RAVEN ( INFINITY WAR )

huszonharmadik fejezet

Mély levegőt véve, próbáltam megtisztítani elmémet, hisz tudtam, hogy már nem sok idő van vissza addig...a végéig. A mellettem álló férfira néztem, aki a hatalmas kőtömb mögül kémlelte mesteremet, ki a csalink volt a tervünkben. Beharaptam alsó ajkamat, és vívódtam belülről, de végül, mégis rá kellett kérdeznem.
– Quill... - a férfi egyből felém fordult, és tekintetével engem kémlelet. - Mi az a Sakaar?
A férfi arca, egy értetlen grimaszt vett fel és úgy lépett közelebb hozzám.
– Honnan hallottál te róla? - kérdezte gyanakvóan.
– Valahol a Földön emlegették. - vontam meg vállamat, és fejemet felemeltem, így szemeim már a férfi tekintetét fürkészték és nem a vörös talajt. Nem válaszolt, csak ismét visszaállt a helyére, hogy meglesse a mestert, ki kellő nyugalommal foglalt helyet a számára kijelölt helyen.
– Egy mesterséges bolygó, amelyet egy "Nagymester"nevű fazon hozott létre, vagyis a bolygón ő teremtett életet az elveszett lelkekből. A kozmosz egy eldugott részén rekedt szemétdomb. Egyszer voltam ott, mikor fosztogatni akartam, de majdnem ott hagytam a fogamat, az az ember teljesen őrült. Kerüld el azt a helyet, onnan nincs kiút, ha csak nem vagy isten, vagy egy gyilkos. Bár a te esetedben, szerintem a kettő együtt jár.
– Miért beszélsz úgy rólam, mintha én tehetnék arról, hogy mi vagyok? - éreztem a férfiban tengő felém érzett dühöt és gyűlöletet, melyet az eltelt idő alatt, még egyszer sem érzékeltem.
– Figyelj nem tudom, hogy mi vagy, és azt sem, hogy miért épp te vagy az aki, de azt tudom, hogy Thanosnak szüksége van rád, és ami neki kell azt megszerzi...bármibe is kerüljön.
– Féltesz? - lepődtem meg, és kicsit nevetségesnek és butának éreztem magamat, miután ez a kérdés elhagyta számat.
– Nem féltelek, csak pusztán próbálom realizálni a helyzetet. Tudod általában, ha beüt a szar, nekem kell megoldanom a dolgokat, és semmi kedvem nincs pátyolgatni téged! - közelebb lépett felém, de én hátráltam. - Ha mellette leszel, mindannyian meghalunk. A varázslod, a páncélos barátod, és a pasid is, na meg persze mi is, mind meghalunk. Fel tudod ezt fogni?
– Félsz. - egy szót tudtam kiejteni számon, melytől a férfinak elkerekedtek a szemei.
– És ha félek? Akkor meg mi van? Szerintem kijár ennyi azok után, amiket keresztül mentem. Nehogy azt hidd, hogy csak neked lehet elcseszett az életed!
S valahogy pont akkor fedeztem fel egy újabb dolgot, melyet irányíthattam magam körül: tudatátvitelt. Közelebb léptem a férfihoz, de ekkor ő hátrált. Megragadtam a karját, és ezzel sikeresen megállítottam. Ujjaimat halántékára tettem. El akart lökni magától, de akkor már túl késő volt, mert összekapcsolódtam vele. Elméje kitárulkozott előttem, s képes voltam megérteni azt, hogy miért retteg annyira, amennyire. Mindenki előtt remekül titkolta, de mivel én kezdtem kiismerni magamat és a képességeimet, ezért előttem ez nem volt már akkora dolog. Ujjaim bizseregni kezdtek, s éreztem, hogy szemeim elsötétülnek, ajkaim pedig elnyílnak egymástól. A sötétség viszonylag gyorsan megszűnt, és helyét különböző fények vették át. Egy csipogó hangot hallottam, és felnőttek zokogását. Egy nő feküdt előttem, kórtermi ágyán. Arca sápadt volt, s orrában két kanül helyezkedett el. A mellette álló gép hangosan csipogott, és nem akart megszűnni a szívének hangos dobogása, mely egészen a dobhártyámig hatolt. A nő csont sovány kezét felém nyújtotta ki, majd lila kiszáradt ajkaival elkezdett lassan tátogni, de hang alig jött ki a torkán. Már majdnem kinyújtottam felé a kezemet, mikor a kép új alakot öltött. Egy kék férfi állt előttem, kinek feje tetején egy kakas taréjhoz hasonló, vérvörös színű, fémes szerkezet foglalt helyet. Egy érmét nyújtott felém, majd egy mosolyt küldött felém, s rothadó fogai kilátszottak ajkai mögül. Megsimogatta a fejemet, de ekkor újra változott a hely, és már egy zöld nő állt előttem, aki nyakamnak szegezte kését, és valamit kiszűrt fogai közül, de mire kapcsolhattam volna, már egy ősz hajú férfi állt előttem, kinek mosolya ördögi volt, s kezével a földre kényszerített. Mennyi fájdalom, és mennyi kín. Elengedtem a férfit, és hátrébb léptem pár lépést, majd kapkodva szedtem a levegőt. Torkomhoz kaptam, és próbáltam nem megfulladni. Olyan érzésem volt, mintha a víz alól buktam volna fel, és csak egy pici kellett volna ahhoz, hogy ne fulladjak meg.
– Sajnálom. - suttogtam végül, mielőtt még bármit is mondhatott volna. - Igazad volt. - felkapta fejét, és értetlenül bámult engem. - Neked sokkal elcseszettebb az életed.
– Mi volt ez az egész?
– Tudatátvitel. A te elmédből az enyémbe.
– Tudtad, hogy tudsz ilyet?
– Ezidáig nem...
– Fura vagy. - csak ennyit mondott.
– Tudom. - egy apró mosollyal zártam le a beszélgetésünket, de már időnk sem volt megvitatni a dolgokat, mert megérkezett a jel, s ezzel együtt vette kezdetét a harc.