Master of shadows (Az árnyak mestere)

Itt a piros, hol a piros

Frederick Clarenc egy ideig még ült a nagyasztalon a vizsgálat után, aztán hirtelen lepattant róla és az utcára néző ablakhoz sétált. Az orvos megrémítette azzal a sok tudományos beszédével, meg azzal a sok eszközével a mellettük lévő gurulósasztalon és a szobában terjengő szag émelyítette a fejét. Haza szeretett volna menni már végre és ki se tenni a lábát, akár hetekig. Az asszony megértené és addig ott van a tünemény kisunokája. Az orvos azt mondta neki, hogy vége a vizsgálatnak, de persze ez sosem azt jelenti neki, hogy elengedi Fric-et. Nem, dehogy! Hanem még hosszú percekig irosgál valamit egy lapra és kérdez tőle furcsa dolgokat.
- Érez-e fájdalmat a gyomrában? - kérdezte a doki. Már hogy a fenébe jön a gyomorfájás ahhoz, ami vele történt?!
- Nem. - inkább nem csap nagy felhajtást, akkor még tovább tartanák itt.
- Álmod mostanában?
- Igen....- minden átkozott este.
- És vannak rémálmai az ominózus esetről? - erre nem felelt. Mi az, hogy ominózus?!
- ...Arról a reggelről. - erre újból bevillantak neki a halott férfiak és a szag, meg a rémület és a félelem. Most is, mint akkor átjárta minden egyes porcikáját.
- Vannak. - válaszolta tömören.
- Sok?
- Sok. - a kikérdezés közben végig, hol rá, hol a lapjára nézett az orvos. Ez nagyon idegesítette. Legszívesebben most rögtön kirohant volna az ajtón, haza. Vagy kiugrik az ablakon... Vajon kiférne a párkányon túlra?
- Hát, azt hiszem megvolnánk Fric úr. - a kijelentés úgy hatott rá, mint egy isteni csoda. Felsóhajtott és kicsit oldódott feszengése, hiszen úgyis pár pillanat és elhagyja ezt az átkozott orvosi rendelőt!
- Kösz, doki! - motyogta a bajsza alatt és kelletlenül odasétállt az orvoshoz, hogy kezet rázzon vele. - Viszlát doki! - gyorsan felvette a kabátját a fogasról és kislisszolt az ajtón lesietett a lépcsőn és maga mögött hagyta a társasházat. Végre! Végre vége!

Mara lassan előballagott a rendelőszobát elválasztó függöny mögül és  karbatett kézzel megállt Watson előtt.
- Hasztalan az egész! - mérges volt arra a félőrült fickóra és mérges volt a doktorra is, mert nincs segítségére a nyomozásban. Ha Sherlock-nak annyit segít, neki miért nem tud?!
- Türelem kisasszony. Ezt a "takarítót" nem faragták olyan kemény fából, mint önt, vagy engem. Vannak emberek-sok ember egyébként- aki fél a haláltól, az elmúlástól meg a vér látványától. Megértem őket. Én is félnék, ha nem lennék hozzászokva.
Erre nem tudott mit mondani. Tudta ő jól ezt, csak nem akarta elfogadni, hogy az egyetlen ember, aki segíthet nekik ennyire nyúlszívű legyen.
- Legalább elmondaná, ki dolgozott előtte az éjszakai műszakban! Megkérdeztem a karbantartót, a portást meg egy kidobót is, akiket eltudtam érni, de mind vagy túl sok nevet mond, vagy túl keveset. Annyi beosztás van, hogy senki se tudja, mikor melyik takarító van, csak ők maguk. A felkeresésük egyenként pedig több nap! - tehetettlenségében belerúgott a mellette lévő asztalba. A gurulós bútor elgördült pár centivel odébb, a lapján lévő üvegek vészesen megremegtek és a injekciós tűk pedig csilingelve koccantak egymásnak.
- Nem tudok többet tenni. Ha szép szóval nem megy, erőszakkal még kevesebre jut az ilyeneknél. Higgye el, idővel mindent elfog tudni mondani nekünk.
- De nem elég gyorsan! - vágta rá a lány és elviharzott John Watson mellett.
- Majd én kézbe veszem a dolgokat!- motyogta magának, miközben a kabátjáért nyúlt lent az előszobában.

Fricet megnyugvással töltötte el rozsdás kis kapujuk látványa. Igaz, reggelenként a hidegben beragad, és mindig körülményes neki megjavítania, de most szinte áhítattal meredt az öntvényre. Végre otthon! Unokázhat, teázhat és olvashat egész nap, és nem kell azon töprengenie, hogy mikor halhat meg ő is, mint az a kettő a kaszinóban... Átverekedte magát a kapun, majd átsétált a keskeny bejáratot jelentő kis úton, amit a szomszédjaik kőfalai szegélyeztek. A teret még jobban leszűkítette felesége zöldségese, amely a falak mentén volt kiültetve. Felkocogott négy lépcsőfokot és benyitott a lakásba. Felesége és lánya biztosan már megfőztek ebédre, neki már csak annyi dolga van, hogy amit elkészítettek, azt eltűntesse a gyomrában. Női hangokat hallott a kályhából, bizonyára Jenna és Emma beszélgetnek főzés közben, a veje meg a nappaliba Clara-val. Először a lányoknak köszön be. Egy régi dallamot dúdolva fordult be a konyha csapóajtaján, s amikor meglátta a bent lévőket torkán akadt a fütty.