A szokásos dolgok

285 9 0
                                    

Aznap Marissa fáradtan vonszolta magát haza. A szokásosnál azért élénkebb volt, de lelkileg a föld alatt érezte magát. Mikor betért abba, az utcába, ami az övé előtt volt, lelassított. Szerette a Kingdom Street csendes kis házait. Sajnos ő társasházban élt, így neki csak egy kétszobás kis lyuk volt, de itt ezen az utcán csodás házak sorakoztak. A fák elegáns gömbbe voltak nyírva, alattuk csak rózsákat növesztettek. A nagy, családi házak előtt nem volt kerítés, a zöld gyepet lelkiismeretesen gondozták a száz meg száz fajta virággal és dísznövénnyel egyetemben. Gazdag negyed volt ez a javából, de nem a leggazdagabb. Az ember átlagosnak, talán jómódúnak mondaná ezt a helyet. De Marissának ez luxus volt a javából. Gyermekkorában nagy házban éltek, tenger fűvel körülötte, de az egy nagyon régi ház volt, a családi "vagyon". Ezek új és drága házak voltak, egytől egyig. Fehér vagy mézszín vakolatuk csodás érzést kelltett az emberben, vörös és szürke cserepeikkel. A megannyi ablakban mindíg volt valami színes, illatos virág és csipke függöny takarta a benti élet titkait. Mara nagyot szippantott a friss levegőből, abból a rikta friss, tiszta levegőből. Szinte csak topogott egyhelyben, nem akarta elérni a következő jobbkanyart, ami az ő utcájába vezeti, a Westbourne Terrace Road-ba. Az volt a "foghíj", ahogy ő hívta az otthonát jelentő betonkockát. Vörös és barna téglái, mint egy pofoncsapás érik az embert, a kifinomult, lágy fehér házacskák után. Soha sem tudta megérteni igazán, miért rondítják így el, egy utca szépségét a következővel. Régi lakóházak és üzletek sorakoztak egymás után a Westbourne Terrace Road-on. Nem újjították fel, ezt a részt, miért is ne?! Hát biztos ez is ugyanolyan kelendő lesz, mint a többi körülötte... Nos ez igaz volt. Drága itt a lakbér nagyon. Ezt a lány akkor is tudta, mikor ideköltözött, de nem érdekelte. Ha már Londonban, Anglia fővárosába költöztek akkor nem egy patkánylyukba fogja tengetni a napjait, hanem megadja a módját az ittlétnek. Nos, talán a lakbért bírná is a közeli pub kiszolgálójaként, de az utolsó két év az itteni egyetemen, saját zsebből, már nem volt megoldható. Így jött a piszkos munka. Nappal kiszolgáló, este bérgyilkos. De ma szabadnapja volt mindkettőben. Órája is csak délelőtt volt, így hát most kotródott hazafele az ágyába. Nehézkesen megmászta a három lépcsőfokot, mégegyszer felnézve, ellenőrizte a helyes házszámot, nehogy megint a szomszédnál dörömböljön, majd elővette kulcsait. Az ajtót az előző lakó szétbarmolta, így a nyitás kissé nehézkes. Mara nekiveselkedett és két vállökés után, nyikorogva kitárult az ajtó. Félhomály fogadta.
- Hé, megjöttem fiúk! - kiáltotta fáradtan. - Rolf? Myram? Woyra? Ébren vagytok szépségeim?
A folyosó elején megállt, levette a kabátját és meggyújtotta a petróleum lámpát, ami a szoba közepén fügött alá. Amint fellobbant a láng, három sötét árny rohant felé a szűk folyosón. Mara letérdelt és arcát egyik kezével védve félig átfogta a rohanó "valami" nyakát. Leteperték és rámásztak, ám a lány ezt cseppet sem bánta, sőt halkan felkacagott, ahogy körülállták.
A fényben három óriásira nőtt kutya csóválta a farkát boldogan, gazdájuk érkezte miatt. A legnagyobb, egy éjsötét újfunlandi kan, Rolf volt. Vörösesbarna szemei, mint egy démon parázsló szeme tapadtak a lányra, de Marának Rolf szeme csak a meleget és megnyugvást jelentette. Odatrappolt a lány elé és kíváncsian szagolgatta az arcát, nedves orrát oda-oda nyomva Marissához. A legfiatalabb kutyája egy ír farkaskutya szuka, Myram, vadul szagolgatni és töfködni kezdte a kezét, és nyughatatlanul csóváló farka folyamatosan dobolt a ruhatartó fáján. A harmadik kutyája a legszebb, Woyra, kan, angol masztiff volt. Zsemle színe, füleinél és lábánál kávébarnává sötétedett. Jámbor állatok voltak mind a hárman, aki betért ebbe a lakásba, és ártalmatlannak találták, legtöbbször csak megszagolgatták, megnyalták és a vendég vállára ágaskodtak. Ám Marissa nem csak "kedvencként" tartja őket. Kölyökkoruk óta vele vannak, és megvételük óta a lány állandóan tanította őket. A "marad" és "ülj", alapvető dolgok mellett betanított nekik pár életmentő dolgot is...
- Jól van, jól van drágáim. Vissza a konyhába, gondolom éhesek vagytok már, én is az vagyok... - Mara átverekedte magát a hatalmas kutyatestek között és belépett a nagy szobába. Egy egyszerű pult választotta el a kis konyhát a háromszor nagyobb nappalitól. Három bárszék volt csak, ülőalkalmatosságnak az evésre, de még otthonról hozott Mara egy kényelmes kanapét. Egy kis ablak jelentette az egyetlen fényforrást, szemben a konyhával, a bal oldalon. A bejárattal szemben még két ajtó magasodott a kis belmagasságú lakásban. Egyik a fürdőszobába vezetett, a másik még két szobát rejtett magában, egyik a lány hálószobája volt, a másik a kutyusok "otthona". Fogott három fatálat és a húspiacról vett marhalábszárakat szépen belerakta, majd a nappaliba sorba lerakta őket. A kutyái nyálcsorgatva topogtak előtte, egymást lökdösve, de egyik sem ért a húshoz. A lány egyenes háttal megállt a tányérok mögött és felemelte bal kezét, erre a kutyák felkapták fejüket. Farkuk csóválása megállt, és szinte látni lehetett ahogy bőrük alatt megfeszülnek az izmok. Mind a tálakon tartotta a szemét.
- Coimhead a-mach! - mondta, mire a kutyák még jobban lemerevedtek.
- Ionnsaigh! - kiáltotta a lány és bal kezét lecsapta a levegőben, a húsokra mutatva. A három kutya egyszerre lőtt ki, mögöttük feldúrva a szőnyeget, és a padlót kaparva igyekeztek a hús irányába. Óriási vehemenciával kezdték el marcangolni a húsokat, pofájukba kapva az egészet és morogva rázták ide oda, míg egy-egy nagyobb falat ki nem tépődött a nyers húsból. Mara anyai szelídséggel és némi büszkeséggel nézte állatait. Nem a trancsírozásra és pusztításukra volt büszke, hanem arra, hogy milyen csodálatosan okosak a "kis" kedvencei, hogy ezt az igen nehéz trükköt megtudták tanulni, és hibátlanul végre tudták hajtani. Elhaladva mellettük megpaskolta Woyra oldalát, mire a kutya újra elkezdte csóválni a farkát. Egyetlen egyszer sem morogtak vagy kaptak oda hozzá mikor ezeket gyakorolták. "Okosak az állatok." gondolta ilyenkor. "Tudják kiben lehet bízni, és kiben nem."
Fél óra, és egy tál haggis után, Mara betessékelte kutyáit a szobájukba. Miután libasorba bekocogtak, a lány is utánnuk ment. A szoba padlóján tucatnyi rongy és lyukas pokróc hevert. A szoba másik végében egy kis ajtó volt, ki a lakókkal közös kertbe, ahova Marissa egy kerítéssel elválasztott kutyakenelt építetett ki. Ide jártak ki a kutyusai "ügyet" intézni, meg ha friss levegőre vágytak, bár esténként lezárta a kenel és a házba vezető utat, nehogy valami árnyat látva kint ugatni kezdjenek. Most sötétedésig kivitte őket a kertbe, bár leggyakrabban inkább sétáltatni szokta őket, vagy elviszi Mycroft bátyja telkére, szaladgáljanak kedvükre. Kutyáit letudva újra visszavánszorgott a nappaliba és szétnézett a mai pusztításukon. A lány imádott olvasni, illetve egyetemista létére muszáj is volt neki olvasni, így könyvespolcok híjján, ezernyi könyve mind magas oszlopokba és halmokba feküdtek, várva arra, hogy újra kézbe vegyék őket és olvassa tulajdonosuk tartalmukat. A kutyák persze nincsenek tisztelettel a tudást tároló művek iránt, így napközben leborogatják az oszlopokat. Pár óra rendrakás után Mara hullafáradtan zuhant, mindenestül a kanapéra.
- El ne merj aludni itt...- motyogta magának, de már érezte, elkésett ezzel a kijelentéssel. Szemhéjja fokozatosan kezdett ólomsúlyúvá válni, s pár másodperc után már el is aludt ülve.
Marissa reggel arra kelt, hogy valami üvölt a hálószobájában. Átakart fordulni a másik oldalára, de a mozdulat közben zuhanást érzett, majd a tüdejéből a levegőt kipréselő talajt. Lassan feltápászkodott és szétnézett. A nappaliban aludt el.... A kutyák még alszanak...
- Mi a fene ez a szirénázás?! - szemét dörzsölve bebotorkált a szobájába és a hang forrását meglátva, minden bevillant neki. Ezt Sherlock csinálta neki. Egy újfajta ébresztőóra volt, ami csak bizonyos napokon csörgött ilyen korán.... Amikor a lánynak reggeli órája volt az egyetemen!
Marissán átfutott a hidegzuhany. Rámeredt az órára. Már fél nyolc volt. Háromnegyed óra kellet mire lesétállt az egyetemhez, egyed óra, mire elkészül eleve itthon, és tíz perc mire a kutyáit leadja Mycrofthoz... És neki 8.45-re az előadó teremben kellene lennie. Ember még ilyen gyorsan nem váltott ruhát, szedte össze könyveit és mosta meg az arcát, mint Mara. Négy percel később, már Mycroft háza előtt dörömbölt az ajtón. Senki nem jött ki, így kutyáinak maradj-t parancsolva visszarohant a bérkocsihoz, amit pár pillanattal ezelőtt fogott és beugrott az ajtaján. Mire háromnegyedet ütött az óra Marissa lihegve, kusza hajjal, csöndben besomfordált a nagy terembe és leült a helyére.
Délután háromkor végzett, s ezután egyből a Pub-ba igyekezett, ahol felszolgált.
A nap vége felé újra fáradtan, csapzottan és elcsigázva vitte haza kutyáit, majd adott nekik vacsorát, aztán magának. Ma azonban hősiesen betudta magát vonszolni az ágyához, hogy aztán újra álomba zuhanjon úgy, ahogy egész nap volt.
Ez ment már vagy három éve, változás nélkül. Mara minden erejét latbavetve tanult szorgalmasan, felszolgált, gondoskodott háziállatairól és hébe-hóba, ha volt alkalma és megbízója eltett pár embert láb-alól.
Lassan az őszi szellő zúzmarát és deret kezdett hozni a hajnallal. A fák színpompázó levelei lehulltak a földre, hogy aztán semmivé váljanak. A napok egyre rövidebbek voltak, a lány néha már estékbe nyúlóan dolgozott és tanult minduntalan, míg egyszer csak, egy fagyos hajnali reggelen arra ébredt, hogy gyengén szállingózik a fehér hó, a szürke égből.
- December hava... - sóhajtott, ahogy a zúzmarás ablakon kinézett. - Kár, hogy nem marad meg a hó. - ezzel fogta és visszahúzta a függönyöket. - Nemsokára jelentenem kell. - sóhajtott. Az éjjeliszekrényéhez lépet, kihajtotta a harmadik fiókot és kotorászni kezdett a ruhái között. Hamarosan nekiütköztek ujjai a colt-ja hideg markolatának, de most nem az kellett neki. Tovább keresgélt, míg a fiók leghátuljában, a legallján megtalálta amit keresett. A markába fogta és kihúzta a holmik közül. Egy ideig csak a csukott öklét bámulta. Nem akarta a tenyerét kinyitni, mert tudta, hogy mekkora horderejű, az a kis valami, ami most a tulajdonába került. Hónapokig kutatott utánna, hasztalan, de a legutolsó bevetése előtti héten végre rámosolygott az Isten. Lassan nyitotta ujjait, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne az a valami a kezéből, mint egy pillangó. Egy kis jellegtelennek kinéző, rézgyűrűt szorongatott idáig.
- Más zaciba adna téged drágaságom. - mosolygott a gyűrűre. - De nekem te vagy az első lépés.

Master of shadows (Az árnyak mestere)Where stories live. Discover now