókot hintett homlokomra. Körszakálla kicsit megcirógatta bőrömet, de akkor ez volt a legkevesebb, ami zavart. Ledermedtem, és nem értettem, hogy honnan jött ez a gesztus a férfitól, de belül éreztem, hogy miért teszi ezt. Sajnálatból, búcsú gyanánt. - Örülök, hogy egy ilyen csodálatos nő lett belőled. - szavai ugyan olyan sokként érték, mint tettei.
– Mindez a maga érdeme. - feleltem végül egy kisebb mosolyt varázsolva arcomra, mikor elengedett. És ezek után már teljes meggyőződésem volt arról, hogy nem szabad beszélnem neki a régi álmaimról, és látomásaimról, amik azon a napon sem hagytak nyugodni. Akkor jöttem rá arra, hogy felesleges bármit is tennem, a sorsunk már meg van pecsételve, és ezt a doktor is jól tudta, hisz nem tette volna azt, amit tett. Akkor már csak egy dologba kapaszkodhattam: a reménybe. Abban, hogy a jövő kilátástalan, és nem következik be az, amit látott. Nem beszélt arról, amit látott, és talán ez aggasztott a legjobban... Hogy nem tudtam azt, hogy mire számítsak. A végén viszont, minden a feje tetejére állt. Minden egyes dolog, mely azt a napot követte, felbolygatott mindent. A hitemet, a érzéseimet, és a létemet.

Segíts te lány!
A hang újra megszólalt, s engem egyből elkapott a reszketés. Valahonnan túl ismerős volt...
Segíts, hogy segíthessek...Sakaar. Sakaar.
Ez lehetetlen...