RAVEN ( INFINITY WAR )

huszonötödik fejezet

Sötétség.
Már megszokottan bámultam, a tátongó fekete ürességet. Feküdtem, de megmozdulni képtelen voltam, csak a szemeimmel kémleltem az előttem lévő feketeséget.
– Segítség. - hangom elhaló volt, és egész testemben szétáradt a fájdalom. Halkan felnyögtem. - Segítség.
– Megmondtam. - egyből felismertem a hangot, és szívem kétszer olyan gyorsan dobogni kezdett. - Beszélned kellett volna Stephennel.
– Kérem, segítsen! - könyörögtem, de a nő nem segített. Hallottam, hogy cipője alatt halkan kopog a feketeség talaján, s annyit láttam, hogy fentről nézett le rám. Kapucnija nem volt a fején, így láthattam hófehér arcát.
– Nem segíthetek. - hangja rezzenéstelen volt, és nem mutatott ki semmilyen érzelmet. Leguggolt mellém, de tekintetét szüntelenül rajtam tartotta. - Aki egyedül segíthet rajtad, az te magad vagy. Ébredj Raven!
– Mit kell tennem? - arcomon könnycseppek folytak le, de az ősmágust valamiért nem hatotta meg fájdalmam.
– A fájdalom megerősít, Raven. Minden okkal történik. Készülj fel, még hosszú út áll előtted!
– Ezt meg mit jelent? - kétségbeesetten ziháltam, de a nő csak felállt, s úgy nézett le rám ismét.
– Ébredj! - parancsolt rám, s a sötétség megszűnt előttem. Kezeim a testem mellett pihentek, és tenyereimmel, az alattam elterülő vöröses talajt markolásztam. Újra a valóságban voltam. Vagyis, már nem tudtam eldönteni, hogy mi valóság, és mi az ami csak álom. Szívem torkomban dobogott, s fejem szinte kettéhasadt a fájdalomtól. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, de miután észrevettem, hogy Peter nincs mellettem, minden világossá vált. Tudatomban ismét minden a helyére került. Koszos hajamat fülem mögé tűrtem, s szemeimmel a többieket kerestem. Viszont, amint megláttam őket, elfogott a rémület. Quill a földön feküdt, alig pár méterre tőlem. Egy hang nélkül keltem fel, és siettem oda a kábult férfihoz, mivel hallottam, hogy Thanos és Stark épp közelharcot vívnak egymással.
– Quill! - suttogtam halkan, miközben letérdeltem mellé a porba, és kezeimmel óvatosan elkezdtem a vállát rángatni. - Quill ébredj! - a férfi nem adott életjelet magáról. Ujjaimmal kitapogattam ütőerét a kezén, de semmi sem történt. Meghűlt bennem a vér, miközben a férfit néztem. Fülemet szája elé emeltem, de sajnos be kellett látnom, hogy nem lélegzett. Próbáltam nem pánikba esni. Egy lehetőségem volt: használnom kellett az erőmet. Az erőmet, mely már teljesen elhagyott a csata alatt. Miket beszélsz, a felét ájultan töltötted! Tudatalattim gúnyos mosollyal nézett rám, de én nem törődve vele, kicipzároztam a férfi dzsekijét, majd az rajta lévő pólót könnyedén széttéptem, hogy mellkasa szabad legyen előttem. Basszus, mit reagálna erre, ha élne? Fejemből gyorsan kizártam ezeket a gondolatokat, majd a lényegre koncentráltam. Két kezemet szívéhez nyomtam, majd lehunytam szememet, és összeszedtem minden erőmet. Egy nyomással a férfi teste, kezeim alatt könnyedén megugrott, ahogyan erőm átszállt élettelen testébe, de ez kevésnek bizonyult.  Még egyszer megpróbáltam, semmi. - Ébredj! - suttogtam. - Ébredj! - egy erőteljesebb nyomással egy utolsó lökést mértem szívére, amitől teste újból megugrott. Felköhögött, de szemeit még mindig nem nyitotta ki. Szívemről egy hatalmas kő esett le, és felsóhajtva engedtem el a férfi mellkasát. Miután megbizonyosodtam arról, hogy Quill él, ismét felkeltem, majd elindultam a küzdő felekhez. Alig mentem pár métert, megpillantottam a kék színű lányt. Oldalán feküdt. Halkan mentem hozzá közelebb. Leguggoltam mellé, de ahogy megérintettem volna, elkapta kezemet. Robotszemeit az enyémekbe fúrta. Ahogy közelebbről megfigyeltem, kezdett elfogni a szorongás. Robot volt, emberi kinézettel.
– Öld meg! - szűrte ki fogai közül. - Öld meg őt! - ajkaim elnyíltak egymástól, de csak bólintottam egyet. Elengedett, majd újra a vörös porban feküdt. Megráztam a fejemet, majd már tényleg minden erőmet és figyelmemet a rám váró küzdelemre összpontosítottam. Ahogy elő léptem a vörös szikla mögül, amely utamban állt, egy olyan látvány fogadott, amitől belül összeomlottam. Stark oldalába, a saját pengéje éktelenkedett, s a lila szörnyeteg mosolyogva nyomta egyre jobban át a férfi oldalán a pengét. Rohanni akartam, de mielőtt megtettem volna, valamilyen oknál fogva oldalra néztem, és Stephent pillantottam meg - a szemben lévő kőoszlopnak dőlve -, aki csak megrázta a fejét. Miért rázza a fejét? Thanos meg fogja ölni Starkot! Az az alkalom volt az egyetlen, s egyben az utolsó, mikor nem hallgattam mesteremre. Tekintetemben tűz gyulladt, és egy apró karmozdulattal a mellettem álló kő megemelkedett. A kőtömböt Thanos felé irányítottam, és közben előrébb rohantam, majd egy apró mozdulattal, Stark már nem Thanos előtt volt, hanem mellettem feküdt a földön. A lila szörnyet nem hatotta meg a kőtömbön. Kesztyűjét felemelve, a kőtömbből már csak apró átlátszó buborékok maradtak.
– Eléggé primitív próbálkozás volt. - jegyezte meg Thanos, miközben felém fordult, majd mielőtt még válaszolhattam volna, ő hajított felém egy kisebb bolygó méretű sziklát. Egy gyors mozdulattal pajzsot varázsoltam magam, és a mellettem fekvő férfi köré. - Nem rejtőzhetsz örökké a pajzsod mögé! - a kőtömbök eltűntek a pajzsom körül, és az erőterem is kudarcot vallott a titánnal szemben. Testem, már ismerősként találkozott újra a kemény talajjal. Felnyögve feszült a hátam ívbe, becsapódásom után. Orromból vér szivárgott, s akkor érkezett el a pillanat, mikor már végleg éreztem a vereség, fémes és könyörtelen ízét. - Vége van. - a titán hangja élesen csengett füleimbe, miközben egyre közeledett felém.
– Állj! - mesterem hangja süvített a levegőbe, melytől elkezdett sípolni a fülem, de jól hallottam a párbeszédet, mely közte és a titán között folyt le.
– Strange ne! - nyögtem fel. - Ne tegye! Ne adja oda a követ! - hasra vetődtem, és kúszni kezdtem, de egy erős talp a hátamra tapadt, s úgy döngölt bele még jobban a földbe. Éreztem, hogy csontjaim megrepednek a súly alatt, és már nem csak orromból, de számból is dőlni kezdett a vér. Hörögve próbáltam kúszni tovább, de nem ment. Túl gyenge voltam.
– Maradj csak ott! Itt a vége, kislány. Csak azért nem öllek meg, mert én mindig tartom a szavamat. Még találkozunk... egy jobb világban. - hangjából áradt a gyűlölet. Lábát leemelve rólam, elsétált. Megkönnyebbülve vetettem arcomat a poros talajba. Szemeim már szinte leragadtak, de még mielőtt megtörtént volna, láttam, hogy Thanos egy utolsó pillantás erejéig fekvő testemre, meredve ejtette ki utolsó szavait, még mielőtt távozott volna. - Remélem, emlékezni fognak rád. - kesztyűs kezét egy ökölbe szorítva, átlépett a kapun, mely a Földre vezette. Elvesztettük a háborút, s akkor már nem tőlünk függött az univerzum sorsa. Ami a legjobban fájt, az a saját magam iránt érzett gyűlöletem volt. Elbuktam, s ez a bukás több milliárd ember életébe került.