RAVEN ( INFINITY WAR )

tizennegyedik fejezet

– Bocs, de a Föld ma sajnos zárva van! Szedjétek a sátorfátokat, és húzzatok el! - Stark nyers fogalmazása meghökkentette az idegent, és éreztem, hogy ezzel saját maga alatt vágta a fát. Na meg persze alattunk...
– Kőhordozó, ez a karattyoló állat, a te nevedben beszél? - nézett Strangere az idegen.
– Nem, én a saját nevemben beszélek! - mondta Strange, miközben mind a két kezével, kör alakú pajzsot formált. - Nincs jogotok a városban, és a bolygón lenni. - Én és Wong is követtük a doktor tettét.
– Vagyis tipli van Tunyacsáp! - felelte Stark.
– Kezd fárasztani. - fordult a lény nagyobb barátja felé. - Hozd a követ, és a lány! - teljes higgadtsággal adta ki a parancsot a bestiának, aki ezek után felénk kezdett közeledni. Strange rám nézett, de arcomon csak ugyan olyan meglepettség ült ki, mint az övén. Miért kellek Thanosnak?
– Benner, kélek elintéznéd? - fordult Stark az ősz hajú férfi felé. - Rég volt már közös balhé.
– Próbálom! - A férfi nagyon koncentrált, de semmi sem történt.
– Hol a melák? - kérdezte Stark, de a bestia csak közeledett felénk, én pedig már szinte kérlelően néztem az alacsony férfire, hogy csináljon már valamit, de a zöld szörny csak nem akarta kimutatni a foga fehérjét.
– Vigyázzon rá! - mutatott Stark Wongra, aki csak bólintott.
– Raven vidd el Bennert és...vigyázz magadra! - mondta nekem a doktor. Nem akarta, hogy segítsek neki. Nem akarta, hogy veszélybe keveredjek. Meg persze, azért is küldött el, mivel Thanosnak nem csak a kő kellett...hanem én is. Starkra néztem, aki csak intett, hogy menjek.
– Jöjjön velem! - ragadtam meg az alacsony férfi karját, majd az egyik autó mögé húztam.
– Nem mehet el a lány, menj utána! - adta ki végül a lény újabb parancsát.
Gyűrűmmel amilyen gyorsan csak tudtam, egy kaput generáltam a város központjába felé.
– Menjen! - löktem előre a férfit, aki egy kérdés nélkül átlépett a nyíláson, majd én is követtem, még mielőtt a behemót elkaphatott volna. Épségben landoltunk a túloldalon Bennerrel. - Jól van? - kérdeztem a férfit, aki csak bólogatva térdelt fel a füvön.
– Miért kellesz neki? - kérdezte, és közben rám nézett.
– Kérdezzen valami egyszerűbbet! - segítettem fel a földről, majd én is leporoltam ruhámat. Lila köpenyem finoman simult hátamnak, de már így is egy-két helyen el volt szakadva. Az események folyamata olyan gyorsan zajlott, hogy Starkot már az egyik fának csapódva találtuk meg. Testét új fejlesztésű páncélja fedte, ami ugyan csak ramaty állapotban volt, pedig még sehol sem tartottak a küzdelemben.
– Tony, jól vagy? Hogy állunk? - futott oda hozzá Benner.
– Fantasztikusan. Szuperül. Beszállsz?
– Akarnék, de nem hajlandó előjönni!
A szörny, fém pörölyét a két férfi felé szegezte, ami csak előre repülve akarta őket szétlapítani, de még szerencse, hogy időben kapcsoltam, mivel sikerült eltérítenem a fegyver irányát.
– Kösz Boszi! - felelte szarkasztikusan Stark.
– Én lehet tudok segíteni. - fordultam Benner felé. - De fájni fog!
– Kibírja! - repült fel Strak a levegőbe, majd megrohamozta az óriást piros lézerével. Fák dőltek ki, emberek sikoltoztak, a városban eluralkodott a teljes káosz.
– Próbáljuk meg! - mondta végül lihegve a férfi. A kidőlt fáktól - melyek körbe vettek minket -, nem sokat láttam, de a szökőkutat megpillantva, megalkottam tervemet.
– A szökőkúthoz! - kiabáltam túl, Stark és a bestia között folyó harc eszméletlenül hangos viaskodását. Elkezdtünk rohanni a férfival a napsütötte szökőkút felé. Lihegve állt meg előttem. - Figyeljen rám, nincs sok időnk! - A férfi ahogy tudott kiegyenesedett előttem, de mellkasa szüntelenül fel-le emelkedett. - Ugye nem asztmás?
– Ez most komolyan ennyire lényeges dolog?
– Ha nem akar meghalni, akkor igen! - rivalltam rá. Észre sem vettem, hogy mennyire ideges vagyok. - Remélem, hogy a barátja tolerálja a fájdalmat. - húztam fel a szemöldökömet mondandóm közben, és fejemet kicsit oldalra billentettem. - Maga orvos, mondja meg, hogy hol juttathatok adrenalint az ereibe, anélkül, hogy belehalna!
– Pontosan, mit is akarsz csinálni?
– Ne akadékoskodjon már az isten szerelmére, csak mutassa! Olyan hely kell, ahol nem fáj annyira.
Ujjait nyakára nyomta. Megtalálva ütőerét, ráhelyeztem kezemet. Az előttem álló férfi szemei elkerekedtek, amint mögém pillantott.
– Nézzen rám! - utasítottam. - Rám koncentráljon, és próbáljon meg megnyugodni! - szemeit az én szemeimbe fúrta. - Rendben. - másik kezemet mellkasának nyomtam. A szívét körülbelül sikerült behatárolnom. - Most pedig mágiát fogok magába vezetni, ami beindít egy folyamatot, amitől sokkal erősebbnek fogja magát érezni, legalábbis addig, míg sikerül átváltoznia. Utána minden a régi lesz, de nagyon fog szúrni az egész teste a folyamat közben!
– Rendben, csináld! - mondta, de nem gondolta végig szavait. Lehunyva szemeimet igyekeztem megindítani a mágiám átáramlását, de a mögöttem robajló hangok kizökkentettek a koncentrációmból. Éreztem, hogy egy kéz magával ránt, és a doktor, már csak egy távoli kis pont marad számomra. Sikítottam, de amint megpillantottam egy piros-kék ruhás alakot, szemeim elkerekedtek, hangom pedig elhalkult. Kezével előre nyúlva rám vetette hálóját, majd kirántott a fogva tartóm kezéből. Testem a semmiben zuhant, de ahogyan egy másik nedves háló is rám ragadt, ismét egy kar érintését véltem felismerni a karomon. A maszkos ember megmentett, és a karjában tartva fogott szüntelenül az égben, miközben másik kezével hálóját kilőve vette üldözőbe azt, aki el akart ragadni engem. Maszkja kidolgozott volt, és ahogy testem az övének simult, megéreztem a puha anyagot, amelyből ruhája készült. Karjaim nyaka köré tekeredtek, ezzel segítve neki abban, hogy könnyebben tudjon mozogni, míg én rajta csüngök. Eléggé kellemetlen volt ez a közelség, főleg úgy hogy fogalmam sem volt arról, hogy ki az illető, de megmentett.
– Tegyél le kérlek, segítenem kell nekik! - suttogtam, miközben az előttünk mozgó kőtömbre meredtem, melyen mesterem feküdt megkötözve.
Nem válaszolt, csak egy háló segítségével leeresztett, majd egy pillanatra rám nézett. Fekete szemei és piros-kék maszkja alatt valaki éreztem, hogy mosolyog rám. Valaki, aki megmentett.
– Kölyök menj a varázsló után! - szólalt meg a maszkos mögött Stark, és a "kölyök" egy szó nélkül megindult abba az irányba, ahova eddig is tartott. - Ritka, hogy nem dumált neked, máskor be nem áll a szája. Na gyere Boszi, nincs időnk a bájcsevejre! - nyújtotta ki a kezét felém. Mivel jobb ötletem nem volt, ezért csak egy sóhajtással megragadtam azt, és ismét a levegőben voltam. Agyamban hirtelen minden megszűnt létezni, és csak egy arc lebegett előttem szüntelenül: Pókember arca.