Master of shadows (Az árnyak mestere)

Hajnali vihar

Aznap délelőtt hatalmas nagy vihar tombolt London utcáin. A koromfekete felhők terpeszkedő óriásokká olvadtak össze, és takarták el napot. Szél süvített, villám fénylett és a menny dörgött folyamatosan, megállás nélkül. Marissa a nappali ablakánál ült és a lenti utcát figyelte, a lakása alatt. Az ablakon ütemesen kopogtak a kövér vízcseppek, és egy-egy nagyobb mennydörgésnél nem csak a lány lelke remegett meg, de az ablakkeretben az üveg is veszélyesen kocogott.
Hajnalban kezdődött az egész, egy egyszerű kis zápornak látszódott. Violett szokásához híven azon a héten már a második éjszakáját töltötte Maránál, így a lány a kanapéra kuckózott át. Alig tudott elaludni, pedig előző este, és egész délelőtt kémkedett a gyárnegyedben. Jobbra-balra forgolódott a puha ülőkéken a párnák között, hol lerúgta magáról a takarót, hol morogva visszahúzta magára. Nem tudta volna megmondani, mire fel ez az álmatlanság, a szokásos bajain kívül -amiket már rég megszokott- nem nyomhatta semmi a lelkét. Mégis olyan érzése volt, mintha valami nem lenne rendben.
Erősen behunyta a szemét és megpróbálta mély lélegzetekkel ellazítani magát, de semmi sem sikerült.
Aztán egyszer csak, lassan, mintha egy zenekar felvezetése lenne, halkan kopogtatni kezdtek az ablakon a záporeső cseppjei. Mara felült és ránézett az órára, amely a könyvespolc tetején trónólt, balra tőle. Elcsigázottan nyögött és visszazuhant a hátára. Még csak fél kettő volt. Úgy érezte, egy örökkévalóságig tartott, míg a morgástól és forgolódástól végre elnyomta az álom. De nem élvezhette sokáig Morpheusz kegyét...
Futás, futás, futás. Valami van mögöttem. Valaki van mögöttem. Félek. Nagyon félek, de nem állok meg, mert akkor elkap és vége. Nem birok gyorsabban futni! Egyre sötétebb az erdő, egyre több arctalan alakot látok magam mellett, ahogy elsuhanok a fák között. A nyakamba van, érzem. Érzem a leheletének a melegét. Tűzforró! Farönk! Átugrottam! Futás tovább! Hátra kell néznem, meg kell néznem, lezártam-e már....Nem merek...Mi van ha mögöttem van?! Hátra nézek. Senki. Semmi. Sötétség. Zuhanás. Fájdalom, por és fű a számban. Újra forróság, csak most előttem. Felkönyökölök, a szívem kiugrott a fejéről, a hajam égnek áll.... A ház.....Mekkora fény...Lovak patái dübörögtek, kerekek recsegtek, gyermekek üvöltöttek, nők visítottak, és hatalmas csattanással omlott a ház....
Marissa egy hatalmas mennydörgésre ébredt fel. Felvisított és felugrott a helyéről, ám annyira kába volt még az álomtól, hogy megbotlott a saját ruhájában és a földre vágódott. Oldalt esett, még hangosabb kiáltást csikarva ki magából ezzel. Pár pillanatig félkábán feküdt a padlón, a szófa lábát bámulva, majd a fájdalomtól csillagokat látva felkecmergett ülésbe. Vett egy mély levegőt, de a mozdulat közben összerándult. Még nem gyógyult meg teljesen a bordája, és ez sem segített az állapotán. Könnyeivel küszködve felállt, a kanapé szélére támaszkodva és körbenézett.
Minden a helyén volt, minden épségben volt, esett, sőt, zuhogott az eső és ő teljesen átizzadta a hálóruháját. Egy darabig csak állt a kanapé előtt, az ablakra meredve. Érezte, hogy elszorul a tokra és a gyomra, hogy mindjárt megkörnyékezi és ledönti a lábáról az elkeseredés maró érzése.
Amikor gyermekkorában elképzelte magának a jövőjét, amikor majd felnőtt lesz, mindig úgy képzelte magát, hogy majd tanítónő lesz, és majd történelmet és biológiát fog tanítani a gyerekeknek. Valahol Skóciában él, otthon, közel a szülővárosához, becsatlakozna a nagyapjához a whiskey gyár vezetésébe.
És most? Mi valósult meg belőle?
- Semmi sem....- motyogta maga elé.
Egy átlag alatti, középosztály-beli lett, aki alig tud egy biztos pontot találni az életében, amely minden nap felkerül a tétre, és sokszor csak a szerencsén múlik, hogy nem ölik meg, vagy öli meg magát véletlenül.
- Elegem van abból, hogy mindent halasztgatok! - Mara hangja megremegett a dühtől és a visszafojtott sírástól. - Mától máskép lesz minden.
Mintha csak az égiek is ezt várták volna a lánytól, végre döntő elhatározásra jusson, mikor befejezte a mondatát az ég dühödten és hevesen feldörgött. Nem azzal a tompa lomhasággal, mellyel szokott, itt mintha az ember füle mellett lőttek volna el egy fegyvert, élesen szakadt ki az égből a hang.
A hálószoba felől vészesen nyüszíteni kezdtek a kutyái, a lány hallotta, az ajtajukat kaparászták és a szélét rágcsálták, amelyet még elértek. Woyra felugatott, Myram idegesítően, éles hangon nyüszített, Rolf pedig vonyított. Marissa ilyenkor szerette őket maga mellett tudni, érezni minden egyes lélegzetvételüket, minden mozdulatukat. Valahogy olyan erő sugárzott kutyáiból, amely mindig megnyugvással, és magabiztosággal töltötte el. És ez most kellett neki, nagyon is.