Master of shadows (Az árnyak mestere)

Feladatok

A lánynak nem is kellett megvárnia míg a félrészeg int neki, már abból tudta, hogy rendelni fog, ahogyan a fickó kereste az asztalok között. Sóhajtva ellökte magát a pult mellől és odasétált az asztalok labirintusa között a félrészeg fickóhoz. Az meg se várta, hogy a pincérnő megkérdezze mit óhajt, már egyből hozzá is látott a lista sorolására.
- Hozzál nekem egy tál citromos halpástétomot, két vagdaltot és egy nagy korsó sört. - mondta durván, majd egyből visszafordult a társaihoz beszélgetni. Nem éppen a legkifinomultabb társalgást folytatták...
- Milyen sört szeretne? - kérdezett a pincérnő.
- Mit nem értesz anygalka? Amilyen van! - böfögte oldalt neki a fickó. A lány lenyelte a kifejezést, amit a pasasra akart használni és gyorsan elfordult az asztaltól. Visszasietett a pulthoz, ügyesen kikerülve az utánna kapó mancsokat és letette a pultosnak a cetlit, amire írta a rendelést. A pultoslány gépiesen elvette a papírt és hátrafordulva beadta a kis ablakon, ahol a rendeléseket továbbítják a koyhába. A szőke lány visszafordult és a kiszolgáló elé könyökölt.
- Jól csináltad Marissa. Láttam az arcodon, hogy majdnem behúztál annak a fickónak. - mosolygott a szőke és összecsapta a kezeit.
- Ah, Molly...Ha te tudnád, milyen képet vágok, amikor megakarok valakit ütni....Na az nem ilyen. - legyintett Marissa. - Ennél rosszabakkal is szóba kell állnom.
- Nekem mondod? Megkértem a főnököt, hogy hozzak ide a pult alá egy furkósbotot, mert már unom, hogy üres üveggel kell szétválasztanom a verekedőket... Mit ne mondjak, így legalább nem kell feltakarítanunk a szilánkokat.
- Meg a vért. - bólintott szórakozottan Mara és a hátát a pultnak vetette, úgy folytatta a beszélgatést. - Hidd el cserélnék veled. Te legalább bánthatod őket, ha úgy hozza a helyzet...De én már azért sem szólhatok, ha a fenekemre csapnak.
- Szoktak? - szőke Molly sóhajtott egyet és megcsóválta a fejét. - Elég pocsék ez az étterem. - Marissa halkan felnevetett.
- Milyen kedves, hogy felmagasztalod ezt a putri kocsmát egy éteremmé! - Mara óvatosan körbemutatott. - Két "szakáccsal" egy pultossal és egy szortírozóval ne mondd, hogy ez egy étterem.
Molly vállat vont, maga elé húzott pár koszos poharat és törölgetni kezdte őket.
- Ez is jobb, mint a semmi...- mondta. "Hát ez az. Csakhogy én ezen kívül nem "semmit" csinálok, hanem az életemet kockáztatom...és még így is kevés a pénz." gondolta Marissa egy grimasszal az arcán.
Az órák egyre gyorsabban teltek a nap folyamán, a vendégek egymás kezébe adták a kilincset, s a székeket. Mara hol kiszolgált, hol rendelést vett fel, hol letakarította az asztalokat. Kétszer bekellett szólnia a szakácsnak, annak a magas, izmos nyakúnak, hogy jöjjön előre és paterolja ki a részeg kötekedőket. Maga is szívesen megtette volna, de a főnöke elégszer a fejéhez vágta, hogy a csinos kis arcoknak nem szabad túl durvának és rémítőnek tűnnie a vendégek előtt, mert elijeszti így őket.
Épp egy hattagú csoport maradványait nyalábolta fel egy asztalról, mikor Molly odakiáltott neki.
- Hé, Miry! A táskádat nem baj, ha beviszem hátra?
Mara felkapta a fejét és visszatéve a tányér-tornyot az asztalra odasietett a pulthoz. Gyorsan kikapta munkatársa kezéből a táskáját bocsánatkérőn rámosolygott.
- Öm....izé. Köszönöm, de ne fáradj emiatt, majd én elrakom. Van benne pár....teáscsésze amit tegnap vettem egy..bazárban, mert nagyon megtetszett és még nem volt időm kirakni otthon, de nagyon törékenyek és nem szeretném, hogy bajuk essen.... Ha eltörik, én törjem el, így nem lesz lelkiismetet furdalásod. - hadarta a szőke pultos lánynak, de mielőtt az válaszolhatott volna, bevitte hátra a raktárba a táskáját és elzárta a szekrényébe. Mikor becsukta az ajtaját nekidőlt a tárolónak és nagyon sóhajtott. Még hátra volt az a feladat, hogy épségben tartja a könyveket, majd, ha minden megtudott belőlük, meg visszacsempészi a könyvtárba....Már ha még ott lesznek a magángyűjtő könyvei.
Délután ötre járt, mikor megérkezett a váltás pincér, aki éjkszakázik majd. Még két órát kellett dolgoznia, a pincérfiúval együtt, majd csak utánna mehetett...a következő munkájára. Alan huszonöt éves volt, és skót, ami Marissa számára maga volt az isteni jel. Végre akadt egy ember, aki szintén skót gyökerekkel rendelkezett.
Marissa apja, még a 40-es évek elején utazott ki Skóciába, mert a munkája oda szólította. Egy fiatal, előkelő családból származó ügyvéd, még most is nagyszerű partinak számít, így nem volt kétséges, apja hamar rátalált édesanyjára, Ameliára. Anyja is egy előkelő csáldból származott...vagyis egy ősi klán fejeinek vérvonala csörgedezik a Haskrillok ereien. A klán nevük MacKay, amit már nagyon régóta nem viselhetnek, de a földjeik nagy része megmaradt. A felföldi vidéken nagyurak még most is a Haskrillok, mikor legutóbb Mara a szülőföldjén járt, már nagyapja, Malcom volt a családfő, és a környező város polgármestere. Mivel egész gyerekkorát a nagyszülők háza körül töltötte Marissát az öregek ízig-vérig azzá nevelték, amivé kellett. Skóttá. Anyanyelvét nem is az angolnak tartja,-még most se-hanem a skótnak. Így, a munkatársai hatalmas meglepetésére, mikor megtudták egymásról, ugyanazon földről jöttek, persze egyből a saját nyelvükön kezdtek kommunikálni.
Mint mindíg, most is ahogy belépett Alan, először köszönt mindenkinek, aztán vidáman odakiáltott Marissának.
- Latha math, Mara! (Jó napot)- biccentett neki vigyorogva. Molly csak rázta a fejét és tovább törölte a poharait.
- Hòigh! (Szerbusz) - Mara imádta, mikor értetlen kifejezés ült ki az emberek arcára, mikor anyanyelvén beszélt itt. Mintha valami varázslatot mondana....
- Ciamar a tha thu? (Hogy vagy?) - kérdezte a férfi. Marissa megvonta a vállát és tovább pakolgatott az asztalokon.
- Tha mi gu dòigheal. (Jól vagyok.)
- Dè cho fada 'sa tha thu ag obair? (Meddig dolgozol?) - kérdezte Alan, miközben elsétált mellettük az öltözőbe.
- Eadhon dhà uair. An dèidh sin, mee aig a' cheann thall rach gu dachaigh.
(Még három órát. Azután végre hazamegyek.)
- Deagh gu thu. Mise a' dol gu obair uile oidhche. (Jó neked. Én egész este dolgozni fogok.) - Alan fújt egy nagyot, majd besétállt az ajtón és becsulta maga mögött. Mara keserűen elmosolyodott. Mikor volt egy kis szabad ideje mindíg Alan-al beszélget. Már megtudta a férfitól, hogy pár éve elvett egy jómódú szabó lányát, és most a nőt és az egyéves lányukat próbálja eltartani, mivel apósa elfordult tőlük. Alan csak a kislányáról beszélt, annyira imádta a gyermekét, hogy néha munka helyett inkább megált és Marissának áradozott a kicsiről. A lány türelmesen halgatta a férfit, és csak néha-néha kérdezett ő maga valamit. Vajon ővele mi lesz hét év múlva? Még akkor is ez lesz a hivatása? Pár perccel később Alan visszajött a munkaruhájába, igazából csak egy fehér inget és egy vörös kötényt kellett felvennie, amit a derekára kötött. Vállig érő vörös haját hátrafogta és még a hosszú szakállát is összefonatta Marával. Ezen mindíg sokat nevettek.
- A nagyapám is befonja a saját szakállát. - váltott át angolra, hogy Molly is megértse mit beszél. - Bár az ennél a kis pihénél sokkal hosszabb. - nevetett és megrántotta a férfi szakállát.
- Miért, a nagyapádnak mekkora a szakálla? - kérdezte Alan sértődötten. Nagyon erős volt az akcentusa, amin Mara segít neki finomítani. Amikor idekerült Molly és a szakácsok meg sem értették, még ha angolul beszélt is. - És nekem nem is kicsi! Két arasznyi!
- Hát a nagyapjának meg tíz arasznyi. - nevetett Molly és kitárta a karját, imitálva a hosszúságát az állán.
Mara megrázta a fejét, és közben összekötötte a férfi szakállát. - Bolond vagy te, Molly. - kacsintott. - Csak kilenc és fél. - erre mind a hárman nevettek.
Estefelé kezdett csak igazán gyűlni az élet a kocsmába. Ilyenkor az útépítők és néha már a gyármunkások is bevetődtek egy tál vacsorára, vagy pár korsó szeszesitalra. Mara úgy vélte a kinti hangzavarba már egyedül is helyt tud állni Alan, így pihenőre bement kicsit az öltözőbe. Előkapott egy könyvet, felült az ottani asztalra és lázasan olvasni, majd egy ócska füzetbe jegyzetelni kezdett. Még sehova sem haladt a kutatómunkája, és attól tartott, ha most nem kezdi el, ma már nem tudja egyáltalán elővenni a könyveket. Egy rossz grafitdarabbal vázlatolt, néha megállt, hogy összeegyeztesse a saját jegyzetét a könyvvel, majd újra elkezdett írni. Annyira belefeledkezett a munkába, hogy észre se vette, mikor Molly benyitott az öltözőbe és megállt előtte.
- Mit írsz? - kérdezte Marissát és lehajolt hozzá az asztalhoz. Mara ijedten megugrott és barátnője csuklójához kapott, a másik kezét pedig támadásra készen hátrahúzta.
Munkatársnője szeme elkerekedett, szinte a lélegzete is elakadt és csak pislogni tudott. Mara szégyenkezve, vörös arccal elengedte a lányt és visszafordult a könyveihez.
- Bocsáss meg....a reflexek...- ráharapott az alsó ajkára és zavartan megköszörülte a torkát. - Máskor kérlek szólj, ha bejössz!
- Ezt meg hol tanultad? - ámuldozott Molly. Marissa ránézett és feltette magában a sokat érő kérdést. "Megbízok feltétlen a lányban?" kérdezte magától, majd a jólismert szavakkal válaszolt.
- Mondtam, hogy megkell tudnom magam védeni a részegek és kötekedők ellen. Amióta idd dolgozok megkértem az egyik barátomat, aki boxol, hogy mutassonár önvédelmi fogást...hogy ne legyek annyira védtelen. - hazudta Mara. A szőkeség csak állt előtte és bámulta, Mara pedig értetlenül figyelte a lányt. Molly bizony nem az eszéről volt híres, de hát nem mindenkinek kell feltétlen eszesnek lennie ahhoz, hogy szerssék. Elhúzta a száját és mocorogni kezdett az asztalon.
- Hát a vendégek? - kérdezte a kijárat felé bökve az állával Mara.
- Amikor eljöttem kinyújtózni nem voltak olyan sokan. - vont vállat a nő.
- És ha jöttek újjak? Vagy ha rendelni akarnak? - próbálkozott tovább.
- Akkor várnak egy kicsit. Már fáj a fejem a sok bűztől idebent. Kimegyek kiszellőztetni a fejem. - a pultoslány belépett a kis szobácskába és a kabátjához tipegett. Miután belebújt rókaprémes kabátjába kihalászott a zsebébők egy marék dohányt és egy kis selyemszütyőt.
- Kérsz? - nyújtotta a rudakat Marissának. A lány a dogány felé hajolt és megszagolta.
- Hmmm...1815-ös nicaragua-i...a márkát nem ismerem..
- Honnan tudod mindíg az ilyeneket?! - nevetett Molly. Marissa kuncogott és elvett egyet közülük. Az orra alá tartotta és mélyen beszippantotta a dohány illatát.
- A bátyáim nagy dohányosok....Ha mellettük élnél te is megtanulnád az ilyeneket. - Mara a két mutatóujjába fogta a darabot és feltartotta maga elé. - Angliában csak '820 óta engedik a szivargyártást. Ez, ahogy mondtam külhoni, így jóval drágább, mint a többi szivar. -"Ráadásul ezen kopásfoltok vannak a közepén, és a szélei megfodrosodtak. Ezek a szivarok nálam is öregebbek." tűnődött magában Mara. "Ha Molly egy kocsmában dolgozik ilyen drága cikkeket nem engedhet meg magának...Mostanában sokat megy mukna után klubbokba is...talán a párja fizeti neki ezeket."
- Harvy-tól van? - kérdezte hirtelen Mara. Molly elöszőr kicsit ráncolta a szemöldökét, de aztán szájrágva bólintott.
- És több minden is lesz, ha tovább folytatódik a kapcsolatunk! - összecsapta a tenyereit és megpördült magakörül. - Szerintem teljesen belémesett!
"Szerintem meg te estél bele teljesen." akarta mondani a lány, de mivel még pár évig itt fog dolgozni, és Molly is itt fog dolgozni mégsem mondott semmit. Csak mosolygott, és amikor a munkatársnője kiment hátra megköszönte neki a szivart. Néhány másodpercig még a kezében forgatta a darabot, majd letette maga mellé és leszállt az asztalról. Gyors tempóban összeszedte a könyveket és a jegyzetfüzeteit majd visszapakolta a táskájába őket. Rágörcsölte a száját és miután felvette egyszerű, szürke posztó kabátját a bal karjához kötötte a táskáját, biztos, ami biztos. Mivel mást nem hozott magával a munkába fogta magát és előre ment Alan-hez. Megvárta míg a férfi elvégzi az asztaloknál a munkáját, és mikor a pulthoz fordult csak akkor intett neki Marissa, hogy jöjjön oda hozzá.
- Mura h-eil e na dhuilgheadas mòr bidh mi a 'dol don dachaigh nas tràithe na bhios mi a' dol mar as trice. (Ha nem probléma, ma kicsit hamarabb megyek el, mint szoktam.) - Marissa kicsit szégyelte magát, hogy így egyedül hagyja Alan-t ebben a nagy felfordulásban, de a férfi csak mosolygott és megrázta a fejét.
- Tha cha staing, mi 's urrainn do làimhseachadh seo aonar . (Semmi baj, eltudom intézni ezt egyedül.) - hátrabökött a fejével a válla felett. - Mee dòchas, mise fàs air choireigin agus airgead. (Remélem kapok egy kis borravalót is így...) -cinkosan a lányra kacsintott. - Elhalászom előled a bevételt. - bökte meg a lány karját. Mara mosolygott ezen, majd hátbaveregette munkatársát és kiszlalomozott a vendégek hada között az utcára.
Mikor kiért kellemes érzésként ítélte meg a hideget. Most éppen nem esett az eső és ez egészen felvidította. Remélhetőleg nem fagyott rá a víz a tetőkre nagyon...ha igen, az megfogja nehezíteni a dolgát. Megigazította a vállán a kabátot és elindult hazafelé. Ma kifejezetten szép és tiszta idő volt, vár ezt a lány nem igazán tudta értékelni a négy fal között, de mikor volt egy pillanat ideje, odasétált az utcára nyíló ablakokhoz és kilesett rajtuk. Aznap csak kétszer esett, és azok se voltak valóban esőnek nevezhető dolgok... A levegőt uraló szmog és egyéb kellemetlen, az utca földjéről terjengő szagok egy időre eltűntek a köenyékről és csak az eső illata és a házakat fűtő szén illata maradt. Amíg nem megy el a fivéreivel vidékre, Marissa tudta, hogy ez az egyetlen olyan alkalom, hogy tiszta levegőhöz juthat. Így hát nagyokat szippantva baktatott hazafelé. Pékségek, szalonok, üzletek mellett vitte el az útja, néha egy-egy sarki pub dallamait is elcsípte pár pillanatra. A tél beköszönte ellenére sokan jártak kint az utcákon. Hatalmas szoknyába, homlokig érő sálakba sétálgattak a tehetős asszonyok uraikkal, akik, mintha ők lennének a megtestesült tökély, fennhéjázón kopogtatták sétapálcáikat maguk előtt, vagy lóbálták meg óraláncukat. Mara csak egy egyszerű barna vászonszoknyát viselt, amely vastagabb volt a mutatóujjánál is. Belül puha szőrme melengette a derekát és a combjait, így csak egy vastag fekete harisnyát vett fel alá. A csizmája orra kopott volt, a fűzőjét már sokadjára cserélte ki, de még derekasan állta a víz és a hideg harapását. Nem szerette azokat a ruhavázakat, amik az ülepnél megemelik a szoknyát, mert őszerinte túlságosan is lekorlátozzák a mozgásterét, ráadásul nevetségesen néz ki, mint egy potrohos méh. Így, egy teljesen átlagos, törékeny leánykának nézett ki. Persze vékonynak egyáltalán nem volt nevezhető Marissa. Karjain és combjain már attól kirajzolódott az izomtömege, ha csak kicsit megemelte a kezét, vagy lépett egyet. Ha szűk plúzt vagy mellényt viselt a hátán az izmok csak akkor nem látszottak át, teljesen leeresztette vállait. Persze ereje egyáltalán nem látszott meg rajta átlagos szoknyái és ingei alatt. Léptei ruganyosak voltak és mindíg -mint ahogy most is- kihúzva, peckesen járt, hölgyhöz méltóan. Kisgyermek kora óta "edzésben" van, hiszen nagyapja majorságán a bátyjaival és unokatestvéreivel állandóan felmásztak valahova. Hol a háztetőre másztak fel, hol a fára kúsztak ágról-ágra, de bakfis korában egyszer a régi kastély tornyot is megmászta egyik bátyjával. A családjában szinte elvárás volt, hogy a semmi közepén -ahol a szüleivel éltek- megtudják magukat védeni az útonállóktól, az ellenséges családoktól (akik egy ellenséges klánban éltek, amik hadban álltak a Marissa családjának klánjával...volt klánjával jobban mondva) és mindenféle embertől, akik a városban felbukkahattak. Így Mara már egész kislány kora óta önvédelmet, bokszot és fegyverforgatást tanult. A szülei utóbbi kettőt igen ellenezték, főleg édesanyja, de a nagyapja tovább folytatta a tanítatását...és most ha Mara visszagondol erre, csak hálás lehet az öregnek. Amióta pedig munkája része, hogy fizikailag a lehető legerősebb-ügyesebb és- fittebb legyen Mara még inkább belemerült az edzésekbe. Amit ezentúl senki sem tilthat meg neki.... Befordult az egyik utcasarkon és elfordult jobbra. Mélyet szippantott a levegőből. Hagyta, hogy a jeges érzés átáramoljom a torkán le a tüdejébe, aztán hagyta, hogy szervezete teljesen felmelegítse azt, madj gőzpárát fújt az orrlyukain keresztül. Megállt az egyik szokásos helyén, a hentesnél, és kettőt lépve a magas lépcsőkőn, benyitott az üzletbe.
Bent az érkezését csengettyűszó kísérte, ami az ajtóhoz volt rögzítve. Itt bent nyáron is majdnem olyan hideg volt, mint most télen kint az utcán, hogy a hús tovább álljon és ne kezdjen el romlani napok alatt. A henteslegény az érkezésére előrejött a tárolóhelyiségből és megtörölve a kezét kötényében biccentett Marissának.
- Jó látni ma, Miss....- elmosolyodott, és elpirult a legény. Marissa ezt észrevette és tekintetét belefúrta a fiújéba. Az erre elkapta a fejét és lehajtotta a fejét, mintha a húsárut bámulná. - Hölgyem...ha nem bánja a kérdést, de... -megköszörülte a torkát és piros füllel a lányra nézett. - Már fél éve idejár, szinte törzsvásárló nálunk....és...még mindíg nem árulja el a nevét. Miért?
Mara sokat sejtő mosollyal rásandított, majd mintha érdekesebb lenne a hús, azt kezdte vizsgálni.
- A nevek nem fontosak. Úgyis mindíg elfelejtjük őket, annyit hallunk egy napon. És ki tudja? - cinkosan elmosolyodott. - Lehet, hogy állnevet használok... - erre felnézett a fiatalemberre és rákacsintott. A henteslegény zavartan elmosolyodott és megvakarta a tarkóját.
- De, Mr. Smith, ha tudni akarja a nevemet megmondhatom magának, hiszen, ahogy mondta szinte törzsvendég vagyok erre.
- Megtisztel ezzel, kisasszony.
- A nevem Mary Hamilton. Ha nem csal emlékezetem, az ön keresztneve pedig Robert. -a fiú újra elpirult és bólintott.
-Úgy bizony Ms. Hamilton.
- Még Miss vagyok. - biccentett Mara.
- Hogy érti, hogy még? - Robert mintha megijedt volna e szavak hallatán, ami kicsit szórakoztatta a lányt. Helyes fiú volt, és talán ha nem lenne ennyire elfoglalt élete még tovább is menne a barátkozáson túl vele, de ezt nem tehette meg ezen pillanatokban. Szégyenlősen lehajotta a fejét és beleharapott az alsó ajlába.
- Még nem jött egyetlen egy olyan ember sem az életemben, aki képes lett volna rá ezt megváltoztatni.
- De még jöhet.... - a fiú őszinte tekintete elgondolkodtatta Marissát, ahogy ránézett. Ő fog ilyen őszintén nézni bárkire is? Nem akarta tovább bolondítani szegény fiút, hiszen ez nem egy csevegésre alkalmas hely, így megköszörülte a torkát és rámutatott egy nagy oldalbordára.
- Az ott őz?
- I-igen...Tegnap ejtették.
- Mennyi van az oldalbordákból?
- Tíz kiló itt, a pulton. Egy igazán megtermett bika volt, alig birta két golyó földre vinni, ahogy mesélték nekem.
- Kérem mindet. - mondta egyszerűen a lány. A heteslegény megrökönyödött tekintettel bámult rá, de aztán észbe kapott.
- Hogyan fogja elvinni?
- Elbirok tíz kilóval, ne aggódjon. Talpraesett hölgy vagyok.
- Azt nem kétlem... - miután becsomagolta neki a húst Mara csak úgy a kezébe fogta a papírzacskót és a mellkasához húzta. Gyorsan elköszönt a fiatalembertől és újra lakása felé vette az irányt.
Órákkal később mikor már otthon volt, és megetette a vásárolt hússal kutyáit nyugodt szívvel feltett megának a tűzre egy kanna teát és egyetemi könyveivel, illetve a lopott relikviákkal letelepedett a kanapéjára. Az eső újra eleredt és kellemes illatot árasztott be a résnyire nyitott ablakon. Mara ellazulva ült középen törökülésen a puha párnákon és a mellette nyitott könyveket nézegette és elemezte. Kisvártatva kopogtattak az ajtaján. Aztán megint. A tea a konyhában felforrt és rotyogva, gőzölögve adta ezt a lány tudtára, de Mara az ajtóhoz lépett. Kutyái most a szobájukban lustálkodtak és lehet hogy rájuk csukta az ajtót is. Nem szokott ilyenkor, este felé vendége lenni. Mycroft inlább kora délután szokta meglátogatni. A betörők pedig, legjobb tudása szerint nem kopognak. Az ajtóhoz lépett és lábujjhegyen belelesett a kukucskálóba.
Az alak fekete ballonkabátot viselt, széles karimájú kalappal és háttal állt az ajtónak. Egy esernyőt tartott a feje felé, de Marissa az alak vállaiból már sejtette, hogy ki a vendége.
- Sherlock. - üdvözölte bátyját, mikor ajtót nyitott neki és betámaszkodott az ajtófélfába. Bátyja megfordult és összezárta esernyőjét.
- Húgocskám. Beengedsz végre, vagy fagyoskodni akarsz még?
Marissa rezzenéstelen arccal bámulta bátyját és várt. Sherlock mintha kissé ideges vagy dühödt lett volna.
- Minek köszönhetem ezt a felettébb érdekes látogatást? - kérdezte Mara. - Mert azt a hét pokolra merem állítani, hogy Sherlock Holmes nem látoganá meg a húgát ilyen későn, zuhogó esőben.
Sherlock dühösen összeráncolta a szemöldökét és hátrafonta a karjait a háta mögött.
- Látom jó hangulatban találtalak. Beengedsz akkor, hogy a beszélgetést a további időben ne az eresz alatt folytassuk?
Mara oldalra állt, hogy bátyja be tudjon lépni a küszöbön és a kilincset fogta, hogy amint tudja visszazárja az ajtaját.
Sherlock hideget és furcsa vegyszerillatot hozott be magával az előszobába. Vizes esernyőjét párszor megrázta és kabátjával együtt felakasztotta a fogasra. Mara mögötte ment be a nappaliba és hellyel kínálta az egyik fotellel, ami a kanapéjával oldalt helyezkedett el. Bátyja helyet foglal és egyből a karfára könyökölt, hogy lézfejével tudja tartani a fejét.
- Mik ezek? - bökött hanyagul a könyvkupacra, ami a szófán volt. Mara megvonta a vállát. - Az egyetemi tankönyveim... Most akartam kicsit tanulni, amíg le nem fekszek aludni...de ezt úgy látszik el kell napolnom.
- Bocsáss meg, hogy ily későn, ilyen váratlanul toppantam be, de beszélni szerettem volna veled.
- Hallgatlak. -mondta húga és a konyhába lépett közbe. - Kérsz valamit? Teát? Kávét? Netán szivart?
- Nem tudtam, hogy szivarozol. - hőkkent meg Sherlock, ami Marát kicsit nyugtalanítóan érte. Ilyet nem gyakran csinál a bátyja, de aztán újra a munkájára koncentrált és megvonta a vállát.
- Nem szoktam. Csak nagyon nagyon ritkán, és akkor is az udvaromon.
- Molly-tól kaptad? - kérdezte Sherlock, mintha ismerné Mara munkatárnőjét.
- Aha. - biccentett a lány, mintha Sherlock már rég tudta volna, hogy hívják a munkatársát.
- Együtt van még azzal a kártyással?
- Kártyás? Szóval Harvy kártyás. Mollytól úgy tudtam házaló.
- Akkor az információid elavultak voltak...- dünnyögte Sherlock. Mara visszanézett rá.
- Jaj ne izgulj, visszaviszem majd őket. Ha rajtam múlik egy koszfolt, annyi se lesz rajtuk, mikor visszaviszem a könyvtárba.
Sherlock Holmes forgatta a szemét.
- Na és akkor te?! - mutatott egy kanállal Mara a bátyjára. - Észrevettem ám, hogy megint olyan hagyma szagú a ruhád szaga. Ha nem tévedek acetiléngázt csináltál? Mit akarsz most azzal?! Felrobbantani a lakásotokat?
- Az a gázelegy egy kísérletemhez kell, amely ha végre tökéletesül segíteni fog nekem az új találmányomban. - válaszolta testvére dacosan. - Amúgy ma nagyon durcos vagy.
- Durcos? - fújta a lány hitetlenkedve.
- Egy csésze kávé és egy jóminőségű Cicero Criollo szivart ha kérhetem, hamar.
Mara visszament az előszobába a kabátjáért, majd a bátyjához dobott egy szivarkát. Az ültében elkapta és az orra alá dugta megszagolni.
- Pont jó. - mondta és elkezdett ő is a zsebében kutatni. Mara a két csésze kávét pont akkor vitte ki a nappaliba, mikor a bátyja méllyen letüdőzte a fűszeres szagú dohányt.
- Tessék. - tette le a dohányzóasztalra a kávét Mara. Sherlock szó nélkül felé tartott a szivar végét, Mara pedig elvette.
- Milyen? - kérdezte, mielőtt beleszívott volna.
- Gyengébb, mint amit én szoktam használni, de megjárja azért. - Mara megvonta a vállát és a kanapén hátradőlve beleszívott a dohányba. Sherlock végig a szobát figyelte. Kicsit benttartotta a szájában és a torka kezdetén a füstött, ízlelgette, majd lassan kifújta az orrán keresztül, s ezáltal, mintha a lelke is megnyugodott volna csöppet. Vissza adta bátyjának a szivart és a kávéjáért nyúlt.
- Szóval? Miről akartál beszélni? - kérdezte és kortyolt egyet a tejeskávéjából.
Sherlock rásandított és tovább szívta szivarját.
- Nem mindennapi alkalmak közé tartozik az, hogy most a Scotlan Yard bérelt fel, mint megbízott detektív. Maga Abberline keresett meg azzal, hogy nem tudnék e most az egyszer velük együtt dolgozni az ügyön, és nem csinálni belőlük bolondot. Nem a pénzösszegért fogadtam el- bár való igaz, a lakbérünkbe igen jól jönne az bevétel-, hanem mert kíváncsivá tett az eset. Watson is segédkezik benne majd. A helyszínelés holnap kezdődik. Ha van időd, elkísérhetnél minket.
- Hmmm....- tűnődött a lány és vékony állát a tenyerébe fogta, majd leejtette a kézfejét a szegycsontjára. - Nem is tudom mit higyjek.... Nem szoktál magad mellett konkurenciát tartani.
- Milyen... száraz kifejezés....De igen, így van. Egyedül szoktam dolgozni...Watsonnal.
- Akkor mire kellek? Nélkülem is megtudod oldani, ráadásul engem is keres a Scotland Yard.
- Egy gyilkost keresnek. Még csak azt se tudják, hogy egyáltalán hol kutassanak utánna. Én meg nem avatkozok bele. - előre hajolt és kissé sötétebb hangtónusba folytatta. - Bár Abberline nem is olyan fafejű, mint ahogyan azt gondoltam volna róla. Sőt. Meglepett az a férfi. Egészen jó nyomon szokott járni egy-egy "magánakciójában".
Mara elhúzta a száját.
- Nézd, drága húgocskám. Mint minden testvér, én sem akarom azt látni, hogy a vérem általam bukik el. Vagy miattam. Ha csinálsz magadnak egy alibit a Scotland Yard-nál senkinek sem fog, még csak az eszébe ötleni se, hogy talán a híres detektív húga egy törvényenkívüli.
Mara ekkor  hisztérikusan felkacagott.
- Édes bátyám! Te magad sem hiszed el ugye, azt, hogy akár csak sejtenék ott, hogy van kapcsolat közöttünk? Még talán Lestrade sem tudja, hogy ki vagyok. Ami pedig az ügyet illeti. Érdekel engem is. Mostanában úgyse kapok majd új megbízást, szóval valahogy kell a pénz.
- Hát...
- Ugyan. Kár tagani, hogy te nem szoktál "törvényen kívül" ténykedni. Akkor miért jársz ópium barlangokba, miért csak sikátori rablókkal és csempészekkel üzletelsz, miért nincs házkutatási papírod, mikor belógsz egy tetthelyszínre, miért kell zárakat törnöd fel közterületi intézményeknél, miért--
- Úgy látom holtpontra jutottunk. - szakította félbe Sherlock a húgát, mielőtt az belelendülhetett volna a feddésébe. - Mindkettőnk rovásán van. Mind ketten kivagyunk szolgáltatva egymásnak és mindketten a saját módszereinkkel szeretünk dolgozni.
- Mikor legyek előttetek? - kérdezte zsivány mosollyal az arcán Mara.