Master of shadows (Az árnyak mestere)

Társalgónők

1869 január 10

Ütés, ütés, ütés, ütés, bumm...
Fájdalom, fájdalom, fájdalom, üresség...
Fény, sötét, fény, sötét....sötétség... Csattanás és fény.

Marissa arra ébredt, hogy valami szorítja oldalt a karjait, a lábát, az egész testét.
Engedjetek el!
Hirtelen nagy erővel oldalra nyomta a bal kezét, de beleütközött valami keménybe.
Ne, ne, ne! Elég!
A másikkal is megpróbálkozott, sokkal erősebben, mint a bal kezével és ijedten vette észre, hogy karja a semmit kaszálja és megbillen az egyensúly. Visszahúzta a kezét és megpróbált koncentrálni. Holmes-osan, normálisan, akárhogy csak lássa hol van!
Ahogy résnyire nyitotta a szemét egyből égni kezdett a vakító fénytől. Könnyeit kipislogta és kényszerítette magát, hogy nagyobbra nyissa a szemhéjait. Először csak színes foltokat látott, elmosódott, homályos formákat, aztán minél többet pislogott, annál élesebben látszódott körülötte minden. Az felette húzódó mennyezet szélét bámulta, ami alatt valami könyvespolc szerűség tetejét vette ki.
Dehisz ismerte ezeket a könyvespolcokat!
Nyakát oldalra fordította és lenézett maga mellé. A mozdulat fájdalmasan vonult végig a gerincén és a nyakizmain, de tovább erőlködött, és végül meglátta lent a jólismert bundacsomókat. Három gömbölyű valami feküdt mellette. És fel-le mozogtak.
A kutyái feküdtek mellette! A nappaliba lett volna?
Ahogy a másik oldalára fordult a kanapéja háttámlája súrlódott neki az orrhegyének. Megvolt tehát, hogy hol feküdt. De miért van otthon? A legutolsó emléke, amit fel tudott magában eleveníteni...
- Hogy a retkes mindenségit...- káromkodott nyögve és megpróbált felülni. Sikertelenül. Amint belekezdett a mozdulatcsoportba, egész teste, minden porcikája pokolian fájni kezdett és ettől csillagokat látott.
- Jobb, ha még nem próbálkozol ilyennel Angey! - a hang a feje fölül, azaz a kanapé mögül szólalt meg. Marissa meglepetten felnyikkant -mivel csak ennyit tudott magából kicsikarni kiáltás helyett- és megpróbált a hang felé nézni.
- Ne aggódj, nem fogsz semmiben sem hiányt szenvedni, mert van számodra egy rettentő jó hírem! - a hang vékonyka volt, és trillásan csengett. Olyan könnyeden beszélt, mintha egy selyem köntöst húztak volna végig az ember fülén és lelkén. - Itt maradok tavaszig! - dalolta.
- Violett! - Marissa megpróbált felnevetni, de a rekeszizma megtiltotta neki. Így hát csak hörögve, könnyezve és a taknyát nyelve megpróbált nem megfulladni fekve. - Violett Linde!
- Igen az, miért kire számítottál? A postásra? - Violett elnevette magát. Marissa végre meghallotta a padlórecsegést, ahogy Violett közelebb sétál a kanapéjához.
Felpillantott és egy sötétszőke, bongyorított kontyot pillantott meg először, majd egy hozzá tartozó fehér arcot, mézbarna szemekkel.
- Szia Violett. - mosolygott rá Marissa az ágyról és újra megpróbált felülni, de Violett gyorsan visszanyomta a kanapéra a vállánál fogva. Együtt érzően mosolygott és letérdelt a kanapé mellé.
- Szia Marissa. - azzal odahajolt Marához és szorosan megölelte. Marissa összeszorította a fogát, mivel belenyilallt a fájdalom, de nem szólt egy szót sem, és erőtlenül viszonozta az ölelést.
- Mióta nem láttuk egymást? - suttogta.
- Három éve, hat hónapja és tizenöt napja. - szipogott Violett még mindig Mara vállát szorítva.
- Dejó újra látni téged Olett! Úristen de nagyon jó! - Mara a lány arcához nyomta a sajátját és még szorosabban átölelte.
- Hisz te vagy a legjobb barátnőm Mara. Azt hitted feléd se fogom dugni az orrom? - Violett lassan kihúzta magát az ölelésből és könyökével a puffra támaszkodva odatelepedett sérült barátnője mellé.
- De hogy? Mikor? Mi történt?! - értetlenkedett Marissa. - Semmit se értek!
Violett elfordította az arcát és fújtatva felnevetett. Ahogy oldalra csapta a fejét Marát megcsapta a jól ismert vanília és rózsa kevert illata.
Kislánykorától kezdve ismerte Violett-et, mivel az édesapjuk szögről-végről munkatársak voltak, és ha lejöttek Angliába valami unalmas, egyheti bálozásra, Mara társa a vidámságban és a rosszalkodásban Violett volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy összebarátkoztak nem telt el úgy szünidő, hogy egyik lány, ne látogatott volna el a másikhoz.
Pár évvel ezelőtt azonban Violett apját kihívták a gyarmatokra, így az egész családját felpakolva kiköltöztek. Azóta csak nagyritkán tudtak levelezni, mert mire levelet tudtak cserélni, addigra egy hónap is eltelt.
De most itt volt Violett. Itt volt, mégpedig az ő nappalijában és ráadásul vidáman, nevetve, mint régen. Ez kissé gyógyírt jelentett sínylődésének, de tudta Mara, hogy ez nem fog sokáig tartani, mivel újabb bonyodalmak lépnek fel majd.
- Meséljem el? Mindet? - fordult vissza hozzá.
- Amit csak tudsz, igen! - bólogatott Mara.
- Az sokáig fog tartani.
- Van időm. Gondolom neked, is, ha már itt pátyolgatsz, szóval azt ajánlom kezd minél hamarabb, különben addig nyaggatlak míg meg nem unsz!
Violett nagyot sóhajtott és vigyorogva összecsapta a kezét.
- Hát jó. De nem ígérem, hogy mindent kristálytisztán érteni fogsz. Szóval, én már pár hónapja a mamával és Lotty-val Melun-ban laktam, mivel mama megbetegedett, állandóan fájt a feje és panaszkodott az ízületeire. Papa Indiában maradt, mert hát mit tudott volna tenni, oda köti a munka, de minket elküldött Franciaországba, mivel mamának a keleti éghajlat túl párás és meleg volt. Szóval ott lakunk most mamával és tényleg sokkal jobban van, már nem fájnak annyira a térdei meg a háta. Papa küldi havonta a pénzt a lakbérre, addig én meg a nővérem dolgozunk, hogy meglegyen a jólétre a költeni való. Én most egy ruhatervező cégnél dolgozom, Lotty pedig a színházban van. És, ami azt illeti nagyon jól színészkedhet, mivel turnézott Párizsban is. Akkor elmentünk mindannyian oda, a mama meg én is, és akkor jutott az eszembe, hogy te meg még itt vagy.
- Hogyhogy én jutottam eszedbe, egy párizsi színházban? - kérdezte nevetve Mara az abszurdomon. - Én és a színház...?
- Persze nem a színház juttatott eszembe, hanem egy öregúr.
Marissának felfutott a szemöldöke a magasba. Értetlenül előrébb hajolt és lassan megkérdezte:
- Egy...öregemberről jutottam eszedbe?
Violett felnevetett és legyintett egyet.
- Az a pasas ott pörölt a rendfenntartókkal, mert azok nem akarták beengedni a kutyáját. Az öregnek egy skót farkaskutyája volt.
- Áh értem....vagyis félig. Most a skót farkaskutya vagy a veszekedés jutatott eszedbe?
- Mindkettő.
- Hát kösz...
- Ne durcáskodj már, látod most is mit csinálsz! Pontosan erről jutottál eszembe.
- Inkább csak folytasd az elbeszélést Violett.
- Rendben. Tehát: a mű után nem hagyott nyugodni, hogy olyan régen nem láttalak, hát egy kis ügyintézés után idehajóztam, a nagybácsikámhoz egy hónapra. Vagy kettőre, ahogy tetszeni fog. Mivel a leveleidből tudtam, hogy hol laksz, miután lepakoltam a nagybácsinál egyből fogatot rendeltem és idehajtattam hozzád. - elhallgatott. Marissa egy darabig rágta a hallottakat.
- Mikor értél ide?
- Olyan félhét fele. - válaszolta Violett azonnal. - Esett, szóval siettem.
- És mi volt, mikor ideértél?
Most Violett húzta össze vékonyra szedett szemöldökét és maga elé meredt. A szájához kapta a jobb kezét és a mutató ujján lévő körmére ráharapott. Mintha eltűnődött volna valamit, aztán hirtelen leengedte a kezét és Marára nézett. Aggodalom tükröződött arcáról.
- Bekopogtam, de minden csöndes volt idebent. Nem hittem, hogy már alszol szóval tovább dörömböltem. Aztán jöttek az ajtóhoz a kutyák és elkezdtek kaparászni. Azt hittem, ha eddig aludtál, a lármájukra biztos felkelsz, de semmi sem történt. Megkérdeztem egy szomszédodat, akit ki tudtam hívni, hogy látott-e téged ma, az meg azt mondta, hogy pár órával ezelőtt elmentél egyedül. Aztán megint órákkal később két férfi társaságában jöttél vissza. Mikor a fickókról kérdeztem a szomszédod, az csak aggódva rázta a fejét meg a vállát vonogatta, hogy ő nem tudja kik azok, barátaid voltak-e vagy nem, de nélküled mentek el. Nem látta, hogy bezárták volna az ajtót, szóval csak úgy benyitottam.....- Violett újra elhallgatott. Most már teljesen látszódott rajta az aggodalom. Marissa vállára tette a kezeit és megszorította a lányt.
- Amikor bejöttem a kutyáid nem támadtak rám, csak morogtak. De ugye már írtál róluk, így tudtam, mit kell tennem. A nevükön szólítottam őket és azt mondta, nekik skótul, hogy barát, meg hogy nem bánt....Vagy valami ilyesmit próbáltam, amit régebben írtál, hogy erre a parancsra ha nem te mondod is hallgatnak... Szóval nem bántottak. Marissa....szörnyű volt téged úgy látni, retteneted volt! Istenem mit csináltál?!
- Miért? Mi volt?
- Hát te csak úgy ott feküdtél pár centire az előszobában, oldalra dőlve és szaggatottan lélegeztél, meg folyt belőled a vér mindenhonnan. A kutyák nyüszítettek. Idevonszoltalak, feltettelek az ágyra, és ahogy tudtam ellátalak. Levettem a vizes ruháidat, meg lemostam a vért, meg kitisztítottam a sebeket....Annyira megvoltam ijedve! Azt hittem meghalsz nekem!
Marissa nagyot fújtatott és csak legyintett.
- Ahhoz több kell ennél. Nem lehet engem olyan könnyen eltenni lábalól.
- Eltenni lábalól?! Miket beszélsz?! Talán rád támadtak vagy mi? - Violett idegesen elkezdte csikorgatni a fogait, amitől Marissa hátán futkosott a hideg.
- Oké, oké! Hagyd ezt abba, és elmondom, hogy velem mi történt rendben? De ne akadj ki, kérlek.
- Nem fogok!
- De már kiakadtál!
- Akkor ennél jobban nem fogok kiakadni! - ígérte elkerekedett szemekkel Violett. Kis csönd állt be közéjük. Mara csettintett a nyelvével és a konyha felé bökött.
- Ha már úgyis itt vagy....nem hoznál nekem valamit enni? Éhen halok! Meg inni? - Violett haloványan elmosolyodott és bólintott egyet.
- Addig maradj fekve.
- Nem megyek sehova, ne félj. - bólintott Mara.
Miztán visszajött barátnője, Mara kért egy kemény párnát, hogy azzal támassza ki a hátát, amíg felkecmergi magát ülőhelyzetbe. A bordái iszonyatosan szúrtak és párszor a lélegzete is elakadt, de amint egyhelyben, mozdulatlanul megült, enyhül a fájdalom. Miközben ette a levesét, amit Violett a szomszédtól kuncsorgott ki valahogy, miután Maránál semmi ehetőt nem talált, szép sorjában elmesélte neki nagyvonalakban, hogy mi történt az elmúlt hónapokban, kihagyva azokat a részeket, amelyekben szerepelnek a Frye ikrek meg a nyomozása a gyilkossággal kapcsolatban, aztán a tegnapi napját részletesebben ecsetelte. Violett egy szót sem szólt ezalatt, csak nézett maga elé és bólogatott.
- Az utolsó, amire emlékszek, az az volt, hogy megpróbáltak épp szétverni.
- Sikerült is nekik. - Violett fancsali arccal csücsörített. - Már ha nem a megölésed volt a cél, ahogy mondtad.
- Hát...- Mara enyhén megvonta a vállát. A paradicsomleves maradéka lötyögött a tálban amiatt.
- Szóval Feketeviperák, he? - Violett dünnyögve a szoknyája szélét kezdte dobálni.
- Nyugi. Menni fog! - próbálta Mara nyugtatni barátnőjét. - Semmiség az egész! Azt se tudják ki vagyok. Csak ott vagyok, megtudok ezt-azt, aztán feltűnésmentesen felszívódok.
- Olyat te tudsz? - vonta fel szemöldökét a lány. - Feltűnésmentesség és te, nem vagytok jóba...
- Hahaha, de vicces! De komolyan. Azóta fejlődtem e téren. A lényeg, hogy ne fogjanak gyanút.
- Féltelek Marissa. - csóválta továbbra is a fejét Violett. A füle melletti, vállig érő bongyorkák hol a fejéhez, hol a vállához ütődtek.
- Inkább másról beszéljünk. - Mara elakarta terelni a témát. - Mondjuk arra, hogy nagyon tetszik a szerelésed. Egész hozzád illő.
Violett szeme feléledt ezek halltán és lelkesen felpattant a kanapé mellé. Kissé hátrébb tipegett és széttárta a karjait. A lányon selyemkabátka volt, csillogó gombokkal tele varrva. A szoknyája egészen a cipősarkáig ért, és valami hasonló anyagból készülhetett, mert ahogy Marissa a szövetért nyúlt és végigsimított egy fodron, beleborzongott az érintésbe, mert még soha ezelőtt nem tapintott ilyen puha és bársonyos anyagot. A szett egésze- ahogy Violett-től várható volt- rózsaszínben tündökölt.
- És ebbe tudsz is járni? - kérdezte körbe-körbe forgó barátnőjét Mara. - Úgy értem nem esel orra benne? Nem taposol rá a végére? Nem szoktál semmilyen koszba belemenni vele? Nem izzadsz benne?
- Ezek meg milyen kérdések drágám? - Violett a csípőjére tette a kezét. - Tudod, egyes lányokkal ellentétben -igen rád gondoltam- vannak olyan hölgyek, akik tudnak ruhában sétálni. Ennyire egyszerű. -nevetés tört ki erre a lányok között.
- Most azt mondod, hogy béna vagyok? - Marissa meglepettséget színlelt és meglökte a mellette álló Violett lábát. A lány úgy tett, mintha egyensúlyát vesztette volna és lehuppant a kanapé mellé.
- Igen azt! - bólogatott az hevesen. - Pontosan!
- Milyen szívtelen vagy! Bántassz, pedig én nem tehetek róla, hogy nekem a szoknyák olyanok, mint a zsákok rajtam.
- Pedig régen te is tudtál ruhában, rendes nagyruhában menni.
- Ah! Annak hány éve?
- Hát vagy tíz.
- Violett nyolc évesek voltunk! -erre még nagyobb ricsajt csaptak, mire az álomszuszék kutyák is felkapták a fejüket és farkcsóválva odacammogtak hozzájuk.
- Csak fel ne ugorj Rolf! Kérlek csak ne ugorj rám! - Mara kinyújtotta a kezét, így próbálva megállítani az ugrásra kész kutyát de nem sikerült neki. Helyette Violett gyorsan átfogta a kutya nyakát és vakargatni kezdte a füle tövét.
- Van nekik valami ételed? - kérdezte, miközben a konyha felé fordult, mire a kutyák megindultak a helyiség felé.
- A pult mellett van a spájz. - Marissa megpróbálta odafordítani a fejét, sikertelenül. - Igen, az az alacsony ajtós! Vigyázz be ne verd a fejed! Meg bent csúszik a csempe, kapaszkodj! - kiabálta hátra. Tompa motyogást hallott, meg hogy Violett kirántja a kamraajtót. Hallgatta a kutyák körmének kopogását a konyhacsempén, aztán zörgést és csörömpölést. Kis idő múlva lábdobogást hallott, majd feltűnt mellette Violett karcsú alakja.
Barátnője szorosan maga mellé húzta a karjait, ökölbe szorította a kezét és a nyakába húzta a vállát.
- Túl jól ismerem ezt. - sóhajtott Marissa. - Mi pontosan undorod tárgya?
- Nyers hús van a spájzodban! - vágta rá a remegő hangon.
- Hát tudod, az a spájzok dolga, hogy ott tartsuk az ételt....hogy meg ne romoljon mondjuk.
- De ez undorító Marissa! - fortyant fel Violett.
- Jaj nehogy már rosszul legyél egy kis husika láttán!
- Ahoz a testcafathoz én hozzá nem fogok nyúlni! - ellenkezett barátnője.
- Akkor ki fog a kutyáknak enni adni? Én, a törött bordámmal? Netán a házimanóm?
- Marissa! - sipította a lány.
- Violett! - utánozta Mara vigyorogva. Az csak fújt egyet és a konyhára mutatott.
- Nem fogom! Én nem! - nemtetszését megerősítve dobbantott a lábával és összefonta a mellkasa előtt a karjait.
Mara a szemét forgatta, majd megadóan legyintett.
- Akkor hagyjad. Majd este megcsinálom én, úgyis addig elvannak kaja nélkül.
- De te nem kellhetsz fel!
- Hát, úgy látszik miattad muszáj leszek! - vágott vissza Marissa.
- Inkább hívni kéne orvost. Szerintem nagyobb bajod van, egy két vágásnál és horzsolásnál. Én ellátalak igaz, de hát az...- elfordult és fel-alá kezdett járkálni a szobában.
- Most mit keresel? - Mara a szemével próbálta követni a barátnőjét, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Távírót. -válaszolta tárgyilagosan Violett.
-Hogy mi?! De, pfff....Violett - Mara hitetlenkedve a lány felé fordult. - Nekem miért lenne itthon távíróm?
- Hát nekünk van otthon...- vont vállat a másik lány.
- Mondd meg szívem, ha egy ekkora egérlyukba lakom, szerinted van pénzem egy távíróra?!
-Akkor hogyan értesítsem az orvost?!
- Kezdhetnéd azzal, hogy elmész a rendelőjébe? - Marissa értetlenül állt barátnőjéhez. - Mondjuk?
- Oh, milyen igaz...- csodálkozott Violett bólogatva. - De azt se tudom..
- Baker street 221B lakás. - vágott közbe Mara. - Hidd el, megtalálod. Fogj egy kocsit és hajtass el. Addig nem megyek sehova. - Violett elismételte párszor a címet, majd puszit nyomva barátnője arcára a kabátjáért ment és kilépett a lakásból.

Mara végül is, nem bánta, hogy doktort kell hívni, mivel érezte, hogy ide egy ruhatervező lány szaktudása kevés lesz. Igaz, nem látta magát még tükörben, de eltudta képzelni a látványt. És nem akarta, hogy képzelete beigazolódjon. Elég volt a duzzadt szeméhez érni, vagy a felszakadt ajkához és tudta, hogy Lackwood parancsa ellenére jól összeverték a fejét is, mikor már ájult és tehetetlen volt. Csak reménykedett benne, hogy nem okoztak maradandó károkat.
A percek csendesen, nyugodtan teltek. A kutyák néha feldugták fejüket mellé és megnyalták lila-zöld karját, de nem ugrottak fel hozzá. Talán érezték, hogy gazdájuk nincs rendben ahhoz.
Marissa a nevetések után még nehezebben vette a levegőt, mintha minden lélegzetvételnél tűt szúrtak volna a mellkasába. Próbált kicsiket lélegezni. Egy idő után lehunyta a szemét, úgy próbált meg koncentrálni, és sikerült is neki, majdnem el is aludt, de akkor az ajtaja nyikorogva kinyitódott és Watson doktor ismerős hangja köszönt neki. Végre megtudhatja, hogy mekkora adósságot kell majd visszafizetnie főnökének.