1. Fejezet

17.3K 313 6
                                    


Került ki gúnyolódva Scarlett: - Szerencsétlen, nyald csak azt a padlót!- azzal a lendülettel fellökött az iskola folyosóján. Könnyeimmel küszködve rohantam be az iskola mosdójába, miközben hallgattam, ahogy a folyosón tolongó diákok rajtam nevetnek.
Oké, elismerem, hogy „néha" esetlen vagyok. De miért nem tud Scarlett békén hagyni? Hiszen nem nagy kérés az, hogy nézzen levegőnek. Engem pécézett ki magának, ennek egy nagyon egyszerű és béna kifogással igazolja.
Három évvel ezelőtt hozzám jött beszélgetni az állítólagos „pasija". A srác csak a leckét kérte el tőlem (nagy bánatomra), Scarlettet ez mégis érzékenyen érintette. Még aznap testnevelés óra alatt ellopta a ruháimat, és míg én órán voltam megkért két srácot, hogy dobálják fel az udvaron lévő fára. Ezt még elviseltem volna, de az hogy a fehér neműmet is megtalálták és ráfirkálták, hogy „Katerin White a luxusribanc". Épp aznap mentem volna nagyszüleimhez a hétvégére, ezért is vittem az iskolába a bőröndöm, de ezzel a húzással elérték, hogy egy hétig az iskolába se mertem betenni a lábam. A kínzás azóta is folytatódik. Scarlettnek annyi éppen elég volt, hogy nem mertem neki visszavágni, azóta is igyekszem a lehető legjobb úton elkerülni őt. Persze ez csak akkor sikerül, ha éppen nincs kedve hozzám.
Egy dolgot viszont neki köszönhetek. Ha nem történik meg ez az eset, sose ismerem meg a mostani legjobb barátnőmet, Jenny-t. Ő volt az egyetlen, aki nem nevetett ki aznap, hanem segített nekem a fáról leszedni a ruháimat. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.

- Kate! – zavarta meg a gondolatmenetem egy hang. – Tudom, hogy itt vagy, láttalak ide rohanni. – Kimentem a vécéfülkéből és egyenesen a barátnőm nyakába borultam.
- Miért nem tud ez a megátalkodott dög békén hagyni?- kérdeztem szipogva.
- Azért édesem, mert idióta vagy. Mindenkinek visszamersz szólni, Mr. Taylornak is, ami valljuk be nem kis dolog. Egyedül Miss. Picsának nem.
- Tudom... - szakítottam félbe barátnőm monológját. - Bárcsak lenne annyi bátorságom. Egyszerűen leblokkolok, ha meglátom, rettegek attól, hogy mit fog tenni legközelebb. Megátalkodott módon vág vissza, minden egyes mozdulatomért. - sóhajtott fel monológomra Jenny. – Talán egyszer megjön a bátorságod, de addig én itt vagyok és kiállok melletted.
Miután megnyugtatott, elindultunk órára. A drága Mr. Taylor órájára, aki a matematikát oktatja. Ja, mellesleg megemlítem, hogy utál engem. Ez a történet is valahol ott kezdődött, ahol Scarlett szekálása. Scarlett megátalkodott módon mondhatott valamit Mr. Taylornak, aki egyik napról a másikra úgy bánt velem, mint egy kutyával.
- Miss. White, úgy látom, maga nagyon szeretne felelni a tegnapi anyagból. Miss. Johnson, maga üljön a helyére. Ez a jutalom a késésért. Egy pimasz mosolyt villantottam a tanáromra, miközben azt gondoltam, „most kicseszek veled, mert tanultam"- vagyis azt hittem, hogy nyerhetek. Természetesen hármast kaptam hiába tudtam mindent. Nagyon ideges lettem. Ettől annyira kiborultam, hogy leordibáltam a tanárt, arról, mit képzel magáról. Ráadásként egy-egy nem szép kifejezés az édesanyjával kapcsolatban is elhagyta a számat. Az óra végét az igazgatói irodában töltöttem. Az igazgatónő már meg sem lepődött rajtam. Meglátott, és már tudta mi történt. Nem most jártam itt először ebben az időpontban.

- Miss. White, meg se merem kérdezni, hogy mi történt. Itt van a büntetőlapja. Várja meg az óra végét itt, utána ne is lássam – szólt hozzám az igazgatónő.
Volt még fél órám kicsöngetésig, így volt időm alaposan körbenézni. Az iroda teljes mértékben mutatta az igazgatónő macskák után való rajongását. Amerre néztem mindenhol cicás figurák, képeslapok. Velem szemben meg az a förtelmes kép volt kitéve, amin pózol öt macskájával. Egyik kezében fogja az egyik szőrmókot. Szegény olyan képet vág, mintha kivégzés előtt állna. A kép mahagóniból készült íróasztalon nyugszik, e mögött az igazgatónő megszállottan gépel valamit a laptopjába. Miss. Parker a 40-es éveiben jár. Sose lehet látni kosztüm nélkül. Még a cicáit is ilyen viseletben viszi el sétáltatni a parkba. Nem viccelek. Tényleg el szokta vinni szerencsétleneket minden héten legalább egyszer. Néhány alkalommal én is láttam.
Szép nő a maga hóbortos módján - gondoltam.
Szép aranybarna haja van, de mindig kontyba hordja, ami nem áll jól íves szép arcához. Emellett szereti a sminket, amit túlzásba visz időnként. Ma szerencsére nem sminkelte magát pávának, mint múltkor. Biztos ma kapkodott, így nem volt ideje. Az alkatáról annyit mondhatok, hogy én sose leszek ilyen. Magas, modell vékony, és igen jó adottságokkal rendelkezik. Már rég férjnél lehetne, ha nem lenne ennyire lökött. Viszont ő legalább kedvel engem. Közös bennünk, hogy ő sem kedveli Mr. Taylort, amióta rossz megjegyzést tett az igazgatónő képéről, ami az irodában található. De sajnos attól még kötelessége a cédulát kiadni.
Hirtelen megszólalt a csengő és én végre fellélegezhettem.
- Miss. White, még itt van?- kérdezte Miss. Parker.

Az iskolából kilépve megláttam Jenny-t egy sráccal flörtölgetett, miközben fogdosta a srác bicepszét. Imád fiúkkal flörtölni ellenben velem. Nem is csodálom, hiszen gyönyörű. Hosszú derékig erő szőke, természetes haja van. Magas és kisportolt. Ő a röplabdacsapat kapitánya is egyben. Mindenki kedveli, hiszen kedves, vicces, barátságos és nyílt személyiség. Gyönyörű tengerkék szemeivel bármelyik pasit képes azonnal levenni a lábáról. Én ennek ellenkezője vagyok a barna szememmel, kis testalkatommal. Nem vagyok kövér, de kisportolt sem. Nem is végzek semmilyen ilyen tevékenységet a szerencsétlenségem miatt. Barna hajam hátközépig érő és egyenes szálú.
Hé csajszi, mehetünk haza? – kérdezte Jenny. Mindig hazakísér engem, így véd Scarlett-től. Sajnos még az utcán iskolán kívül sincs nyugtom.

Mikor befordultunk az utcába ahol lakom, elkapott az öröm. Alig vártam már, hogy apával muffint süssünk. Már két hónapja terveztük ezt a családi programot, de sajnos eddig nem volt ideje erre. Mindig dolgozik azért, hogy nekem semmiben ne legyen hiányom. Hálás vagyok neki mindezért, de elszomorít a tudat, hogy emiatt nagyon keveset lehetünk együtt. Sokszor mondtam neki, hogy elmegyek, én is keresek valamilyen munkát, de ő ezt meg se akarja hallani. Pedig 18 éves vagyok, nemsokára 19 és készülök az egyetemre. Szíve mélyén ő is tudja, hogy dolgoznom kell az egyetem alatt, de addig nem akar ilyen dolgokkal terhelni. Mindig mondja, csak a tanulással törődjek a többi az ő dolga. Az apukám már csak ilyen, olyan a szíve, mint a vaj.
Amint a házhoz értünk, elköszöntem Jennytől és beléptem a kapun.
A ház mindig is egy kis kastélynak tetszett számomra. Apa ük-ük-ük-ük-nagyapja építette és apáról fiúra szállt az örökség, míg végül apa örökölte ezt az ódon, de mégis otthonos épületet. Szívünkhöz nőtt, főleg azért mert mindenhol megtalálható benne anya kétkezű munkája. Ő varázsolta otthonossá ezt az épületet, még ha már nem is lehet köztünk. 12 évvel ezelőtt anyu rákban meghalt. Én kicsi voltam, még nem értettem mi történik körülöttem addig a pillanatig, amíg rájöttem, hogy anya soha többé nem fog megölelni, soha többé nem láthatom. Apuval aludtam egy évig a folytonos rémálmaim miatt, mindkettőnket megviselte anya elvesztése. Apát egyedül én tartottam vissza a teljes ideg összeroppanástól. Sikerült így átvészelnünk a gyászt. Azóta, anya szülinapját mindig együtt ünnepeljük itthon. Gyertyát gyújtunk, és együtt emlékezünk rá. Estefelé mindig Március 3.-án kisétálunk a temetőbe, meglátogatjuk a sírját és hálát adunk az Istennek, hogy még mi itt vagyunk egymásnak.

Belépek az ajtón, ledobom az iskolatáskát és rohanok balra a konyha felé vigyorogva. Amint megláttam apámat, ahogy görnyedve hajol a számlák elé, lehervadt a mosolyom. Nagyon gondterheltnek tűnt. Annyira a gondolataiba meredt, hogy csak akkor vett észre, amikor hozzászóltam.
- Apu mi a baj?- kérdeztem aggódva.
- Kicsim beszélnünk kell - Mondta gondterhelt arccal.

A Maffia árnyékábanDonde viven las historias. Descúbrelo ahora