Talking to the moon (JooSon/Jackheon ff.) --SZÜNETEL--

6. Fejezet

Jooheon

Nem tetszett, ahogy párommal bájcsevegett az osztály strébere, velem kellene beszélnie, nem a fekete hajúval.

Hallásomnak köszönhetően hallom minden szavukat, amik semmitmondók voltak, mégis a zöld szemű szörny vette át felettem az irányítást.

A csengő megszólalása hozta meg számomra a megváltást, nem bírom elviselni kacajukat. Szinte kirohantam a teremből Changkyun kiáltásával nem is törődve, csak egy kis megnyugvásra vágytam.

– Jooheon, mi a frász van ma veled? – akadt ki barátom.

– Még kérdezed? Itt van ő, és fogalmam sincs mi tévő legyek – estem kétségbe.

– Kövesd a szíved, amúgy is ösztönből cselekszel már az az este óta – tanácsolta.

– Komolyan, egyszer ellenzed, kiakadsz, most mégis biztatsz, hogy közeledjek felé? – döbbentem le.

– Belátom, hogy rosszul reagáltam, mikor megtudtam mi történt, de nem tehetünk a természetünk ellen. Már régóta sóvárogsz valaki után, és most megtaláltad, használd ki a lehetőséget, én azt tenném.

– Hogy közeledjek felé, ha Jinyoung már biztosan felvázolta neki a jellemem, akárhogy is nézzük, elég agresszív, és erőszakos vagyok. Nem mellesleg Jinyoung már is bevágódott nála – szomorodtam el.

– Ajaj, féltékeny vagy barátom, ez nem jól kezdődik – festette az ördögöt a falra.

– Nem vagyok az – tagadtam az igazságot.

– Nekem bármit mondhatsz, de magadnak nem hazudhatsz, rá van írva a fejedre, hogy nem tévedek – húzta vigyorra száját.

– Jól van, inkább menjünk vissza, nemsokára csengetnek.

Az óra közepén tanárunk Jacksont arról kérdezte, nincs-e szüksége segítségre a koreai tanuláshoz, amire társam bólintott. A tanár Jinyoung beleegyezését várta, de én gyorsabb voltam.

– Én akarom tanítani – szólaltam fel a leghátsó padból. Döbbenten fordult hátra Jackson, de én Jinyounggal néztem farkasszemet.

Nem tudom, ő milyen szemmel tekint a kínaira, de vetélytársnak tekintem. Nem engedem, hogy közel kerüljenek egymáshoz, Jackson csak az enyém.

Látszott rajta, mennyire nem várt tőlem ilyen megnyilvánulást, mégis ki vállalna önként magára egy koloncot, de én örömmel keresem a társaságát.

– Jackson, megfelel neked Jooheon segítsége? – kérdezett rá az osztályfőnökünk.

– Igen – nézett szemeimbe zavartan.

– Rendben. Jooheon, ne halljak rád panaszt – fenyegetett a középkorú férfi.

– Igyekszem tanár úr.

– Remélem is, légy türelmes vele, még nemrég érkezett az országba, új neki minden – zárta le ennyivel, s folytatta a laptopja nyomkodását.

– A hős szerelmes tanár bácsit játszik mi? – kuncogott Changkyun.

– Befejezhetnéd végre ezeket a beszólásokat, inkább törődj Jiminnel – néztem az említettre, aki épp duzzog valamin az ablak melletti padsorban.

– Ne is emlékeztess rá – dőlt le a pad tetejére.

Az óra lassan eltelt, ami az utolsó volt ma, így mindenki összepakolt, és a leggyorsabban el is hagyta a színhelyet. Changkyun megpaskolta vállam biztatásként, majd elindult ő is ki a teremből. Jackson is készen állt az indulásra, de megálltam padja előtt, a pakolászása alább hagyott, és csak némán figyelt engem.