Talking to the moon (JooSon/Jackheon ff.) --SZÜNETEL--

16. Fejezet

Jooheon

A kórházat elhagyva nem hazafelé vezetett az utam, hanem kitombolni magamat az erdőbe.

Muszáj levezetnem a dühöm, nem mehetek így haza, nem bírnám türtőztetni magam még a húgom miatt sem, és nem akarom őt megbántani, Hyejoon és Jackson számomra a legfontosabbak.

Levetkőztem emberi alakom, majd úgy vetettem bele magam a fák sűrűjébe, és csak futottam, ahogy lábaimtól tellett. A kellemes szellő felborzolta hófehér bundám, mely jól esett felhevült testemnek.

Már a nap felkelőben volt, a fák lombjait megvilágítva sugaraival. Az erdőt már beborította a különböző színekben pompázó levelek, az avarnak köszönhetően a fák rejtekében élő kisebb állatok hallják érkezésem, s ijedtükben bújnak el vackukba.

Egy nagy őz is észrevett, s futásnak eredt, szegény, nem is sejti, hogy én nem szándékozom levadászni, ennél többre nézzük magunkat, minthogy az erdőből szerezzük be a táplálékunk, mint az átlagos szürkefarkasok.

A tisztásra érve lassítottam tempómon, majd a szokásos tanulós helyünknél megálltam. Bárcsak itt ülhetnénk ma is, hogy együtt legyünk, s csiszolgassuk Jackson nyelvtudását, de erről le kell mondanom.

Sophiának tett ígéretem be kell tartanom, nem szeghetem meg, nehéz lesz, elviselhetetlen, de meg kell utáltatnom magam életem szerelmével. A szívem mardossa a bánat, amit fülsüketítő vonyítással adok ki magamból.

A farkasok vonyításukkal hívják társaikat, ezzel én sem vagyok különb, hívom Jacksont, de tudom, hogy reménytelen, az én esetemben inkább siratom a ki nem alakuló szerelmünk.

Még próbálom kiszimatolni párom illatát, de nem járok sikerrel, már nem érződik, ez ésszerű. Már körülbelül egy órája itt feküdtem összegömbölyödve, csak nézve kifelé a fejemből.

Nem mehetek be hozzá újra a kórházba, pedig legszívesebben el se mozdulnék mellőle. Tudom, hogy erős, és hamar rendbe jön, Chanyeol szerint csak pihennie kell, de akkor is aggódom érte, nyugodtabb lennék, ha nyomon követhetném minden rezdülését, s segíthetném, ahogy csak tudom.

Nincs értelme visszamennem a városba, ha nem lehetek Jackson mellett. Elegem van az ember létemből, inkább válnék teljesen farkassá, hátha könnyebb lenne Jacksont elfelejtenem, s csak az állati ösztönömre hallgatni, nem a szívemre.

Erőt véve magamon lassan indulok meg kifelé az erdőből, ellentétben az érkezésemmel. Visszaváltoztam emberi alakomba, felkaptam magamra ruháim, majd elindultam otthonom felé.

Emlékszem, Jackson hogy meg volt rémülve, amikor először találkoztunk. Megmosolyogtat a gondolat, hogyan fogadta meztelenségem, nem értette tetteim, szegény mennyire zavarban érezte magát, hihetetlenül édesen viselkedett.

Sokkja ellenére törődött egy idegennel, már akkor tudtam, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, most mégis elválasztanak egymástól. A kölcsön kapott pulóvert azóta is nagy becsben tartom, az első ajándékom tőle.

Ha aznap nem költözik ide, és nem kap össze az anyjával, nem lennénk ennyire szörnyű helyzetben, mégis ott van bennem az is, hogy hálás vagyok érte, megtaláltam a társam.

Ha elég erős lennék, harcolnék érte, ha csak egy kicsit lennék fentebb a hierarchiában, akkor el tudnám fogadtatni velük, lenne hozzá bátorságom, kitartanék a végsőkig.

Yongguk alfa létére sem képes teljes mértékben megóvni társát a bizalmatlan falkatagokkal szemben, de legalább Himchan farkas, csak túl visszamaradottak a többiek, ellenben Jackson ember, amit még szigorúbban vesznek, mint kellene.