Master of shadows (Az árnyak mestere)

Télvégi Melegház

Először nem vette észre, hogy nincs egyedül. Dúdolászva sétált le, az egyetem Füveskertje lépcsőin, a hatalmas égerfák alatt. A közeli utcák egyikén sültgesztenyét árulhattak, édes illata belengte az egész kertet, és megkorgatta Marissa gyomrát. Öt órát hallgatott végig egyhuzamban, és volt egy gyakorlati tanóra is, ahol már-már a hányinger kerülgette a fertőtlenítő szagától. Hallgató társaival ellentétben, akik a benti lépcsők aljában csoportosultak és dohányoztak, ő fogta magát és kiment hátra, a Füveskertbe. Az egész terület talány a Hyde park fele lehetett, de még így is bőven akadt látnivaló a kertben, és az ember könnyen eltévedhetett a növények, épületek és szobrok rengetegében.
Előtte magasodott a melegháza a természet- és földrajztudományi karnak, amely méregzöld színével azonnal magára vonta minden arra sétálónak a figyelmét. A hatalmas üveg épület legtetején egy vékony rézcső kandikált ki, amely a központi kazánhoz vezetett le. Mivel az egyetem birtokolt sok trópusi és mediterrán növényfajt, az épületet folyamatosan melegen, párásan kellett tartani, még szitáló hóban is, télen. Így a melegházban helyezkedett el az intézmény legjelentősebb kazánháza is, amelyet faszénnel fűtöttek folyamatosan. A lány elgondolkodva fúj egy hosszú páracsíkot maga elé, bemenjen-e vagy ne, a házba megcsodálni az elképesztő méretű és színű növényeket. Úgy döntött, inkább kint marad a friss levegő, addig is kiszellőzteti az agyát. Egy kerékpáros fiatalember hajtott el mellette, leintegetve és "jó napot" köszönve a lánynak, majd tovább is hajtott az óriási kereken, egyenesen a tavak felé. Látásból ismerte a férfit, ő is beszokott ülni az Anatómia órára, bár inkább csak az állandó öklendezését szokta hallani a lány, mikor valamilyen állatot boncolnak. Mara előtt szokott ülni, valahol előrébb és ha elalszik óra közben, a barátai mindig befonják szőke fürtjeit... Akarva, akaratlanul eszébe jutott Jesse. Már másfél hete, hogy ott voltak a gyárnegyedben... És Marissa egyszerre érzett a férfi kapcsán vad szenvedélyt, amely mindig elfogja, mikor mellette van, és ledönti a lábáról...és ürességet. Mintha egy üres dobozba nézne bele, vagy mintha egy bútornélküli szobában állna. Nem is igazán értette, hogyan alakulhatott ez ki kettejük között, mivel ezedig nem tanúsítottak nagy érdeklődést egymás felé...Persze Jess az elejétől fogva jó barátja volt, de sosem érzett késztetést arra, hogy többet is kihozzon a kapcsolatukból, mint barátság. És mégis. Mintha ez így lenne természetes, hogy mikor esténként kijár kémkedni, Jess mellette van, és azokban a percekben, mikor minden nyugodtnak tűnik, oda ül a lány mellé és a nyakát cirógatja az ajkával, hosszan csókolja és próbálja kigombolni a kabátját. És Mara hagyja neki, szó nélkül engedi, és tetszik neki mindvégig, és érzi, hogy zsong a feje, pezseg a vére minden egyes pillanatban, amit együtt töltenek, de aztán semmi. Üresség. Üressé a fejében. És üresség a szívében.
Violett állandóan faggatja, hogy mit csinálnak és hogy, ha ilyet érez Jess iránt, akkor miért nem fejezi be ezt vele, Mara pedig mindig mást mond neki: Hogy neki így jó. Ő szereti, csak még nem volt idejük megismerni jobban egymást. Vagy hogy majd ez megfog változni, ha többet lesznek együtt....
A minap pont nála aludt volna Violett, és beszélgettek volna, ha nem felejtette volna el a lány. Késő este, nagyon későn ért haza, és Violett persze már rég ott volt nála, és tudta miért maradt el Marissa ennyi ideig. Azonnal faggatni kezdte, meg tanácsokat osztogatott neki, hogy mit és hogy csináljon, meg mire kell vigyáznia egy férfivel, de Mara lerázta az egészet azzal, hogy nem történt semmit.
Mert tényleg nem történt semmi. Mara félt átlépni azon a ponton, amiután nem tudná irányítani az eseményeket. Amit senki se tudna... És olyankor mindig kétségei támadnak Jesse-vel kapcsolatban, hogy vajon haragszik-e ilyenkor a lányra vagy elfogadja a döntését, amibe nincs beleszólása. Úgy érzi, akkor mintha elhidegülnének egymástól, csak azért, hogy utána másnap mintha mi se történt volna, folytassák az egészt. Furcsa kapcsolat ez, kettejük között. Maga se tudta volna megmondani, hogy milyen...
- Szerintem is szép nap ez arra, hogy sétáljunk. - Marissa ijedtében felkapta a fejét, ahogy meghallotta a háta mögül egy női hang sejtelmes dorombolását. Megakart fordulni, de a hanghoz tartozó test karja a vállára fonódott és visszahúzta maga elé, majd előre tolta, sétálásra kényszerítve. Oldalra fordult és szembe találta magát az egyik legkarizmatikusabb személlyel, akit valaha ismert: Irene Adler-rel.
- Azt hittem Kambodzsában vagy. - fordult vissza Marissa a park ösvényéhez, de csintalanul a nőre sandított.
Irene viszonozta a pillantást, majd elnevették magukat.
- Ott voltam. - bólintott az idősebb nő. - Egészen november elejéig. De egyre unalmasabb lett a meleg, meg a napsütés, így gondoltam a születésnapodra eljövök meglátogatni.
- Igen? Milyen kedves gondolat! Tudod hogy január van? Az én születésnapom meg már elmúlt vagy nyolcvanhét napja? - Mara meglepetten felsóhajtott. - Ó, milyen érdekes! Sherlock bátyómnak viszont pont most volt a születésnapja! - Irene köhintett egyet és szélesen rámosolygott a lányra.
- Mit mondhatok? Ezek a mostani hajó járatok...sose bízz bennük! - várt néhány másodpercet, majd rákacsintott Marára.
A lány fáradtan sóhajtott egyet és megcsóválta a fejét. Irene Adler. Semmit sem változott, talán csak a bőre lett kissé barnább. De belül...
- Áh igen.- mélázott el a lány. - El is felejtettem, hogy ti mennyire összeilletek a bátyussal! Két sorscsapás és mindkettő fejfájást okoz, a maga módján.
- Ne mond ezt Marissa! - kuncogott Irene. - A Sherlock és én köztem lévő...- itt egy pillanatra elhallgatott és gondolkodva felnézett a csupasz faágakra. -...kapcsolat nem ilyen egyszerű, ezt neked kéne a legjobban tudni.
- Tudom jól. - helyeselt a lány. - Csak szeretem kicsit borzolni az idegeiteket ezzel.
Irene hümmögött és egy ideig csöndben maradt. Némán, egymásba karolva sétáltak a Melegház felé. Hirtelen feltámadt a szél és balról Mara arcába csapott a jeges fuvallat, magával hozva Adler parfümének illatát... Mara felismerte az illatot és azonnal megétette.
- Hagyott valami üzenetet bátyókám, hogy átadd nekem? - kérdezte hirtelen és az idősebb nő, ijedten felé kapta a fejét. De csak egy pillanatig látszódott meglepettség az arcán. Szemei ellágyultak és szája a jól ismert, ravaszdi mosolyra húzódott.
- Csak annyit kért nézzek rád, merre vagy. - válaszolta zavartalanul.
- Megmondta, miért kell így vigyázni rám?
A nő elhúzta a száját. Bíbor és lila virágokkal tarkított ruhája összeráncolódott, mikor hanyagul megrántotta mellé a vállát és tanácstalanul rápillantott a fiatalabbra.
- Nem. Semmit. Te tudod? -kérdezte vissza. Marissa csettintett a nyelvével. Jobban ismerte Irene Adlert, mint ahogy Sherlock gondolta volna, és ami fontosabb volt a lány számára, magánál Sherlocknál is jobban ismere a nőt. Ravaszdi, alattomos, kiszámíthatatlan, szemfényvesztő volt Irene Adler, aki miden információt megadott annak, aki eleget fizetett érte. Éppen ezért Marissa óvatosan bánt vele.
- Biztos a szokásos. Ezzel nem kéne barátkoznom, azzal jobban kéne vigyáznom...- megvonta a vállát. - Az egyetemen van pár olyan barátom, akik, hogy is mondjam...ellenszenvesek Sherlock-nak.
- Biztos csak félt téged. - Irene újra belekarolt és húzni kezdte a melegház irányába.
- Inkább túlfélt engem. - mondta a lány. De igazából arra gondolt, hogy :"Sherlock soha nem kérné más segítségét arra, hogy engem pesztráljon. Főleg nem egy "kém" segítségét..."
- Erre valók a testvérek. - újra csönd állt be közéjük. Marissa kedvelte a nőt, igazán. A bátyjával való kapcsolata, egészen hidegen hagyja, nem zavarja, ha ezek ketten egymás vérét szívják, de az idő alatt, míg a bátyja...végül is "összejött" Irene-el, megkedvelte a nőt. Egyfelől végre akadt egy olyan ember, aki többé-kevésbé úgy látja a körülöttük lévő világot, mint Marissa. Másrészt, akkoriban nem igazán voltak barátai Londonban, maximum csak Henry-t lehetett annak neveznie, és Irene volt az első, aki szintén úgy viselkedett vele, mint egy barátnővel. Mint egy húggal. És míg a bátyja szerelmi élete olyan kusza és érthetetlen volt, mint egy részeg előadása a botanikáról, Irene és a közte lévő barátság testvérivé alakult, és kölcsönösen megismerték egymás múltját, és egymás jelenét. És úgy-ahogy megvédték egymást.
De persze a rossz szokások, azok rossz szokások maradnak. Irene kémked, akinek kell, kémked akiről kell, és kémked akivel kell. Mairssa úgy érezte, most róla kell kémkednie a nőnek. És ez nyugtalanította.
- Hol mellette, hol ellene. - mondta Marissa maga elé, mintha csak a bátyjával való kapcsolatáról beszélne. De Irene értette. És szomorúan mosolyogva bólintott.
- Hidd el nekem, ez annál bonyolultabb.
- Tudom. - sóhajtott a lány. Az udvar nyugati szegletéből ekkor harangkongás kondult fel, mélyen és szomorúan, jelezve, hogy "egész óra" van, és ideje újra visszatérni az előadó termekbe. Marissa visszanézett az egyetem irányába, majd Irene-re. A nő megértve néma kérdését bólintott és visszafordultak az úton, de nem engedte el Marissa karját.
- Legyen óvatos, Miss. Holmes! - súgta Irene a fülébe, mikor a lépcsőkhöz értek. - Ezekben az időkben nem tudhatjuk, kiben bízhatunk meg, és kiben nem.
Mara komolyan bólintott, megfogadva a tanácsát, majd két puszi után, amit Irene nyomott az arca két oldalára még megvárta a lépcsők tetején, míg a nő bíbor ruhájában elsétál a magas sövények irányába, ahol egy kanyar után beleveszett az örökzöld levelek rengetegébe, majd Mara sarkon fordult, és visszasétált a főépületbe.