RAVEN ( INFINITY WAR )

hetedik fejezet

Sötétség.
Minden komor, és kilátástalan.
A térben elveszik az idő, és a vele járó bonyodalmak. Az univerzum megszűnik létezni. Minden mi egykor volt, pusztán csak egy elfeledett képpé válik, és többet már senki sem fogja tudni, hogy mi volt, és hogy mi lesz. Elfeledjük, hogy kik voltunk, és hogy kikké válhattunk volna, ha nem következik be az, ami megtörtént.
Kezeimet megemelni, egy hatalmas kihívásnak bizonyult. Testem minden egyes porcikáját átjárta a szúró, és széttépő fájdalom. Szemeim ólom súlyúvá váltak, mikor a sötétségben próbáltam kiutat lelni magamnak.
Nem tudom, hogy hol voltam. Nem tudtam, hogy egyedül voltam.
A feketeségben, egy zölden izzó kis fénypont jelent meg, ami olyan hatással volt rám, hogy testemben a fájdalmat átvette az erő. Kezeim nem fájtak, testem nem sajgott. A zöld fény hívogatóan villogott. Közelebb lépkedve hozzá, megpróbáltam megérinteni. De az nem szilárd anyagból volt, csupán csak egy füstfelhőként lebegett a semmiben.
Mögülem meghallottam egy hangot. Arra emlékeztetett, mintha valaki egy izzót próbált volna a helyére csavarni, de az - mivel nem kapcsolták le az áramot -, a hatalmas feszültség miatt szétdurrant volna, és millió kis darabra hullott volna a padlón. Annyi kivétellel, hogy itt nem volt padló, csak egy vég elláthatatlan tér, amiben zuhanni lehetett.
Én mégis talpon tudtam maradni, és nem zuhantam folyamatosan a semmi közepébe. Nos, a sötétségben történő események, azon dolgok egyikébe tartoznak, amiket nem lehet megmagyarázni. Ha ott vagy, többé nem szabadulsz. Egyszer csak felemészt az egész, és vége lesz.
Mikor megfordultam, a zölden világító tárgy ott volt, közvetlen előttem.
A kezemmel előre nyúltam, hogy megfogjam, és sikeresen a kezemben is tudhattam a szilárd tárgyat. Nem láttam tisztán, hogy mi lehetett, mivel teljes volt a sötétség, de ahogy kitapogattam, úgy megéreztem, mintha egy kavicshoz hasonló, apró kis kő lenne. Mikor összeraktam a képet, már egyből világossá vált, hogy mit is tartok a kezemben, és hogy mi is volt az a tárgy, aminek olyan hangja volt, mint egy széttörött izzóénak.
A kezemben tartottam, a hat végtelen kő egyikét. Azt, amelyik az időt befolyásolta. Azt, amivel irányítani lehet a múltat, a jelent, s a jövőt.
És a burok, mely körül vette, és csak egy halk töréssel a sötétségbe hullt, nem volt más, mint a szem. Agamoto szeme. Mely ennek a kőnek segített a használatában. Hirtelen összezártam a tenyeremben lévő követ. Szemeimbe azonnal, valamilyen folyadék irányult, ami zölddé változtatta látásomat, hajam pedig hófehérré kezdett átszíneződni. Elkezdtem emelkedni a sötétségben. Nem zuhantam, és nem is álltam: lebegtem.
És szemeim nem láttak mást, csak a követ, és Agamoto szemét.
A kő.
A szem.
A kő.
A szem.
Újra és újra.
És ezek után, ehhez egy hang is társult, mely oly tekintélyt parancsolóan, s oly kegyetlenül szólalt meg, hogy a kő a kezemből kirepült, én pedig nem lebegtem többé, csak ugyan úgy zuhantam lefelé, mint a többi elfeledett tárgy. Ez a hang, csak ennyit mondott nekem: Vége.

Lihegésem az égész szoba halk csendjét felrázta. Mikor arcomhoz nyúltam, éreztem meleg verejtékemet, ami szinte beborította egész testemet. A lepedő alattam csupa víz volt, és ruhám is testemre tapadt. A levegőt kezdtem egyre lassabban venni, mikor már megnyugtattam magamat. Lábaimat felhúztam mellkasomig, és fejemet térdemnek támasztottam.
– Semmi baj Raven. - suttogtam. - Csak egy álom volt. Csak, egy jelentéktelen álom volt.
Ezeket a gondolatokat próbáltam a fejembe verni minden áron, de egyszerűen belül tudtam, hogy ez mind hazugság. Hazugság azt mondani, hogy ez csak álom. Hogy jelentéktelen.
És én - ha mást igen -, hát magamat nem tudtam becsapni. Sosem tudtam...
Hajamat egy kontyba fogtam, és takarómat félre dobva kikeltem az ágyból. Hálóingem térdem alá ért, de szinte az egész verejtékben úszott.
Levettem, és a szennyesembe dobtam. Ahogy elnéztem azt, már majdnem tele volt. El kell mennem egy mosodába. - gondoltam, és rápillantottam az órára.
Fél hat volt.
Talán már nyitva van.
Átöltöztem végül és összeszedtem a koszos ruháimat, majd az ágyneműmet is lehúztam. Mindet egy szatyorba rakva, elindultam le az ajtóhoz.
Mivel a szentély, nem éppen arra volt kitalálva, hogy bárkit is elszállásoljon, ezért mosókonyha sem volt. Így ha összegyűlt a szennyes, akkor el kellett mennem a közeli mosodába. Pár centembe került csupán, szóval egész olcsón kijöttem belőle.
Csak arra nem számítottam, hogy reggel hatkor, már a doktor is ébren van.
– Hova mész? - kérdezte, miközben lesétált utánam a lépcsőn.
– Összegyűlt a szennyesem. - mondtam. - Velem tart? - Kicsit meglepődött ezen, de szótlanul bólintott. Egy szempillantás alatt, a szentélyben viselt ruháját, egy egyszerű hétköznapi ruhává vedlette át. Kilépve az ajtón, arcomat megcsapta a reggeli friss szellő, ami akkor igazán jól esett, a felkavaró események után. Alsó ajkamat beharaptam, és az álmon kattogott az agyam. Mivel nagyon a gondolataimba mélyedtem, ezért a doktor figyelme is rám szegeződött.
– Van valami netán, amit el szeretnél mondani? - kérdezte. - Kérlek mondd el, ha van valami, amiről nekem is tudnom kell! Tudod, nem vagyok gondolatolvasó, legalábbis még nem értem rá teljesen kifejleszteni azt a tudást.
Egy percig haboztam, de utána szólásra nyitottam a számat...