RAVEN ( INFINITY WAR )

tizenötödik fejezet

Fájdalom. Ismét fájdalmat éreztem, és minden olyan rideg volt, és félelmetes. Szám kiszáradt, szemeimbe sebesen nyílalt a fájdalom. Arcom tűz forró volt, minden egyes levegővétel felperzselte a tüdőmet.
– Igen, most pedig átadod nekem a követ, mágus.
– Sosem fogja Thanos megkaparintani! - A férfi hangja magabiztosságot sugallt, mégis éreztem a félelmét.
– Akkor kénytelen leszek a hulládról leszedni! Ezek a kis szilánkok képesek akkora fájdalmat okozni, hogy a végén már azért fogsz könyörögni, hogy puszta kézzel öljelek meg.
Erősödő zihálás kezdett kibontakozni, szemeim változatlanul csukva voltak. Valamit tett velem, nem tudtam kinyitni a szemeimet.
– Utoljára mondom: Kérem a követ!
Egy mély üvöltés, s ezt követte egy kacaj. Tennem kellett valamit. A számat kinyitva elkezdtem szavakat formálni, bár fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, hogy miért vagyok megdermesztve, s hogy miért nem haltam még meg.
– Engedje el... - nyöszörögtem végül. - Engem...kínozzon meg helyette... - fel sem ismertem saját hangomat abban a vészjóslóan halk nyöszörgésben, amit hallattam.
– Nocsak még él! Pedig kezdtem kételkedni ebben. - éreztem, hogy a hang tulajdonosa közelít felém. - A zuhanásod után drága, eléggé mókás, hogy egyáltalán még beszélni is tudsz.
– Miről beszél? Milyen zuhanás? - kérdeztem rekedt hangon.
– Hát nem is emlékszel? A bádogember kezéből úgy pottyantál ki, mint akár egy szál virág. Gondoltam, hogy a földiek primitívek, de hogy ennyire? - hangja tele volt gúnnyal.
– Vedd le a szememről a bűbájt, és hadd lássam, hogy kivel beszélek!
Egy tépő fájdalmat éreztem. Olyan volt, mintha a szemeimet kitépték volna a helyükről. A fények először bántották a retinámat, de miután hozzászoktam, minden kitisztult. A földönkívülivel találtam szemben magamat. A környezet ismeretlen volt számomra, s ebből szűrtem le, hogy bizony már nem a Földön tartózkodunk, hanem egy űrhajón raboskodunk.Tőlem nem messze megpillantottam Stranget, aki pár centire a földtől lebegett, és arcába átlátszó üvegszilánkok mélyedtek. Ismét felüvöltött, mikor az egyik már-már fakó színű bőréhez ért.
– Hagyja őt békén! - rivalltam rá az előttem álló szörnyre, és hirtelen minden félelmem elszállt. Kezével legyintett egyet, s a szilánkok kihúzódtak a doktor arcából. - Telekinézis... - suttogtam magam elé. A lény, képes volt mozgatni a tárgyakat. Arca egy polipéhoz hasonlított. Teste vékony volt, és csak egy furcsa anyag fedte. - Miért hozott ide minket? - kérdeztem végül megtörve a csendet.
– Szegény buta lányka...hát nem is tudod, hogy ki vagy, igaz? - ajkai egy kaján vigyorra húzódtak. - A te mágusod, nem mondott el neked semmit sem, igaz?
– Mit kellett volna elmondania? - türelmem már fogyóban volt, de próbáltam türtőztetni magamat. Tekintetem a doktorra szökött, de a férfi nem nézett rám, csak lehajtva a fejét a földet bámulta.
– Nagyobbak a gondok, mint hittem. - felelte a lény.
– Elárulná, hogy mégis mi folyik itt? - néztem rá a doktorra.
– Nem fogja elmondani. - mondta cinikusan az előttem álló. Ránéztem, tekintetemben düh csillogott.
– Ki vagyok? - kérdeztem.
– Inkább mi vagy! Az ősrobbanás után a hat elemi kristály szétszóródott az univerzumban, amelyek hat elemet képeznek. Legalábbis eddig úgy tudtuk, hogy csak hat van... Kiderült, hogy keletkezett egy hetedik elem, mely talán a legerősebb az összes közül. Ez az elem oly erős, mint a pusztító tűz. Rejtélyekkel teli, s szinte félelemmel tölt el a tudta is.
– Mi köze van ennek hozzám?
– Még mindig nem érted, igaz? - szinte már sértetten tette fel a kérdést. -Te vagy a hetedik elemi kristály.
Szemeim az előttem állóra meredtek, agyam leblokkolt, s lélegzetem lelassult.
– Te vagy a hetedik elem megtestesítője, benned van az, amit nem egy kőbe, hanem egy emberi testbe alkottak.
– Ez lehetetlen. - feleltem, de hangom megremegett.
– Ez az elem mindig másik testbe vándorol, miután az egyed már képtelen lesz az erő fenntartására. Per pillanat benned van, ezért van rád szüksége Thanosnak.
– Meg akar ölni? - kérdeztem.
– Nem, nem tud megölni téged. Az elem erejének védelme alatt állsz. Pusztán csak fel akar használni.
– Mi a hetedik elem? - kérdeztem, de a lény nem válaszolt. - Válaszolj! Mit testesít meg?
– A mágiát. - A lény szája meg sem rezzent, s a hang nem hozzá tartozott. A fogvatartott mesteremre meredtem, aki már a szemeibe nézett. Az érzelmeim eluralkodtak rajtam.
– A bennem lévő elem, emberi? - kérdeztem a lényt.
– Nem. - felelte.
– Akkor minden bizonnyal én sem vagyok ember. - feleltem, s az őszülő férfira néztem. Lehet túlságosan is hamar jött az ötlet, de muszáj volt cselekednem. - Segíteni akarok neki. - tekintetemet a lényre vezettem. - Segíteni akarok Thanosnak!
Nem néztem rá a doktorra, de éreztem, sőt tudtam, hogy megdermedt.
– Miért bíznék benned? - kérdezte a lény.
– Nincs már olyan dolog, ami a Földhöz kötne, és nem vagyok ember, mint ahogyan az kiderült. A Föld el fog bukni, és nekem semmi kedvem vele bukni. Az erőmet fel akarom használni arra, hogy egy nálam erősebb, és bölcsebb vezért szolgáljak.
A lény elmosolyodott.
– Látod mágus, neki van esze!
Egy karlendítésével, a vasbilincsek eltűntek a karomról. Lábaimmal újra a talajon álltam. A lényre néztem, és már tudtam is, hogy mit akar tőlem. A mágus elé sétáltam. Arca meglepettséget sugallt, de ehhez még a csalódottság, és a szomorúság is társult.
– Raven, nem kell ezt tenned...
– Hazudott nekem! - üvöltöttem a képébe.
– Sajnálom.
– Én is. - szemeimet az övébe fúrtam, s tudtam, hogy eljött a megfelelő alkalom arra, hogy egyszer olyat tegyek, ami nemes célt szolgál. Még ha ez valakinek a halálához is vezet.
Aznap öltem először...