RAVEN ( INFINITY WAR )

huszonegyedik fejezet

A bolygó romokban hevert. Egykor talán még fényes és dicső volt, de akkora már, mire mi oda értünk, egy élettelen pusztulattá vált. Az újdonsült barátainkat kémleltem, miközben egy száraz kődarabon ültem. Kimerített az egész addig megtett út, és még fel sem fogtam, hogy az semmi ahhoz képest, amit majd át fogunk élni a későbbiekben. Gondolataim elkalandoztak az idegenekről, a régi álmaimra. Hát ezért volt minden egyes képben, és mozdulatban benne a kő és a Titán. Akkor fogtam csak fel, hogy összeköttetésbe kerültem a kövekkel, és azzal a szörnyeteggel. Valahol belül mindig is éreztem, hogy más vagyok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Szinte nem is értettem az egész dolgot. Akkor én most ember vagyok? Ha nem vagyok az, miért van ember kinézetem? Hogy kerültem a szüleimhez, és miért dobtak ki? Strange mikor tudta meg, hogy én mi vagyok? Annyi kérdés kavargott bennem, és mindenre tudni akartam a választ. Elmémet szinte, már ellepte a mohóság minden egyes foka. Tudni akartam a miértek okát, de valamiért erre nem került sor, hogy megtudjam...legalábbis, akkor még nem.
– Minden rendben van? - szólalt meg, előttem ácsorogva az a különös lány, akit talán legjobban egy pillangóra tudtam volna hasonlítani, a szemei és a csápjai miatt. Ijesztően festett, mégis volt benne valami érdekes szépség.
– Persze. - feleltem, bár hangom elég unottan csengett.
– Érzem, hogy dühös vagy...mondd mi bánt?
– Érzed? - kérdeztem értetlenül vissza.
– Nekem ez a képességem. - vonta meg a vállát, és egy mosoly ült ki az arcára. Hangja elég vékony volt, de mégis csak úgy sugárzott belőle a kedvesség, és a higgadtság. Hogy képes még most is higgadt maradni? - egy újabb kérdés körül járt az eszem, mondhatom nem kicsit voltam összezavarodva. - De még, érzek benned mást is! - hangja tanakodó volt, és egyik kezét állhoz emelte. - Igen, határozottan van ott más is... - mikor láttam arcán a megvilágosodást, egyből kikerekedtek, amúgy is hatalmas szemei, és kezeit szája elé kapta. - Te szerelmes vagy! - kiáltott végül fel. Őszintén szólva, sehogy sem tudtam erre mit mondani. Egy hang sem jött ki a torkomon, az egész helyzet szürreális volt. Bár ezt mondom úgy, hogy egy idegen bolygón ültem abban a pillanatban. Felsóhajtottam, majd arcomat kezeimbe temettem és próbáltam felkelteni magamat, abból a borzalmas rémálomból, amelybe belecsöppentem. Éreztem, hogy minden egyes szempár rám szegeződött, és igen csak kellemetlen volt.
– Mantis, szerintem most hagyd őt magára! - mikor meghallottam az újabb - már - ismerős hangot, felemeltem fejemet, és az előttem álló férfira néztem, aki leguggolt előttem, és a Mantis nevű lány, addigra már el is tűnt a láthatárról. - Hé, figyelj... - felsóhajtott, és a megfelelő szavakat kereste. - Ez a csóka elmondta, hogy mi a helyzet veled...fogalmam sincs, hogy ki vagy, és őszintén nem is érdekel...
– Te aztán, nagyon jól tudsz bánni a nőkkel! - jegyeztem meg epésen, amitől kicsit talán megsértődött. - Ha az érdekel, hogy mellettetek állok e, akkor megnyugtatlak, hogy nem fogok ellenetek fordulni. Nekem is az a célom, mint mindenki másnak!
– Rendben. - állt fel vállat vonva. - Egyébként nem is volt rossz egy lánytól, hogy lefegyverzett. Ha kicsit idősebb lennél, és nem lenne csajom, még örültem is volna neki. - kacsintott rám, majd egy önelégült vigyorral el is tűnt, és ismét Starkkal kezdett el veszekedni. De ha jól hallottam, akkor már arról, hogy szálljon le rólam. Megráztam a fejemet, majd igyekeztem összpontosítani arra, hogy ne legyek ismét rosszul, és ne kerülgessen a fájdalom. Fáradt voltam, és elveszettnek éreztem magamat, de megint csak nem lehetett egy perc nyugtom sem, mivel megjelent a következő személy. Mi van, mindenkinek szüksége van a társaságomra?
– Őszintén válaszoljon. - nem néztem a férfira, hanem magam elé meredtem, és a vörös romos tájat figyeltem. - Tudta, hogy ez lesz? - kérdeztem.
– Nem. - gondolkozás nélkül vágta rá a választ, mély hangján. Ránéztem, mivel éreztem, hogy hazudik. - Talán. - mondta ki végül egy szemforgatás kíséretében - Sosem a jövőt láttam csak a...
– ...lehetőségeket. - fejeztem be a már számomra jól megszokott, ezerszer hallott szövegét.
– Nem akartam, hogy félj magadtól.
– Pedig per pillanat, nem ért el mást vele! - elegem lett, és dühösen álltam fel. Lila köpenyem lobogott mögöttem, miközben megkerültem a kőtömböt melyen ültem, ezzel pedig egyedül hagytam a mesteremet. Óvatosan lépkedtem, mivel a bolygó felszíne eléggé ramaty állapotban volt, és elég lett volna egy kis óvatlan mozdulat ahhoz, hogy kitörjem a bokámat. Felsóhajtva dőltem neki a kőfal másik végének, mely már kellő takarást adott számomra ahhoz, hogy kicsit egyedül lehessek. Egyedül a gondolataimmal. Lehunytam a szememet, és úgy ereszkedtem le a földre. Viszont ismételten is megzavart valaki. - Nem tudna leszállni rólam már egy kicsit?! - pattantam fel, de egyből megdermedtem, mikor nem Stephent láttam meg, hanem Petert, aki ugyan csak értelmetlen arckifejezést vett fel. Egy pillanat erejéig megnyugodtam, hogy őt látom. - Ne haragudj, Peter... - dőltem neki ismét a falnak, majd kezeimmel arcomat kezdtem el masszírozni. - Kezdek kikészülni. - vallottam be azt, amit rajtam kívül, már mindenki jól tudott. A fiú nem válaszolt, és én valamiért nem voltam képes felnézni, hogy lássam az arcát. A mogyoróbarna kusza haját, és a mindig csillogó hatalmas szemeit... már ismét elkezdtem volna beszélni, mikor megéreztem, hogy karjaival magához húz. Páncélja kemény borítású volt és jéghideg, ezért kicsit ki is kirázott a hideg, de amikor sima - már - szabad kezével, az állam alá nyúlt, és ahogy a bőre az enyémhez ért, egyből elöntött a melegség.
– Erős vagy Raven! Nálad erősebb lányt, nem ismerek. - suttogta, miközben szüntelenül szemeimbe nézett. Éreztem, hogy arcomat egy halvány pír öleli körbe, és hogy a torkom kezd kiszáradni. Fogalmam sem volt, hogy honnan vett ennyi bátorságot, hisz addig a napig valamiért, mindig én voltam a magabiztosabb, viszont abban a pillanatban, az összes erőm és határozottságom elszállt. - Ezért is szerettem beléd. - mondta végül, majd elvette mutató ujját állam alól, és kezét az arcomra simítva, húzott magához közelebb, majd édes ajkát az enyémnek érintve, vont mézédes csókba. Ajkai puhák voltak, és óvatosan ízlelgették az én párnácskáimat. Szemeimet csukva tartottam. Igyekeztem kizárni a külvilágot, és csak az előttem álló félre koncentrálni. Elképzeltem azt, hogy mi történt volna akkor, ha abban a pillanatban mi átlagos tinédzserek lennénk, és nem kéne a világ megmentésével törődnünk. Akkor lehet, hogy minden másképp alakult volna. Próbáltam nem sokat agyalni a csók közben, hisz minden kis elmélet melyet gyártottam, felesleges volt, mivel nem tudtam megváltoztatni a helyzetünket, és lehet belül talán kicsit nem is akartam. Levegő hiányában elváltunk egymástól, de arcunk még így is csak pár centire volt a másikétól. Túlságosan is mohó voltam, ami valamiért a fájdalmammal vegyült egybe, ezért muszáj volt újból megízlelnem mézédes, puha ajkait, melyek akkor biztonság érzetet nyújtottak számomra. Mielőtt ismét megszólalhatott volna, már-már karcossá mutált hangján, én csak megragadtam tarkóját, és úgy húztam közel magamhoz. Kezeit nem vette el derekamról, sőt mi több, még szorosabban tartott karjai között. Egy védelmező burkot vont körém, mintha megállíthatatlan lenne a halál, de ő még akkor is képes lenne megállítani azt, értem. Egyik kezemmel hajába túrtam, amitől torkából felszakadt egy kisebb sóhaj. Egy utolsó gyors csókot nyomva szájára, végül magamhoz öleltem. Nem akartam a szemeibe nézni, bármennyire is akartam. Nem szerettem volna, hisz egy olyan énemet váltotta ki akkor belőlem, akit addig ismeretlennek hittem. A közelségével mindig is feltudta perzselni a véremet, melytől az csak még jobban izzót.
– Szeretlek Peter Parker. - suttogtam a fülébe, és egy hatalmas kő esett le a szívemről, miután kimondtam, azt a három ártatlan kis szócskát. Az életben talán végre egyszer tényleg felhőtlenül boldog voltam, de minden megváltozott, mikor megérkezett ő, és lerombolt minden addig felépített falat...és elég volt ehhez csupán, egy ártatlan kis csettintés.