Master of shadows (Az árnyak mestere)

Ez bonyolult...!

- Nocsak Frye úr. - suttogta Mara a mellette sétáló férfinak, miközben felfelé sétáltak a zárdák felé, Abberline-al az élen. A rendőrfelügyelő nem zavartatva magát a mögötte folyó sugdolózással egy öreg négyes-forgót dúdolt.
- Most min lepődtél meg, velem kapcsolatban? - húzta fel jobb szemöldökét Jacob rásandítva.
- Hazudni nem szép dolog. - csettintett nyelvével Mara és feddőn megrázta a fejét. Rápillantott a férfira és elvigyorodott.
- Bagoly mondja verébnek. - vágott vissza az.
- Pff... Én? - hüledezett színlelve a lány.
- Örülhetnél inkább, hogy segítek! Ez szökőévbe egyszer lesz, csak mondom.
- Ki mondta, hogy nem örülök? - mosolyodott el Mara kedvesebben, őszintébben. - Tényleg hálás vagyok, azért, amit teszel nekem. Sokat jelent.
Frye zavartan oldalra pillantott és megvakarta a tarkóját.
- Majd akkor köszönd, ha vége ennek. Nem garantálom, hogy bármit tudok segíteni a nagybátyáddal kapcsolatban...
"De legalább próbálod." gondolta Marissa és elhúzta a száját. "Jessey megtette volna...?"

Abberline végig vezette őket egy rövidke, penészes falú folyosón, majd egy jobb oldali ajtóhoz fordult és benyitott.
Mara előre lépett és követte a rendőrt, s egy tágas, fél lakásnyi helyiségbe érkeztek, mely akár egy kis iroda is lehetett volna, a könyvesszekrényekkel és az íróasztallal, ha nem emelkedett volna ki a szemben lévő falból egy rácsozott cella, benne egy vászonkabátos férfival...
- Uncail Monty! - kiáltotta a lány és a rácshoz rohant.
A középkorú férfi kék vászonkabátban volt, sárga sállal a nyakában. Őszülő vöröses-barna szakálla a mellkasa negyedéig ért, katonás háromszögbe metszve, haja viszont kesze-kuszán meredezett a fején, mintha villám csapta volna meg. Arca a szakállától nem látszódott, de szemei megegyeztek Marissáéval, ugyanolyan sötétkéken csillogtak.
Amikor meglátta a lányt, beesett, komor tekintete felcsillant és ragyogó öröm áradt szét rajta, szemei sarkában talán könny is csillogott, bár azt gyorsan repdeső szemhéja kipislogta.
- Meanbh' Mara! Meanbh' Mara! [Kicsi Mara!]- hangja remegett, az örömtől megfeledkezve arról, hogy hol is van, testét elszántan nekipréselte a rácsnak, csakhogy kinyúlhasson és ölelésbe fogja a lányt. - Édes Istenem, mekkora lettél! - nevetett, párszor elharapva a szavakat a sírás visszatartásától. - Marácskám, édes kicsi kislányom!
- Monty bácsi, hogy kerültél te ide?! - vonta kérdőre azonnal a férfit Marissa, bár nem tagadás, ő is megkönnyezte nagybátyja viszontlátását, hét év elteltével.
- Mara, - ragadta meg a karját keményebben Montgomery megrázva őt. - nem én voltam! Hinned kell nekem! Azok a mocskok rám kenték az egészet, de esküszöm semmi közöm nincsen hozzá! Kérlek! Kérlek higgy nekem! - szemében újra könnyek gyűltek, a tehetetlenség fogságában csak magyarázkodni tudott, bizonygatni az igazát.
- Miről van szó bácsikám? - Mara megpróbálta lefeszíteni a karjára tapadó ujjakat, megakarta előbb nyugtatni a feldúlt férfit. - Figyelj Monty bácsi, előbb meg kell nyugodnod. Érted? - szólt lágyabban Marissa, türelmesen megvárva, míg a férfi riadt tekintete elmúlt és légzése is helyre nem állt.
- Semmi baj nem lesz bácsikám. - bíztatta szinte mormolva a szavakat. - Itt vagyok már, rendben lesz minden. Most lélegezz nagyokat, rendben?
Monty megvakarta bozontos fejét és bizonytalanul a másik két jelenlévőre emelte tekintetét, mintha most jött volna rá, hogy nem csak ők ketten vannak a szobában.
- Ők segítenek nekem Monty bácsi. - fordult hátra Mara Abberline-ra mutatva. - Nem fogsz igazságtalanul itt maradni. De előbb, kérlek, mesélj el mindent, mi történt, hogy most itt találkoztunk, nem pedig egy kávézóban csevegve.
- Azt...azt hiszem, az hosszú történet lesz. - gondolkozott nagybátyja és eltöprengve leült a priccsére.
- Van időm. - mosolyodott el a lány előzékenyen. - Remélem - újra hátrafordult, hogy megbizonyosodjon a rendőrfelügyelő reakciójáról. - ez nem teher Abberline rendőrfelügyelőnek sem.
Abberline eddig némán állt az ajtó szélében, hátra kulcsolt kezekkel nézte a jelenetet. Arcán félmosoly játszott.
Marissa megértette, maga a rendőrfelügyelő sem hisz igazán Montgomery bűnösségében, de ha egyszer ő az egyetlen ember, akire kicsit is rátudják fogni az ügyet... Sajnos a "törvény" szabályai szerint kell eljárni.
- Addig marad, kisasszony, amíg akar, illetve míg mindent meg nem beszélnek. Ma éjszakás vagyok, így a munkaidőm alatt korlátlanul itt tartózkodhat.
Marissa hálásan bólintott és körbefordult, hogy keressen magának egy széket.
- Ha nem haragszanak. - magyarázkodott, miközben a rácshoz húzott egy vasszéket.
- Tessék csak. - engedélyezte Abberline és lábával dobbantva mozgolódott. - Ami azt illeti, ha nem haragszik, Mr. Frye, pár percre egyedül hagynám önöket, ugyanis nem csak egy gyanúsítottunk van itt bent. Ki kell hallgatnom egy fickót gyilkosság vádjával. Ha addig figyelne rájuk...
- Ne aggódj Freddi, nem fognak elmenni. - biztosította ravasz mosollyal Jacob, a felügyelő pedig bólintással némán elköszönt Marissától.