RAVEN ( INFINITY WAR )

kilencedik fejezet

Amint beléptem a suli kétszárnyú ajtaján, ledobtam fejemről a kapucnimat, ami nedvesen tapadt hátamhoz. Mikor máskor szakadt volna le az ég, ha nem akkor, amikor elindultam? Tipikus.
Átvergődve a reggeli kavalkádon, ami a folyosón volt, egyből szekrényemhez léptem, majd a helyes kombinációval kinyitottam azt. Hátulról valaki megkocogtatta a vállamat, és én tekintetemet egyből oda kaptam. Egy platina szőke hajkoronával találtam szembe magamat, amihez egy alapozó által simává varázsolt arc is társult. Szemei kék színűek voltak, melyek szinte elevenen felperzseltek engem. Mögötte megpillantottam pincsikutya szerű csatlósait, akik ugyan olyan beállással, mint ahogy ő is, foglaltak helyet mögötte két oldalról. Ez a személyleírás csak egy valakire illett a suliban: Betty Brant-re.
– Mit akarsz? - kérdeztem tőle kicsit sem kedvesen, már szinte unottan. Közben folytattam azt, amit alapból is csináltam. Az átkozott töri könyvemet kerestem a szekrényemben.
– Csak figyelmeztetni akarlak, hogy ha még egyszer a pasim közelébe mész, akkor elvágom a torkodat, te kis szajha! - szemöldökeim az egekbe szöktek, de nem fordultam meg, csak elmormoltam magamba pár igen kedves kis szót Betty pasijáról. Tisztában voltam vele, hogy Dayneről beszélt. - Hallottad boszi, hogy mit mondtam? - kérdezte gúnnyal a hangjában. Megtalálva a könyvemet megmarkoltam, és becsaptam a szekrényemet, majd ismét felé fordultam. Hangulatom alapból is eléggé labilis volt aznap, az álom és a Stephennel való beszélgetés miatt. Hatalmas mosolyra húztam a számat, majd rátettem az előttem álló hárpia vállára a kezemet. Betty undorral tekintett a kezemre, és már újból nyitotta volna ki a száját, de én megelőztem:
– Nyugodj meg, semmit sem akarok, sem tőled, sem pedig a pasidtól! Sok boldogságot az álompárnak! - teljesen jól érzékelődött szarkazmusom, bár amilyen hülye libával volt dolgom, nem tudtam eldönteni, hogy észre vette e. Levéve válláról kezemet, elindultam az órámra. Arcomról lehervadt az idétlen mosoly, és minden erőmmel azon voltam, hogy a földig átkozzam Bettyt és az undorító pasiját.
– Hé Raven, minden oké? - hallottam meg Peter hangján, és egy szempillantás alatt már egy test is tárult a hanghoz.
– Utálom a gimit. - morogtam orrom alatt.
– Ezzel szerintem, nem vagy egyedül. - mondta, és rá sem kellett néznem ahhoz, hogy tudjam: éppen mosolyog.
– Neked miért van mindig ilyen jó kedved? - kérdeztem, miközben jobbra fordultam a folyosón.
– Nincs is mindig jó kedvem! - felelte, és ekkor rá sandítottam. Bal szeme kicsit be volt dagadva, és az állánál egy zöld folt éktelenkedett.
– Hát veled meg mégis mi történt? - kérdeztem, és megállítottam a folyosó szélén, hogy jobban szemügyre vegyem. Haragom egy szempillantás alatt köddé vált. Már csak az előttem álló fiúra koncentráltam.
– Elestem. - vonta meg a vállát nemes egyszerűséggel, mintha ez teljesen normális lenne. Vagy tényleg ennyire béna, vagy csak hazudott nekem. Egy másodpercig nem tudtam eldönteni, hogy melyik opciót válasszam, de inkább az utóbbinál maradtam.
– Peter! Peter! - Az említett fél mögül, egy kicsit termettebb srác közeledett felénk. Lihegve állt meg előttünk, és kezeit térdére támasztotta, miközben kifújta magát. Egy kockás ing volt rajta, és azon pedig egy kék pulcsi. Igazi kocka stílus, meg kell hagyni.
– Mi történt Ned? - kérdezte Peter. A lihegő fiú feltartotta mutató ujját, jelezve, hogy egy pillanatot várjunk még. A mellettem álló fiú rám nézett, mintha tőlem várna választ, de én csak megrántottam a vállamat. Ned átadta a telefonját Peternek, amíg ő továbbra is levegő után kapkodott. Peter elindította a felvételt, ami a kijelzőn villogott. Közelebb hajolva hozzá, én is figyelemmel követtem az eseményeket. A videón egy piros-kék ruhába öltözött ember volt látható, akiről egyből felismertem, hogy Pókember az. Három rablóval küzdött a bankban. Az egyik, mikor Pókember nem figyelt, behúzott neki egyet, pont a bal szemébe - már amennyire jól láttam a felvételen -, és még pár helyre ütést mért, de a hős fiú egy jól mért lövéssel a falhoz tapasztotta hálójával a tolvajt. A másik kettőt pedig a padlón hagyta, ugyan úgy behálózva. És ez volt a felvétel vége. Peter visszaadta Nednek a telefont.
– Ez nagyon király volt hallod! - mondta Ned a fiúnak, mintha csak ő tette volna.  
– Aha, az volt. - mondta, bár hangja elég unottan csengett.
– Na mi van, a kocka srác nincs oda a szuperhősökért? - böktem vállba.
– Miért, te talán oda vagy? - kérdezte. Én pedig csak megrántottam a vállamat.
– Azokért igen, akikről tudom, hogy kicsodák. Egy maszkos, ki tudja hány éves csávó, vagy netán csajról elég nehéz véleményt alkotni. Nem tudod, hogy néz ki, és fogalmad sincs róla, hogy milyen is valójában. Túl titokzatos, de kiszámítható.
– Kiszámítható? - kérdezték egyszerre teljességgel meglepetten, és talán kicsit megsértetten.
– Biztos minden oké veletek? - kérdeztem méregetve őket.
– Miből gondolod, hogy annyira kiszámítható? - Peter keresztbe tette a kezeit, és érdeklődve nézett engem.
– A mozdulatai teljesen kiszámíthatóak. Ha egy olyan ellenféllel küzdene, aki erősebb nála, nem sok esélyt adnék a javára.
– És mikor Amerika Kapitány pajzsát vette el? - akadt ki Ned, de ahogy kimondta egyből meg is bánta.
– Hogy mit csinált? - kérdeztem meglepetten.
– Semmit. - felelte gyorsan Peter. Kicsit túl gyorsan... - Találkozunk spanyolon! - ezzel el is indult a folyosón, Neddel a nyomában.
Oké, ez fura volt. Vajon miért kelt ennyire Pókember védelmére?

✧

– Tudod, nagyot csalódtam benned!
Megfordulva megpillantottam Ameliat. Kint ültem a focipálya kilátóján, és Cailostro könyvét olvastam, mikor a lány egyszer csak felbukkant. Igen, nem vittem vissza Wongnak, amiért kaptam is rendesen tőle délután.
– Már megint miért? - sóhajtottam fel, és becsukva a könyvet, visszasüllyesztettem a táskámba. A lány átlépte a mellettem lévő padot és megállt előttem.
– Hazudtál. - mondta és mélybarna szemei szikrákat szórtak felém. Vörös haja egy copfba volt összefogva, de pár tincs előrelógott az arcába.
– Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül.
– Azt mondtad, hogy nem lógsz ki a büntiről, és hogy délután programod van Stephennel!
– Igen, volt is programom vele. - feleltem, és próbáltam terelni a témát a büntiről.
– Érdekes módon mégis Peter Parkerrel voltál a könyvtárban, amikor velem is lehettél volna, mivel szükségem lett volna rád! És még a büntire sem mentél be! Tudod, hogy ezért egy hét elzárást is kaphattál volna! - tette karba a kezeit, és szigorúan nézett engem. Kezdett elfogyni a türelmem, és nem kicsit kiakadtam. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy honnan tudott minderről, csak egyszerűen elborult az agyam.
– Amelia nem vagy az anyám! Oké? - böktem ki végül. Meglepetten és egyben sértődötten nézett rám, ajkai pedig elnyíltak egymástól. Értem én, hogy féltett és hogy csak jót akart, de akkor elegem volt belőle.
– Ugyan olyan vagy, mint ő! - mondta, miközben elfordult tőlem. - Olyan lettél, mint Stephen. - ezzel elindult és otthagyott engem.
– Amelia! - utána kiabáltam, de nem állt meg. Nem mentem utána, csak hagytam elsétálni. Hagytam, és nem állítottam meg.

Azóta sem láttam őt. Talán halott. Úgy, mint ahogyan a suliból majdnem mindenki más is...
Sosem bocsájtottam meg magamnak.