RAVEN ( INFINITY WAR )

huszonhatodik fejezet

Nyöszörögve fordultam oldalamra, s mikor kinyitottam szemeimet, megpillantottam a szétesett embereket, akik körülvettek. Megpróbáltam feltámaszkodni, de a fájdalom minden egyes porcikámba, amilyen gyorsan csak tudott, bele nyílalt. A szenvedés, mely körülölelte testemet, semmi volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem. A tudat, hogy már nem volt több esély, porig rombolt. Vesztettünk. Minden tekintet rám szegeződött. Kérlelően néztem Strangere.
– Nem volt más lehetőség. - válaszolta elhaló hangon. Ajkaim elnyíltak egymástól. Szemeimet lehunytam, és éreztem, hogy egy kósza könnycsepp szökik ki a szemeim közül. Peter óvatosan emelt fel, majd magához ölelt, és éreztem, hogy szíve hevesen dobogott. Már ő is belátta azt, amit én az elejétől fogva tudtam. Bárcsak ne lett volna igazam! Bárcsak legyőzhettük volna őt! Már késő...vesztettünk.
– Az én hibám... - nyöszörögtem a könnyeimmel küszködve. - Meg kellett volna ölnöm, én tehetek mindenről!
– Shh... - Peter csitítani próbált, de a fájdalom szétáradt egész elmémben, és nem törődve semmivel felüvöltöttem. A fiú erősen szorított magához, és hajamat simogatta, míg én arcomat nyakába fúrtam, s úgy adtam ki magamból mindent.
– A végjáték csak most jön. - nem bírtam a mesterem szavaira figyelni, csak úgy ömlött belőlem a fájdalom. Rettentően dühös voltam magamra. Ostoba voltam, hogy azt hittem, majd nekem egyedül sikerülni fog. Meg fogunk halni. Miattam. Az engem ölelő fiú, szüntelenül nyugatató szavakat suttogott nekem, hogy még véletlenül se tudjam magamat marcangolni, de semmi esélye sem volt a fájdalmammal szemben. Szemeim kipirosodtak, arcom nedvessé vált a sírástól. Nem akartam, hogy így lássanak engem, de már teljes mindegy volt. Az a kép maradt meg bennük rólam...az utolsó reményükről. Csak egy gyermeki síró arc, aki képtelen volt megmenteni őket.
– Nem a te hibád. - Stark hangjára, felkaptam a fejemet a fiú mellkasáról. A férfi felnézett a földről, majd tekintetét az enyémbe fúrta. - Mind hibáztunk.
– Igaza van. - Quill lépett elő. - Nem tudtuk megállítani őt... - szemeit felemelve láttam, hogy vörösek. Ajkait beszívta, és úgy bólogatott. Egy könnycsepp jelent meg arcán, és egyből el is fordult. Ekkor hasított belém a tudat...Gamora. Nagy nehezen felálltam Peter mellől. A fiú nem akarta elengedni a kezemet, de én csak bólintottam egyet, hogy nem lesz semmi baj. A megtört férfi mellé léptem, majd mit sem törődve a többiekkel, magamhoz szorítottam őt. Meghökkent tettemre, még levegőt is elfelejtett venni, de végül viszonozta gesztusomat.
– Sajnálom Quill. - suttogtam fülébe, miközben elengedtem. Egy röpke habozás után, mesteremhez fordultam. Megpróbáltam összeszedni magamat, hisz tudtam, hogy már nincs sok időnk. Muszáj volt erősnek maradnom, még ha egyáltalán nem is voltam az. - Most mi lesz? - kérdeztem tőle, de nem válaszolt. Habozott. Elmentem mellette, hogy vissza menjek Peterhez.
– Bízott bennem valaha is? - fordultam vissza a férfi felé.
– Ezt nem pont most kéne megvitatnunk, Raven...
– Doctor Strange, bízott bennem? - hangom rezzenéstelen volt, a férfi válaszára vártam. Ismét habozott, s legbelül kezdtem végleg összetörni.
– Bíztam, és bízok benned. - felelte végül. - Te vagy az utolsó reményünk. - lélegzetem is elállt, s úgy hátráltam vissza a férfihoz.
– Ezt, hogy érti?
– Mindennek így kellett történni, nem volt más lehetőség. - ismételte magát.
– Sosem a jövőt látta, csak a lehetőségeket... - suttogtam magam elé, a már jól ismert regét. - Egy lehetőségünk volt... Ez az? - kérdeztem, miközben kezdtem megvilágosodni. Bólintott. Szemeim elkerekedtek, szívem kihagyott egy ütemet. - Maga mindvégig tudta? - fájón bólintott, és beszívta alsó ajkát, miközben lehunyta szemeit.
– Miről beszélsz? - kérdezte Stark.
– A doktor csak egy csatakimenetelt látott, amiben nyertünk. Nyerni fogunk, csak nem azonnal. Ami megtörtént a jövőben, abban az egy változatban, az most is meg fog történni.
– Szóval mindvégig így kellett történnie? Ha vesztünk, azzal megoldódik minden? - kérdezte, de hangjában már csak fájdalom volt, s nem gúny.
– Nem Mr. Stark. Vesztenünk kell, hogy győzhessünk. - feleltem már higgadtan.
– De ettől még, meg fogunk halni!
– A halál ad értelmet az életnek. A tudat, hogy egyszer eljön a vég, hogy kevés az időnk. -miközben kimondtam szavaimat, az előttem ülő őszes hajú mágusra néztem. - Meg kell halnunk, hogy újjászülessünk. - feleltem, s a férfi csak bólintott. Senki sem értette szavainkat, csak mi értettük egymást a doktorral. Leguggoltam hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Érezte, és tudta jól, hogy mit gondolok, nem volt szüksége mágiára hozzá, hogy tudja: beletörődtem. Annyira harcolni akartam a fájdalom ellen, de a fájdalom ellen nem lehet harcolni. Hagyni kell, hogy szétáradjon bennünk. A fájdalom az, ami megerősít. S ami ez után átváltja az érzés helyét, nem más, mint a remény. Megértettem mindent. Újra hittem, s tudtam, hogy mindennek okkal kellett történnie. Vesztenünk kell ahhoz, hogy győzhessünk. Egy kicsit meg kell halnunk ahhoz, hogy újjászülessünk. Elengedtem a férfit, s láttam, hogy szeméből könny szökött ki. Kezemet óvatosan simítottam arcára, és gyengéden töröltem le a kis cseppet.
– Emlékezz. - suttogta mormogó hangján. - Emlékezz arra, hogy ki vagy és, hogy ki voltál. Emlékezz, az álmaidra, mert azok fognak segíteni.
Lassan bólintottam, majd felkeltem, hogy Peterhez menjek. A búcsúra senki sem tud felkészíteni minket, még saját magunk sem, de muszáj megtennünk, mert nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Számunkra inkább a ma. Lágyan vontam ölelésbe a zavarodott fiú. Ismét egy könny szökött ki a szemeim közül.
– Mi volt ez, Raven? Mi ez az egész? - kérdezte kétségbeesetten.
– Nem lesz semmi baj Peter, ígérem. - ajkaimat lassan az övéhez nyomtam, s így vontam csókba a fiút. Párnácskái ugyan olyanok voltak, mint alig pár órával azelőtt, de ez a csók teljesen más volt. Fájdalommal és szeretettel teli. - Szeretlek Peter Parker. - suttogtam ajkaira, miközben homlokomat az övének nyomtam, s szemeimet lehunyva karoltam át tarkóját.
– Érzékelek valamit. - Mantis vékony hangja már csak a levegőt súrolta. Stark azonnal felállt a kőtömbről.
– Quill? - Drax irányába kaptuk a fejünket, de mire oda néztünk, a férfi már porrá vált. Elkezdődött.
– Nyugi Quill. - mondta a vele szemben álló férfinek Stark, aki szaporán vette a levegőt.
– Jaj ne...

– Tony! - Stark mesteremre nézett. - Nem volt más megoldás. - a férfi felém fordította tekintetét. - Szeretlek. - suttogta, majd egy szemrebbenés múlva teste barna hamuvá vált, s a levegőben szétporladva, maradványa a vöröses földre hullott.
Nem tudom mi fájt jobban: az, hogy meghalt, vagy, hogy a halálakor mondta ki először, azt az aprócska kis szócskát. Peter elengedve engem a háta mögé húzott, és Starkra nézett.
– Minden rendben lesz. - mondta a férfi, de hangja megremegett. Az előttem álló fiú a kezeire nézett.
– Mr.Stark...nem érzem jól magamat. - rám nézett, s szemeiben megláttam a félelmet. Szemeimből egy apró könnycsepp szökött ki, s kezemet szám elé kapva próbáltam elfojtani a sírásomat. - Mr. Stark nem akarok elmenni...nem akarok...nem....- a fiú émelyegni kezdett, majd a férfi kezei közé esett. - Mr. Stark...kérem. - nem bírtam oda nézni, de muszáj volt erősnek lennem. Stark Petert a földre fektette, s leguggolt mellé, majd én is ezt tettem.
– Peter, nem lesz semmi baj. - suttogtam a haldokló fiút nézve.
– Sajnálom... - suttogta, majd otthagyott engem, és nem hagyott mást maga után bennem, csak ürességet.

A mellettem térdelő, megtört férfira néztem. Fejét kezei közé vette, és úgy próbálta felfogni a történteket.
– Megtette. - hátra kaptam fejemet, és megláttam a kék lányt.

Stark összeomlott, s én is...
A háborúnak vége volt, és a lelkünk egy része vele tartott.