RAVEN ( INFINITY WAR )

tizennyolcadik fejezet

Ismerős az az érzés, mikor nem tudod, hogy ki vagy? Jobban mondva tudod, csak képtelen vagy felfogni, hogy mi a valóság, és mi az igazság? Néha a kettő együtt jár, de van, hogy nem. Az én esetemben nem tudtam, hogy mi a valóság. Az igazságot már tudtam, leagalábbis többnyire. A kis "hídon" ülve, mélyültem el gondolataimba. Minél jobban agyaltam, annál rosszabbul lettem. Nem szellemileg, és nem is testileg, hanem érzelmileg. Sosem voltam az a lány, aki hisztizett volna, vagy önsajnálat formájában, depresszióba esett volna, de ez az egész, akkor, még nekem is sok volt. Nem tudtam, hogy mit higgyek. Fogalmam sem volt, hogy utálnom kellene e Stranget, mert hazudott, vagy megköszönni neki, hogy a hazugsággal óvott engem annyi időn át. Tanácstalan voltam, és féltem. Féltem, mert tudtam, hogy Thanos engem akar, és megrémített a tudat, hogy azokat az embereket fogja ehhez bántani, akiket szeretek. Nem akartam, hogy áldozatokat hozzanak értem mások, de mégsem tudtam parancsolni a szívemnek. Az érzelmeim meggyengítettek pont akkor, amikor szükségem lett volna a bátorságomra. De ezt persze, több tényező is megakadályozta, és mind tudatlanul.
– Hogy vagy? - a kis híd megremegett mellettem, miközben az illető leült mellém a fémrácsra, és lelógatta lábait.
– Nem tudom. - feleltem. Nem volt kedvem vele társalogni, de mégsem küldtem el, pedig el kellett volna...
– Figyelj - sóhajtott - fogalmam sincs, hogy min mész most keresztül. De tényleg, nem tudom. - kezdett bele monológjába, miközben szüntelenül engem figyelt. Ügyes vagy Peter, te aztán tudod, hogy bánj az emberekkel. - Fogalmam sincs arról, hogy ezzel az egésszel, mit is kéne kezdeni...
– Peter, a lényeget légyszíves! - A fiú meglepődött, mikor kicsit megemeltem a hangomat. Egy pillanatig belefojtottam a szót, de miután feleszmélt, folytatta.
– Én csak akarom, hogy tudd, hogy melletted vagyok. Bármi történjék, én ott leszek veled!
Nem válaszoltam, csak elkezdtem az ujjaimmal babrálni, több figyelmet nem szentelve a fiúra. Kezemet hirtelen megfogta a sajátjával, melyet a páncélja borított be. Ujjait összekulcsolta az enyéimmel. Kérdőn néztem rá, nem értettem, hogy miért csinálja ezt. Miért vagyok ennyire fontos a számára? Láthatóan túl sokat agyaltam, és nem vettem észre, hogy mit is akar tenni. Mire kapcsolhattam volna, már késő volt. Finom, rózsaszín ajkait az enyémekre tapasztotta. Megrökönyödve fogadtam tettét, de nem sokat habozva, szemeimet lehunyva visszacsókoltam. Legszívesebben pofán vertem volna, de nem tudtam, ahhoz túl gyenge voltam. Meggyengített a csókja, a valója. Szabad kezemet, puha mogyoró barna hajába vezettem. A pillanat nem tudott túl sokáig tartani, mivel mind a ketten levegővel küszködve, elváltunk egymástól. Nem néztünk egymásra, csak összedöntve a homlokunkat, igyekeztünk lenyugtatni dobogó szívünket.
– Bármi történjék, én ott leszek...- suttogta.
– Miért én? - kérdeztem, mikor elhajoltam tőle. Szemeibe néztem, melyekben megláttam a csillogást.
– Mindig is tudtam, hogy te különleges vagy. Különlegesen gyönyörű!
– Te pedig, egy idióta vagy Peter Parker! - nevettem el magamat. - Pont egy olyan lányt kellett kifognod, aki ha megbántod, akkor elátkoz téged? - húztam fel jobb szemöldökömet. Kérdésemen kicsit meglepődött, talán komolyan is vette, amitől nekem még jobban nevethetnékem támadt. - Meg fogunk halni. - hagyta el végül számat, az amit már az elejétől kezdve tudtam.
– Tudom. - mondta, és hangja komolyságot sugallt.
– Dehogy tudod. - vettem én is komolyabbra a témát. - Ez már nem New York Peter, innen már nem megyünk haza...
– Szerinted képesek leszünk azért megállítani őt? - A fiúra néztem. Láttam az arcán a reménykedést. A reményt, mely éltette őt. Nem mondtam igazat, de nem is akartam neki megmondani az igazat. Túlságosan is fájt volna, nem is neki, hanem inkább nekem, ha kimondom az igazat, amit rajtam kívül mindenki tudott.
– Van esély rá, de nem túl sok. Bízzunk a legjobbakban. - erre csak megkönnyebbülve bólintott egyet, én pedig csak elképedve néztem rá. Mennyire egy tiszta lélek volt az a fiú. Tiszta és őszinte.
– Nem akarom megzavarni a pillanatot drágák, de elkélne egy kis segítség! - kiabált fel Stark lentről. Összenéztünk a mellettem ülő fiúval, majd mindketten letornáztuk magunkat Starkhoz, és Strangehez. A mágus tekintetével engem kémlelt. Valószínűleg valami újabb kitörésre várva, de nem kapott semmit sem. Lehet, hogy hazudott, de abban a helyzetben, nem akartam veszekedni vele, hisz nem tudhattam, hogy mikor ér utol minket a vég.