Master of shadows (Az árnyak mestere)

Lélegzet a homályban

....Miért vagy itt? Te nem kellesz senkinek. Apádnak drasztikusabb döntésekre és cselekedetekre kellett volna szánnia magát... Nézd és szenvedj! Látod mit okoztál te lány?! A bátyáid mellett te semmi vagy.... Szenvedtél eleget? Szenvedsz te szerinted eleget? Nem. Szenvedni fogsz még. Életed végéig....

Marissa sikoltott a sötétségben. Nem tudta hol van, vagy hogy ki ő. Annyit tudott, hogy fáj neki. Fáj, amiket suttogtak neki a hangok, fáj a teste, amit nem érez, fáj a lelke, amit a múlt sorvadt és kusza fogával most cafatokra tépett valahol benne. Egy lökés, és hirtelen megérezte hol van. A Semmiben. Egy rándulás és azt is megérete miért fáj neki. Milliónyi kéz mar belé és tépi lefelé, még mélyebbre, még sötétebbre. Véget akart ennek az egésznek vetni. Nem akar többet se ebből, se semmiből. Hagyják őt békén a rossz és jó dolgok is! Nem kell! Marissa mostmár üvöltött fájdalmában és mérgében.
Mint egy villám, valami végigszáguldott a testén. Nem fájt neki, csak egy kicsit, de ettől a hullámtól megdermedt. Nem tudta a száját kinyitni, egy hangot se tudot kicsikarni magából. A sötétség és a rossz érzés újra megrohamozta, de most kezek helyett úgy érezte, egy nehéz lepel borul mindenére. Tompa lett minden. Már nem érdekelte a testvérei, sem az, hogy meghal-e.
Hirtelen egy forró valami rajadta meg a karját. Mara megrezzent. A sötétség kezdett elkotródni, már homályos volt csak. Nagy nehezen felnyitotta a szemhéjját, mintha több tucat tű tartotta volna lecsukva azokat, égett és szúrt a szeme. Oldalra fordult, és a sötétségben egy még sötétebb foltott látott maga mellett. Ez lenne a Halál? Nem! Mara az oldalán érzett néhány ütést és rántást, majd a mellkasa körül megszűnt a nyomás. Mintha eddig összegörnyedve feküdt volna, és most lehántották volna róla a köteleket, amik lefogva tartották, végtagjai megmozdultak és felemelkedtek a levegőbe. Nem bírta tovább és újra behunyta a szemét. A következő pillanatban langyos fuvallat csapta meg az arcát, majd hirtelen a földnek csapódott az oldalával. A hátára fordították és párszor nyomást érzett a mellkasán, amitől megindult a gyomrából és a tüdejéből a víz fel a torkába. Reflexből eltolta a felette térdelő személyt, ülésbe tornászta magát, majd kezével támaszkodva a földön öklendezni kezdte a vizet, amit nyelt. Végre kitisztult a tüdeje és mohó szomjjal szívta be a levegőt. Égett a torka égett a mellkasa, de nem érdekelte. Újra lélegzett! Szörnyen összeszorult az első levegővételtől a tüdeje, mert még volt a torkáb vít, így hol görcsösen köhögött, hol kapkodva vette a levegőt a lány. Végül, mikor már volt némi lélekjelenléte felnézett. Mycroft tartotta a vállánál és a hátánál fogva, ott térdelt mellette és könnybelábadt szemekkel meredt rá. Sherlock is ott állt mellettük, tekintete mély szégyent és megbánást sugallt. Nem szólt semmit csak egy ideig nézett húgára, majd hátrafordult és mondott valamit. Mara nem hallotta, csak mormogást hallott még. A külvilág fokozatosan sejlett fel körülötte. Oldalra lesett. Igen! A parkban vannak. Azzal az átkozott inggel esett be a fagyos tóba és elvesztette az eszméletét. Most több tucat bámészkodó férfi, nő és gyerek sereglett köréjük, figyelve a jelenetet, ahogy beleesett és kiszedték Marát.
Újra Sherlockra nézett, aki odasétált egy férfihez, szemben Marával. Rátette a vállára a kezét és megveregette azt. Marissa visszaült a fenekére és felnézett a két férfira. Az idegen is csuromvíz volt, tehát ő ugrott be érte és szedte le a vászon- és ólominget róla. Mycroft segített neki felállni, de Mara alig bírt a lábán állni. Erősen megszorította bátyja karját és remegő lábakkal próbált talpon maradni. Most, hogy már elmúlt a tényleges életveszély, gyorsan végigfutatta a szemét megmentőjén. A fickó sokkal alacsonyabb volt, mint Marissa testvérei, a lánynál köröbelül másfél fejjel lehetett csak magasabb. Egy fekete és zöld borítású hosszúkabát hevert a földön mellette, amit, gyorsan fel is kapott remegő vállára. Mind a ketten vacogtak és csöpögött róluk a víz, de a férfi okosan levette a kabárját, mielőtt a vízbe ugrott volna, így a lány volt rosszabb helyzetben. Mycroft gyorsan ráterítette a kabátját, amit Mara készséggel elfogadott és szorosan maga köré tekert. A férfi szája kissé ellilult és bizonyára fázott, de egyébként teljesen éppnek tűnt. Barnászöld szeme felett, a jobb szemöldökén egy kis seb húzódott, de azt biztos nem most szerezte...
- Köhh-....köszönöm. - ahogy kimondta a szavakat Mara torka összeszorult és újra köhögnie kellett, s már elég időt töltött kint, hogy végre hidegnek érzékelje a levegőt, szája elé kapta a kézfejét. A férfi bólintott egyet, majd mielőtt a lány további hálálkodásokat zúdíthatott volna rá- amit nem igazán tudott - Mycrfot gyengéden karon fogta és elvezette a parkból, Sherlock-al az oldalán. Míg Mycroft húgukat támogatta, addig Sherlock fogott maguknak egy bérkocsit, megadta a címet a kocsisnak és a fizetséget előre odadobva a Baker Street-re kérette a kocsit. A lovas akkorát csapott a gyeplővel a lovak közé, hogy azok ijedtükben megugrottak, majd szélvészként vágtatni kezdtek, cikázva a járókelők és a többi fogat között. Marára ráterítették az egyik pokrócot, ami az utazótérben volt, Mycroft még a cilinderét is rányomta a fejére, rejtve a hideg elől, vizes haját.
- Mennyire fázol? - törte meg a csendet hosszabb hallgatás után Mycroft.
- Sze-szerinted? - vacogta Marissa, s az orráig húzta a pokrócot, aminek büdös doh, és izzadtság szaga volt.
Sherlock szemben ült a lánnyal és kifelé, az utcákra nézett. Újra csend telepedett rájuk, amit csak a kinti zajok és a lovas kiáltásai törtek meg. Mara végig csak Sherlock-ot figyelte. Azóta nem szólt hozzá, mióta beleesett a tóba. Talán bűntudatot érez, és most nem tud mit szólni hozzá? Talán megsértődött? Mara nem tudta, de nem is nagyon akart most ezzel foglalkozni. Most fordultak be December havába, ami ezen a égtájon nem szokott hóval és hideggel járni, ám most meglehetősen fagyos szelek fújdogáltak a lány fülei mellett. Persze, ez is csak ő lehetett: a leghidegebb napon megmártózni egy közterületi tóban... Csak nehogy baja legyen! Akkor vége van! Nem tud munkát vállalni, elesik a bevételtől és a lakbérét nem tudja majd fizetni... Akkor hova kerülne?
- Bocsáss meg...- Sherlock hangja tompa és száraz volt. Keserűen a húgára emelte tekintetét. Kissé idegenül viselkedett....talán, mert új volt neki a bocsánatkérés? - Nem hittem volna, hogy beleesel a tóba. Azt meg pláne nem, hogy nem úszol ki. - hangja akadozott. Mycroft felvonta mellettük a szemöldökét, de nem szólt semmit. Mara csak egy halovány mosollyal megvonta a vállát.
- Én sem... - ennyit tudott kinyögni, bedugult orral. Pár percel később újra megakart szólalni, de a kocsis elnémította. Hármat kopogott a lány mögött lévő falon, ami annyit tett, megérkeztek az úti céljukhoz. Mara kinézett és meglepetten állapította meg, hogy Sherlock lakása előtt áldogál a fogat.
- Hozzád hoztál? Miért? - ráncolta kérdőn a szemöldökét.
- Watson. - ennyit mondott Sherlock és kiszállt, majd kisegítette a húgát és bekísérte a házba. Gyorsan köszöntek Mrs. Hudsonnak, a nő kérdéseire annyit válaszolt, hogy "majd elmondom" és felkísérte Marissát az első emeletre. Nem a saját lakórészébe, hanem két szobával arrébb vezette, aminek a folyosó felöli részén egy ezüct táblára írt név volt.
"Doc. John H. Watson"
- Most rendel? - nézett Mara hol bátyjára hol az ajtóra.
- Ha nem, mi rendeltetni fogjuk! Mikey, te várj nálam, ennyien úgysem férünk el a doktor úr rendelőjében.
Mycroft bólintott és fütyörészve benyitott Sherlock lakásába, majd eltűnt a lomok között.
- Igen, kevés a hely, éppen ezért te sem jössz be Sherlock! - Mara bekopogott és elállta a testvére útját a bejárat elől.
- Drága húgocskám, Watson-
- Watson egy doktor, nem kell protekció vagy baráti támogatás, hogy megvizsgáljon engem. Ráadásul, szerintem jobb neki is, ha nem beszélsz bele a mondandójába.
- Én sosem!
- Aha. Persze. - bólogatott unottan Mara. Ekkor kinyílt az ajtó és felbukkant Watson szőke feje, egy szemüveggel az orrán. Először Marissát látta meg és mosolyogva bólintott felé, majd Sherlockot, akinek a kezét is odanyújtotta. Kezet ráztak, majd kissé kikjebb lépett a küszöbre.
- Jó napot! Rég láttam magát Miss. Holmes! Hogy van mostan- atya ég! Maga tiszta víz! Mi történt?! Ne, várjon. - Sherlock-ra nézett unottan. - A maga műve, igaz?
- Nem. - rázta a fejét Sherlock.
- Igen! - bólogatott Marissa egyszerre a bátyjával. Watson forgatta a szemét és beljebb invitálta a lányt.
- Biztosan vizsgálatra jött. - mondta kedvesen és kezével a vizsgálóasztalra mutatott.
- Köszönöm, doktor úr. - Mara biccentett egyet és a férfi mellett besétált a rendelőbe, majd hozzátette: - A bátyámat kérem ne engedje be!
Watson Sherlock-ra nézett, majd egy válvonással behúzta az ajtót előtte.
- Majd máskor öregem. - mondta neki vígasztalóan, és becsukta Holmes orra előtt a rendelő ajtaját. Sherlock pár másodpercig még állt az ajtóban, majd szipogott kicsit és lekiáltott a házvezető nőnek.
- Mrs. Hudson! - kiáltotta dallamosan. - Kérem hozza fel az egereket a kígyónak! - azzal benyitott saját lakórészébe és bevágta az ajtót.