RAVEN ( INFINITY WAR )

hatodik fejezet

– Ha még mindig azért haragszik rám, mert késtem...
– Nem haragszom rád Raven. - mondta a doktor, miközben a könyveket lebegtette vissza a helyükre, a szentély könyvtárában.
– Akkor miért nem szól hozzám? - kérdeztem, és abban pillanatban a könyvek megálltak a levegőben. Nem fordult felém, csak csendben állt előttem és hallgatott. Egy kis idő után a könyvek újra mozgásba lendültek.
– Sokat várok tőled, de ezt te is tudod. - mondta. - Valami nincs rendben az univerzumban...
Fogalmam sem volt, hogy ez miért kapcsolódik ahhoz, hogy nem szólt hozzám, de nem szakítottam félbe, csak csendesen hallgattam tovább a doktor szavait.
– Érzek valamit, ami nagyon összezavar. És tudod, hogy fontos számomra az, hogy ki tudjalak úgy képezni, ahogyan kell!
– Elnézést doktor, de most azt akarja mondani, hogy maga félt engem?
Kérdésemre egyből felém fordult.
– Jól van, igen! Féltelek téged! - csapta össze a kezeit, és adta meg magát végül. Nem számítottam erre...még álmomban sem gondoltam volna ezt. Abban a hittben voltam, hogy a doktornak nincs szíve, mármint nem sok embert szeret úgy...teljes szívéből. Ő mindig is elfojtotta az érzéseit és tárgyilagosan kezelte a dolgokat.
Visszatérve erre, szó szerint le esett az állam.
– De miért? - kérdeztem. - Hisz arra képez ki, hogy én is mágus legyek... Hogy én is olyan legyek, mint maga!
– Az meglehet, de attól még felelősséggel tartozom miattad! Nem is hittem, hogy ilyen nehéz szülőnek lenni! -  mondta egy sóhaj után, majd elindult a könyvtár ajtaja felé, de mielőtt még kiment volna, én megállítottam, pusztán csak egy mondattal.
– Maga a legjobb mester. - mondtam, amitől megtorpant, és felém kapta a fejét. Arcán tükröződött a meglepettség minden formája. Válaszra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán, ezért csak gyorsan becsukta, helyette pedig bólintott egyet, és azonnal távozott is. És ezzel az aznapi délutáni program feledésbe múlt.
Ezek után már tisztában voltam azzal, hogy tényleg számítok Stephen Strangenek.

✧

– Wong! Wong, merre van? - A mágus nevét kiabálva, keringtem a Kamar Taj könyvtárában.
– Már itt is vagyok! - felelte, és megállt az asztala mögött. - Mit hoztál nekem vissza? - kérdezte.
Wong kívülről olykor nagyon flegmának tűnhetett, de belülről egy kedves ember volt. Mikor még kisebb voltam, mindig mesélt nekem arról, hogy Strange hogyan lett mágus. És, hogy tanítványból, hogyan vált tanítóvá. Hogyan lett ő, a New Yorki szentély őrzője, és a legerősebb mágusok egyike.
– A dimenzió kapukról szóló könyvet, amit Doctor Strange adott. - nyújtottam át neki.
– Remek! Na és hasznodra vált?
– Fogjuk rá. Elméletben minden könnyebb, mint gyakorlatban...
– Való igaz! És mit szeretnél elvinni? - kérdezte, miután a könyvet vissza helyezte a helyére.
– Caliostro könyvét. Azt, amelyik az időről értekezik.
Wong egy pillanatra megdermedt, pont úgy ahogy azt egy fél órával ezelőtt Strange is tette. Komolyan, ennyire meg tudom lepni az embereket?
– Miért érdekel téged pont az a könyv? - kérdezte meglepetten. Bár az igazság mindig győz, akkor mégis másra fogtam. Nyilván mindenki megvet, hogy ennyire sokszor hazudok, sok mindenkinek, de tényleg csak az ő érdekükben teszem. Ha mindig csak az igazat mondanám, higgyétek el, senki sem járna jól.
– Gondoltam, hogy olvasok egy kicsit az időről! Érdekes téma. - feleltem végül.
– Igen érdekes, de egyben nagyon veszélyes is!
– Kérem Wong! Csak egy napra hadd vigyem el! Ígérem, hogy nem teszek semmi ostobaságot, csak nagyon érdekel a témája! - bevetettem minden megnyerő pillantásomat felé.
– De aztán ne tégy semmit vele! Stephen nem állna jót magáért, ha megtudná, hogy odaadtam!
– Tudtommal ő csak simán levette és használta annak idején a könyvet, mikor maga nem figyelt. - húztam fel szemöldökömet. Mikor erre emlékeztettem Wongot csak morgott valamit az orra alatt, majd elindult a könyvtár azon részlegéhez, ahol a magas szintű könyvek sorakoztak.
És ezt elkönyveltem magamnak egy sikerként. Kicsatolta a könyvet az állványról, majd átnyújtotta, de egy pillanatra visszahúzta magához, és feltartotta mutató ujját.
– Ne mondd el neki, hogy odaadtam! És tényleg ne tégy a könyvvel semmit sem! - erre bólintottam. - Holnap reggelre hozd vissza! - nyomatékosította.
– Rendben! Nagyon köszönöm! - hálálkodtam, de ő csak elhessegetett, hogy menjek és hagyjam dolgozni. Hatalmas mosollyal az arcomon mentem az irányító felé, és léptem be a New Yorki szentély ajtaján. Egyenesen a szobámba vettem az irányt. Bezárva ajtómat, az ágyamra ugrottam, és már neki is láttam az olvasásnak.
Hogy miért is kellett pont az a könyv, és miért hazudtam Wongnak?
Már említettem nektek, hogy más felé jártak akkoriban a gondolataim, és furcsa álmaim voltak.
Nos, mindegyik álmom az időkőről szólt. Folyamatosan éreztem valamit, csak fogalmam sem volt, hogy mit. Mintha a kő üzenni akart volna nekem...figyelmeztetni valamire.
Vajon Strange is ugyan azt érezhette, amit én? Az univerzum ténylegesen bajban volt? Ki állhatott a zavargások mögött?

Ezek a kérdések kavarogtak bennem, de arra nem számítottam, hogy rövid időn belül, választ is fogok kapni rájuk...