RAVEN ( INFINITY WAR )

nyolcadik fejezet

Ahogy kinyitottam a számat, azzal a lendülettel csuktam is vissza. Lehet, hogy ez hülyeség volt tőlem, de egyszerűen nem voltam képes erről beszélni. Elfogott egy érzés, és képtelen voltam megszólalni, miután lepörögtek előttem, ugyanazok a képsorok, amiket alig egy órával azelőtt, még egy karnyújtásnyira átéltem. Igen, csak álom volt, de egy nagyon furcsa, és megmagyarázhatatlan álom, amit szavakba önteni nem lett volna teljesen egyszerű. Főleg nem pont a doktor előtt. Ezért inkább csak megráztam a fejemet, ezzel tudatva vele, hogy nincsen semmi gond. Pedig igenis volt gond, csak Raven annyira hülye, hogy képtelen arról beszélni, ami ténylegesen fontos, és akár az univerzum végét is jelentheti. Legalábbis, akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer majd azt fogja jelenteni.
– Tudod, néha aggódom miattad. - mondta a doktor, miközben szüntelenül engem nézett. Ezzel nincs egyedül...- kontráztam magamban.
– Felesleges, hisz tudja, hogy a tinédzserkor nem egyszerű! - Bárcsak én is egy egyszerű tini életét élhettem volna! Azzal foglalkoztam volna, hogy épp ki fog elhívni a tavaszi bálba, és nem pedig azzal, hogy mikor támadja meg a Földet egy újabb földönkívüli csapat, vagy nem e egy gonosz isten akarja leigázni a világot, újra.
– Wong azt mondta, hogy nincs túl jó kedved mostanában.
– Wong árulkodott? - néztem rá, és próbáltam elviccelni a dolgot, de nem igazán sikerült, mert a doktor arca ugyan olyan merev maradt, mint amilyen volt. Ezek után nem is szólaltam meg, csak a csizmámat figyeltem, miközben New York utcáin keringtünk a mosoda felé. Még nagyon korán volt, de már rengeteg autó szelte át mellettünk az utakat. Ezért is szerettem metróval járni. Az sokkal gyorsabban elvitt bárhová. Az utak kész akadálypályák voltak a városban. Az emberek fél, és háromnegyed órákat álltak reggelente a dugóban.
Mikor megérkeztünk, én már teljesen rutinos voltam a dolgokban, de a doktort elnézve ő nem igen. Vettem egy kis mosószert az igazán unszimpatikus nőtől, aki a bejárat melletti pultnál ült. Zsíros haja, egy kontyban díszelgett a feje tetején, arcára vagy két réteg smink volt felkenve, de egyáltalán nem javított a dolgokon. Sőt, még rontott is rajta. Visszaérve láttam, hogy a férfi nem igazán boldogul. Ezen pedig, csak halványan elmosolyodtam.
– A világosat a világoshoz, a sötétet a sötéthez, de pirosat ne rakjon a fehérhez! - mondtam, miközben mellé sétáltam.
– Ez nevetséges! Nekem három doktorim is van, és egy tinédzserlány oktat ki arról, hogy hogyan kell mosni! - mondta kiakadást színlelve. Ahogy elnéztem, a hangulata egy hangyányit már megugrott a mércén, de azért mégsem ugrott ki a bőréből örömében.
– Akkor használja az egyik doktoriját hozzá! - feleltem, majd meglöktem a vállát, amitől csak sértődötten rám nézett, de egy vigyort nem bírt, nem elengedni. Milyen jó kis program nem igaz? Közös mosodázás a mesteremmel. Amíg vártunk, csak csöndben ültünk egymás mellett, Strange pedig valamilyen katalógust olvasott. - Köszönöm. - mondtam, egy kis hallgatás után, miközben ujjaimmal babráltam. Nem néztem a férfire, de éreztem, hogy ő engem néz.
– Mit is? - kérdezte.
– Hogy hisz bennem. - sóhajtottam fel végül. Amilyen hirtelen mondtam ki, annyira gyorsan is bántam meg. Tudtam, hogy sem én, sem pedig a doktor nem voltunk jók, az ilyen nyílt beszélgetésekben, ezért gyorsan el is próbáltam vetni a kérdéseimet, amik már oly régóta kavarogtak bennem. Nem néztem fel rá, de éreztem, hogy nem tudja, hogy mit mondjon.
– Figyelj Raven... tudom, hogy nem foglalkoztam veled annyit, mint amennyit kellett volna.
Ezzel nem tudtam, hogy mit akar mondani. Hiszen nem voltam vér szerinti rokona, nem volt kötelessége befogadni engem, és arra sem volt kényszerítve, hogy elkezdjen kiképezni.
– Miért fogadott be, akkor? - bukott ki belőlem az az egy kérdés, ami már gyerekkoromban is nyomta a lelkemet. Strange nem felelt, csak a szemeimet fürkészte. Felsóhajtott, majd megadta magát.
– Eleinte nem akartalak, de megláttam benned valamit. Éreztem, hogy ha ott maradsz a szentélyben, akkor valami olyan részese lehetsz, ami megváltoztathat mindent. Már gyerekként is megmutatkozott rajtad, hogy erős vagy. És ezt az erőt, ha a mágiába vezeted át, olyan tudásra tehetsz szert, amiről mi még csak álmodni sem merünk. Benned megcsillant a remény, Raven.
Szívem kihagyott egy ütemet. Képtelen voltam felfogni az imént hallottakat. Ezt most biztos, hogy a doktor mondta? Teljességgel lehetetlen.
– Maga látta a jövőmet? - nyögtem ki végül. Ahogy ránéztem a férfira, az csak elmosolyodott.
– Sosem láttam a jövődet, csak a lehetőségeket.
– De hisz a kő, a mágia...biztos tudnia kellett valahonnan, hogy miért is vagyok én annyira fontos.
– A jövő több millió formában befolyásolható, sosem tudhatod, hogy melyik az a kép, amelyik majd meg fog történni.
Az időzítő lejárt, és a ruhákat átpakoltam a szárítóba. Strange figyelemmel követte a mozdulataimat, és mikor visszaültem mellé a padra, fejemet a mögöttünk lévő falnak döntöttem. Lehunytam a szemeimet, majd megpróbáltam ép ésszel felfogni a dolgokat. Annyira még sosem éreztem magamat közel a doktorhoz, mint aznap...
– Döntenem kellett. - kezdett bele, és szemeim egyből kipattantak, majd rá vezettem a  tekintetemet. - Vagy éltem volna tovább a saját életemet, mint régen, csak mágiát használva arra, hogy a kezeim rendbe jöjjenek - emelte fel a kezeit, melyeken még mindig változatlanul látszottak a műtét helyei -, vagy szolgáltam volna, valami nálam fontosabbat. - Ajkaim elnyíltak egymástól meglepettségemben. - Visszakaphattam volna mindent, de akkor a világ sokkal szegényebb lett volna ezáltal. Sosem én voltam a fontos. Az erőt, mely megadatott nekem, nem pazaroltam el, egy pillanatra sem, inkább valami olyanra használtam fel, ami jobbá tehet mindent. - mondta a doktor, és szüntelenül a kezeit nézte. - Volt egy nő, akit szerettem, de elvesztettem, mert azt választottam, ami több millió ember életét tehette jobbá. Önző voltam, és becstelen. Azt gondoltam, hogy a világ körülöttem forog, de volt egy tanítóm, aki ráébresztett arra, hogy mi is az, ami igazán fontos.
Képes volt feláldozni a boldogságát, olyan emberek miatt, akiket nem is ismert? Újra élhette volna a régi életét, mégsem tette?
– Miért mondja most el mindezt nekem? - kérdezem kétségbeesetten.
– Azt szeretném Raven, hogy ne legyenek többé titkaink egymás előtt. Szeretném, hogy majd ha eljön az idő, átvedd a helyemet. Tudom, hogy nem voltam jó gyámod, és nem adtam meg neked a kellő figyelmet, amit megérdemeltél volna, de szeretnélek kellőképpen felkészíteni az életre, és a vele járó veszélyekre.
A szárító sípolva lejárt, de én még mindig csak dermedten figyeltem, a mellettem ülő mágust. Strange rám mosolygott, de láttam, hogy szemében megjelenik egy könnycsepp, melyet megpróbált előlem elrejteni, de mind hiába, mert nem tudta. Felállt és megtörölte az arcát, majd a szárítóhoz sétált, és én is követtem őt. Olyan érzésem volt, mintha abban a pillanatban megállt volna az idő, és csak mi lettünk volna ott a helyiségben, a világon. Mi ketten. Én és Stephen.
– Bízik bennem? - kérdeztem. Hangom vékonyabb volt a megszokottnál.
– Igen. - felelte, én pedig rá néztem. Ajkai egy lágy mosolyra húzódtak. - Bízok benned.