RAVEN ( INFINITY WAR )

tizenegyedik fejezet

INFINITY WAR SPOILERT TARTALMAZÓ RÉSZEK KÖVETKEZNEK!

⇣⇣⇣

Tekintély parancsoló szemei az istent pásztázták, aki nem tántorított. A férfi... vagyis nem egészen volt férfi, félig valamilyen szörnyeteg lehetett, nem tudnám máshoz hasonlítani. Nem láttam még ehhez fogható lényt.
A lila földönkívüli, aranyozott páncélját könnyedén viselte, mintha csak egy pulóver lenne rajta. Bal kezén egy hatalmas kesztyű díszelgett, melynek színe, szintén arany volt. Ujjai felett a kesztyűben, kisebb lyukak volta vésve. Összesen öt. A kesztyű közepén is látható volt egy nagyobb mélyedés. A mutató ujja feletti lyukban, egy lila színű kő csillogott. Az isten, kinek fekete haja könnyedén omlott vállaira, elővarázsolt a kezével egy kék színű kockát, majd közelebb sétált a páncélos felé. Az alak, jobb kezével a földön térdelő, másik isten fejét szorongatta. Meg akarta ölni őt, de mégsem tette meg. A kocka kellett neki, ezért kínozta az istent, hogy a másik oda adja neki a tárgyat, a testvére életéért. Mikor a páncélos megpillantotta a kockát, gúnyos mosolyra húzta száját, állán pedig a hullámszerű csíkok ezáltal megnyúltak. Az isten, amelyik a földön térdelt, és vér csordogált ki a szájából, felnézett. Csak egy szeme volt már, de az is meglepettséget sugárzott.
– Te aztán megéred a pénzedet, öcsém! - miközben ezek a szavak hagyták el a száját, folyamatosan vér csordogált le az állán. A fekete hajú közelebb lépkedett a páncélos idegen felé, és közben a földön térdelő testvérét nézte. Szüntelenül.
– Hidd el testvér! Felragyog majd a mi napunk! - mondta biztatóan a fivérének.
– Alaptalannak tűnik az optimizmusod, asgardi. - A páncélos lenézően próbálta kezelni az istent.
– Ami azt illeti, nem is asgardi vagyok. Másrészt pedig...velünk van Hulk.
Egy hatalmas dühöngő zöld fenevad, támadt rá ekkor az idegenre. A fekete hajú isten elugrott előlük, majd megragadta testvérét, a kocka pedig kihullott a kezei közül...
Hirtelen változott a kép, és homályba borult minden. Felnyögtem fájdalmamban. Üvöltöttem, de senki sem hallotta.
– Raven csak te vagy képes megállítani őt! Öld meg, öld meg őt!
Újból felordítottam, de ekkor a kép újra kitisztult.
A fekete hajú kését, a páncélos nyakának szegezte, de amaz egy kék erőtérrel eltaszította magától a pengét. Kesztyűjében pedig, már két kő volt. Az egyik a lila, a másik pedig egy új volt. Kék színű, és erősebb a lilánál. A kockát sehol sem láttam. Kiszedte belőle a követ. Kiszedte a kockából a követ...
– Raven, te vagy a kiválasztott! - kezeimet fejemhez kaptam. Üvöltöttem, de senki sem hallotta hangomat. Szemeim könnybe lábadtak, arcom vörösség vált, a hirtelen felgyülemlő fájdalomtól.
– Öld meg! Most tedd meg! - Egy másik hang szólalt meg, ez élesebb volt az előzőnél.
– Elég! - üvöltöttem és térdre rogytam, de nem éreztem a térdeim alatt a talaj. Mi történik?
– Jobban meg kéne válogatnod a szavaidat. - Ennek a hangnak, a páncélos volt a tulajdonosa. Zihálva felnéztem, és ekkor újra megpillantottam ijesztő arcát. Szemeiben ördögi láng gyulladt.
Kezével felém nyúlt, lélegzetem elállt. Lát engem? Megragadta a torkomat az arany színű kesztyűvel... viszont nem éreztem szorítást. Hátrébb lépett. A kezében, a fekete hajú isten nyakát szorongatta. Kapálózott, fuldoklott, és szenvedett. Szemei kikerekedtek, majd bevörösödtek. Bőre elfehéredett.
– Te...sosem leszel...isten. - nyögte utolsó erejével, majd csupán csak egy reccsenő hangot hagyott maga után. Teste élettelenül lógott a páncélos kezében. Pár lépéssel arrébb sétálva ledobta az isten testét a földre, a megkötözött bátyja elé.
– Ezúttal nem támad fel. - szólalt meg, mély, és karcos hangján az idegen. Kesztyűjével megnyitott egy átjárót. - Két kő a Földön van, és a lány is ott tartózkodik. Szerezzétek meg! - fordult csatósai felé, majd mindegyik egytől-egyig eltűnt, otthagyva a két istent, és a rengeteg halottat. Az élettelen test felé fordultam, amit a testvér magához szorított, és keservesen siratott. Ahogy a földön fekvő istent néztem, valami feltűnt. Elfehéredett szája, mozogni kezdett.
–Sakaar. - suttogta a halott, szemeim pedig elkerekedtek. - Sakaar. - suttogta újra, de a kép kezdett elsötétülni, én pedig zuhanni kezdtem a mélybe. Nem sikoltottam, csak behunyva szememet, átadtam magamat ismét a sötétségnek.